Keresés
 
 
Megtekintve: 619 alkalommal
Örömhír - A jólét délibábja

Posztmodern

 

Posztmodern

 

 

          Kedves ismerősöm azzal reagált az egyik cikkemre, hogy, ha van bennem lendület, ne fogjam vissza magam. A sav, a bors, a nedv, a kedv, a szenvedély hassa át az írást. Ne fogjam vissza a lelkem, amikor a pennámat megeresztem... Nos, megígérem, nem is fogom... – gondoltam.

         Valami ilyesmit éreztem fiatal kollégám könyve olvastán (Diósi Dávid: Egyházam a posztmodernben, Vigilia, Bp. 2014), aki nem sokat teketóriázik, ha „terepszemlét” kell tartani az egyházban és néven nevezni a tényállást. Sőt. Én magam is sokszor belepirultam, mindannyiszor fölment a pumpám, ahogy olvasás közben éreztem: „na ez jól megasszonta”.

          Nyilván nem akarja úgy megmondani a tutit, hogy csak a siker pálmáját vinné el, a kudarcét meg kiadná alvállalkozóknak. A sajátjáról, az egyházunkról beszél, amely mindannyiunk anyja és üdvösségünk közvetítője. Találó szóképei, szókapcsolatai, meredek fogalmazásbeli húzásai mindenképpen szimpatikussá sőt érdekfeszítővé teszik a kötetet. Tetszetős a könyv külleme, szerkezete, meg az is, hogy könyvjelzővel látta el a nyomda, mint hajdanán az olvasott klasszikusokat. A könyv két fő részre tagolódik (Terepszemle egyházunk háza táján valamint Egyházunk dialógus „kényszeréről”), amelyek szervesen egymáshoz kapcsolódnak.

          A gyulafehérvári Szeminárium liturgikus tanára, a teológia doktora szokatlan nyíltsággal, megdöbbentő őszinteséggel és bölcs rálátással, olvasmányos stílusban ad bárki – de valójában a teológiai vájt fülűek, a klérus és a hívő értelmiség – kezébe fogódzót, amellyel hangosan gondolkodva leleplez és felébreszt, tanít és tanácsol egyszerre. Nemcsak a felszínt kapargatja meg, hanem a valós tabudöntögetéssel igyekszik gatyába rázni a változások szelétől megszeppent posztmodernkori egyházát.

          De mi is az a posztmodern? Igazából a mai, arculatát meglehetős gyorsasággal változtató világot szokták így nevezni. Ez a korszak, amelyben élünk, tulajdonképpen átláthatatlan. Hirdetői szerint leszámoltak a zárt és végleges rendszerekkel, kizárólag csak az egyén szabadsága és a folyamatos haladás optimizmusa a biztos, az el nem köteleződés, a végérvényes igazságok, a biztos szellemi kulturális mankók nem léteznek. Ahogyan Csoma Áron is megjegyzi: voltaképpen attól posztmodern, hogy „minden kellőképpen ideiglenes és megfelelően esetleges... olyan, mint Bábel tornya, miután utolérte az isteni ítélet, megteremtve a globalizált szétszóratás és atomizálás védtelenségét, létrehozva a sokféleség bizonytalanságát” (Igen, 1998. szeptember), a ’kvázi-semmi sem az, aminek látszik, csak mintha’ – bizsergető, nárcisztikus érzését.

          A szerző meglehetős hévvel, néhol már-már laza negédséggel, vagánykodással és az erőltetett eredetiség látszatával, szájbarágósan mond ki szentenciákat arra vonatkozólag, hogy milyennek kell lennie az egyháznak ebben a korban. Néhol ezt bántónak éreztem, máshol a lelkipásztori tapasztalat, az érettség hiányának. De ezen még lehet segíteni.

          Például azt, hogy az egyháznak toleránsnak kell lennie, vállalnia a kommunikációt és a dialógust – ezt értem. Ugyanakkor csupa idegen szavak, amelyek nagyon sok mindent jelentenek. Az idegen szavakkal gyakran az a bajom – még ha szakzsargonról is van szó –, hogy túl könnyedén tömörítnek. Jelen esetben is. Gondolom sejtetni szeretnék a tudományosságot... Miközben a magyar szereti az árnyalatokat. Épp az igazság mibenlétének minél érthetőbb és megfoghatóbb visszaadása érdekében. Lássuk csak pl., mi is a tolerancia: egyszerre jelent engedékenységet, a másság eltűrését, türelmet, tűréshatárt, béketűrést, ellenálló képességet. Aki tolerál, az megtűr, megért, eltűr, elvisel, kibír, kiáll, elszenved, elnéz, enged, hagy.

          Vagy mit kezdünk a kommunikációval, ami szintén gyűjtőszó. Jelenthet kapcsolatfelvételt, közlést, tájékoztatást, jelrendszert, egymás megértését, az érintkezés különféle formáitól a gesztustól, a hangtól az érintésig. Arról meg nem is beszélve, hogy indokolatlanul sok szakszót találunk egy-egy megfogalmazásban, ami ráadásul nemcsak zavar, hanem a szöveg megértését is nehezíti.

          De hogy a kötet provokatív jellegét, annak pozitívumait se hallgassam el, meg kell említenem azt a bátorságot, merészséget, amellyel a szerző nevén nevezi korunk lelki-szellemi betegségeit, feldobva a labdát minden illetékesnek, hisz az egyház mi vagyunk. Mindenképpen dicséretre méltó az a prófétai hang, az az elkötelezettség, amellyel akár mások nevében is szót emel, és kijelenti: a király meztelen...

          Diósi Dávid nagyszerű barangolást tesz a ’pláza-kultúra’ háza táján, az ateizmus új fajtáit is bemutatva, és azt hangsúlyozza, hogy az egyedüli járható út a dialógus. Biztat erre a párbeszédre papot és püspököt, laikust és beavatottat egyaránt, úgy, hogy közben óv az intoleranciától, a begyepesedett ideológiáktól, hisz csak ezek feladásával léphetünk ki az „egyházi csendéletből”.

          Csak az a kérdés, hogy a posztmodern világ – amely szemmel láthatóan az újszövetségi szentjánosi „világ” is egyben – képes-e befogadni a Világosságot?! Azt amelyet a felvilágosodáskor már kizárt magából, s azért sötétült el. Vajon összeegyeztethető-e a tűz a vízzel? Vajon a világnak kell-e mindenáron megfelelnünk, vagy inkább a jézusi főpapi imába kapaszkodnunk: „nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem, hogy óvd meg a gonosztól?” Ilyen szempontból, nem tűntek meggyőzőnek számomra a szerző könyv végi jó tanácsai sem, amelyekben kétségkívül sok a hasznos ötlet is, de szerintem nem elégségesek.

          Ám a könyv így is eléri célját: elgondolkodtat, és lökést adhat a lelki feltápászkodáshoz. Erdélyi viszonylatunkban, azt hiszem még sok minden egyébről is szó eshetne: pl. kisebbségi lét, szegénység, a kommunizmus hordalékai, a papság leterheltsége, falusi és városi pasztoráció, gyermektelenség, kivándorlás, szórvány, miegymás. A cölibátus eltörléséről vagy a püspökválasztásról nem is beszélve.

          Mindenképp a könyv erényei közé sorolható, hogy sok kérdést feszeget, előáll sok újszerű ötlettel, szembenézésre, hangos, közös együttgondolkodásra sürget, fórumok után kiált, ahol végre nemcsak kiteregetnénk szennyesünket, hanem ki is mosnánk. Hátha most.




« vissza
 
 





btz webdesign