Keresés
 
 
Megtekintve: 6461 alkalommal
Szent Imre Plébánia, Marosvásárhely II - Ünnepi beszédek

                                                                                                        

 

 

 

Templomszentelési évforduló

50. Évforduló, Szent Imre templom

Ünnepi szónok: Msgr. dr. Marton József

 

Szent Imre Plébánia, Marosvásárhely, 2022. V. 28.

 

Mottó:

Neh 8,5-6. 8-10; 1Kor 1,4-9; Lk 19,1-10

 

Kedves Testvéreim!

50 évvel ezelőtt, május 28-án örömünnepet ült a marosvásárhelyi egyházi közösség, mert Márton Áron püspök felszentelte a Szent Imre tiszteletére épült templomot. Szemtanúként állíthatom, hogy a szent eseménynek számtalan résztvevője volt; a híveket a templomnak a belső tere nem tudta befogadni, sokan a falakon kívül rekedtek. Azóta közülük többen eltávoztak az élők sorából.

A templomszenteléskor a jelenlevők szemeiből könny fakadt, akárcsak Jeruzsálemben, amikor Nehemiás kormányzó és Ezdrás pap vezetésével a babiloni fogság után emberfeletti munkával felépítették a templomot és ott felolvasták Isten törvényeit. Nem véletlenül választotta a templomszentelés asszisztencia-vezetője, dr. Gurzó Anaklét ferences atya, a gyulafehérvári Teológia lelkivezetője az első olvasmányt Nehemias próféta könyvéből. A prófétai bátorítás – „Ne szomorkodjatok hát és ne sírjatok!” – 1972-ben nagyon időszerű volt Marosvásárhelyen, de Erdély-szerte mindenütt. Márton Áron püspök is szentbeszédében a felolvasott Nehemiás részből azt a következtetést vonta le, hogy ez a felszentelt templom is arra hivatott, hogy az ide jövő híveket „összetartsa és megtartsa az Isten iránti hűségben és az embertárs iránti szeretetben.” Szükség volt az ilyen jellegű főpásztori bátorításra az Isten-ellenes világban.

Ahhoz, hogy jobban megértsük az 50 évvel ezelőtt létesült templom és egyházközség történetét, röviden idézzünk fel néhány mozzanatot a közelmúltunkból. Először is el kell mondanunk, hogy Márton Áron hosszú, 42 éves főpásztorsága idején összesen csak két templomot szentelt. Ez az adat is jelzi, hogy a kommunista rezsim idején nagy volt a vallási elnyomás, inkább templomokat, kápolnákat számoltak fel és nem építhettek. Az omladozó és javításra szoruló templomok restaurálását is nehezen engedélyezték, az egyházi vezetőknek az állami szervekkel közelharcot kellett vívniuk egy-egy engedély megszerzéséért.

Áron püspök első templomszentelése Csíkpálfalván 1949-ben, letartóztatása előtt 10 nappal igen feszült hangulatban történt. Az akkori helyzetről árulkodik az a tény, hogy a szentelést megelőző éjszaka a csíki ifjak nemcsak a templomot őrizték, hanem a delnei plébánián megszállt püspököt is. Tehát a csíkpálfalvi templomszentelést, bár a csíki bérmaútjának csúcspontját jelentette, lelki gyötrelmek között végezhette; az ünnepséget és a híveket félelem járta át.

A második és egyben az utolsó templomszentelése Márton Áronnak itt történt Marosvásárhelyen, viszonylag nyugodtabb körülmények között. Ennek részbeni magyarázata az, hogy az 1960-as évek közepétől országos szinten megindult városiasodáskor Marosvásárhely főterén lévő ferences templomra, zárdára és kertre városrendészeti célból szemet vetettek az állami hatóságok. Az állami kisajátítás megelőzése végett Áron püspök az erdélyi ferencrendi elöljárókkal egyeztetve úgy határozott, hogy tárgyalásokba bocsátkoznak. Az 1968-tól elkezdődött egyezkedésekre a püspök megbízta Bodosi Marian ferences templomigazgatót és Léstyán Ferenc főesperest, de a végső döntéseket fenntartotta magának. És tegyük hozzá: a városi tanács is állta a szavát. Így történhetett meg, hogy a főtéri ferences komplexum helyett – az egyház lelkipásztori érdekének megfelelően – egy új városnegyedben létesülhetett a Szent Imre plébánia – templomával és egyéb intézeti épületével együtt.

A templomszentelés is méltóságteljesen és nyugodt légkörben történt. Dr. Benedek Fidél főatya nem vehetett részt, őt Bodosi Marian atya képviselte, aki az új egyházközség első plébánosa lett. Az asszisztenciát Gurzó Anaklét ferences atya, teológiai spirituális szervezte meg a gyulafehérvári kispapokkal. Az ünnepséget külön emelte Boros Valér ferences testvér kántori szolgálata. Hadd emeljük ki, hogy az egykori csíksomlyói kegytemplom karnagya negyedszázados meghurcoltatása és hányattatása után végre hazatalált a vásárhelyi ferences közösségben. Éppen a szentmise anyanyelvű végzésének bevezetésekor Erdély-szinten zenei téren Valér testvér képviselte azt az egyházias szellemet, mely a magyar nyelvű gregorián éneklést szorgalmazta.

Az 1972. május 28-án felszentelt templom, melynek falai között addig a vallásellenes filmeket is vetítettek, átalakult, igazi lelki otthonná vált. Olyanná, amilyenről Aranyszájú Szt. János pátriárka beszélt Konstantinápolyban az 5. század elején: „Ami a kikötő a tengernek, annak szánta Isten a templomot a városokban és falvakon, hogy oda meneküljünk az élet viharából és teljes csendet élvezhessünk. … Nincs itt félelmetes hullámverés, nincs itt ereje a viharnak, nincs hatalma a gonosz léleknek. A kikötő mindenektől mentes. Ez a lélek kikötője. Aki itt feltárja a lelkét, nyugalmat talál.” (KR. 78-79.) Aranyszájú Szt. Jánossal mondhatjuk, hogy 50 év óta a Szt. Imre templom is igazi lelki kikötővé vált sokak számára.

Ilyenszerű megfontolásból a szentelési misében került felolvasásra Szent Pál apostol első korintusi leveléből a választott rész. Márton Áron, akárcsak Szent Pál, az ünneplő „hívekkel együtt hálát ad az Istennek azért az isteni kegyelemért, amit Jézus Krisztusban nyertek.” Örvend, hogy – az ateizmus minden propagandája ellenére – a marosvásárhelyi hívek gazdagok lettek a tanításban, akárcsak a korintusiak; sőt, még megszilárdult közöttük a Krisztus melletti tanúságtételük.

Bár a Szentlecke szövege nem tartalmazza a Korintusban tapasztalt erkölcsi visszaéléseket és pártoskodásokat, Áron püspök beszédében utalt ezekre is, mint elítélendő magatartásra. A széthúzások és a pártoskodások helyett arra buzdította a jelenlevőket, amit most mi is csak ismételni tudunk, (és mindnyájatoknak követni is kell!) hogy „ebben a pogány világban Krisztus Evangéliuma szerint éljetek, és az egymás iránti szeretet és a fedhetetlen élet példájával apostolkodjatok!”

Az Egyház Szent Pál levelének ezt a részét a templomszenteléskor figyelmeztetésül szánja a lelkipásztoroknak és a híveknek egyaránt. Mert Krisztus az alap és a szegletkő, a kezdet és a vég, az Alfa és az Ómega.

Keresztény életünk központja tehát Jézus Krisztus! Ő a mi eszménk és életünk. „Ránk hárul a feladat – hangsúlyozzuk tovább a szentéletű Áron püspökünkkel –, hogy igazságunkról hitelt-érdemlően tanúskodjunk az életünkkel. A szavak, még az olyan szépen hangzó szavak sem elégségesek. Meg kell mutatnunk életünk tényével, hogy Isten előtti felelősségünk tudatában végezzük földi feladatainkat a családban, munkahelyünkön, a gyárakban, üzemekben, irodákban, s a különféle intézményekben. Mindenki ott, ahová a sors állította.”

Kedves Testvéreim!

Krisztuskövetésünk életváltoztatást követel, helyesebben: hozzá való hasonulást. A mai evangéliumi szakaszban kapjuk meg erre mi is az ösztönzést, a biztatást Zakeus példáján keresztül. Az alacsony termetű Zakeus, a karhatalom szolglatában álló vámszedő, akit látszólag csak a pénz érdekelt, nem törődve azzal, hogy nevetséges lesz, mint egy utcagyermek felkúszik a fára, hogy láthassa az arra menő Jézust. Jézus nevén szólítja és közli vele, hogy be akar térni az ő házába. Zakeus örömmel fogadja, és így köszönti: „Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megkárosítottam, négyszer annyit adok vissza.” Meghatóan szép az Úr Jézus válasza: „Ma üdvösség szállott e házra, mert az emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.”

Az Úr Jézus kijelentését – „üdvösség szállott e házra!” – szó szerint is alkalmazhatjuk az 50 évvel ezelőtti eseményre. A templomszenteléskor üdvösség szállott e házra, erre a templomra is. Megjelenítődött az Úr Jézus nagypénteki keresztáldozatának és a feltámadt Krisztusnak titokzatos emlékünnepe, vi. a szentmiseáldozat, amely azóta megszakítás nélkül folytatódik – a hívek lelki örömére. Az ide betérők találkozhatnak az Oltáriszentségben valóságosan jelen lévő Krisztussal, és a szentáldozásban egyesülhetnek Vele. S aki őszintén teszi, annak új emberré kell válnia, mint Zakeusnak, akinek az Úr Jézussal való találkozása külsőleg-belsőleg megváltoztatta az életét. Zakeus élete új irányt vett, más lett a gondolkozása, más lett az akarata. Most már nem a pénz jelentette számára az élet értelmét, hanem mások megsegítése, a szeretet gyakorlása. Hasonló irányultságú szemléletváltásra van szükségünk nekünk is!

Kedves Testvéreim!

A templomba-járás nem kiszakadást jelent a mindennapjainkból, hanem a kettőnek még szorosabb kapcsolatát. Amit a templomban az istentiszteleteken ünneplünk és hirdetünk, azt kell életre váltanunk hétköznapi életünkben. Mert éppen a szentmisében tapasztaljuk és éljük át Isten végtelen szeretetét és irgalmát. Tehát amiben itt részesülünk, tegyük magunkévá és sugározzuk otthonainkban és a körülöttünk lévő emberek körében. Mert ha rendezzük viszonyunkat az Istennel, akkor cselekedeteinkben a szeretet és embertárs szolgálata érezhetőbben nyilvánulhat meg.

Kedves Testvéreim!

A múlt eseményeit azért idéztem fel, hogy abból bátorítást és erőt merítsünk. De engedjétek meg, hogy zárógondolatként – tanulságul – a templomszenteléssel járó kellemetlenséget is felidézzek. Az új Szent Imre egyházközség létesítése – intézeti épületeivel együtt, a főtéri ferences templom lebontásával volt összefüggésben. Akkor bizonyos megfontolatlan emberek zavart keltő módon ún. „magyar érték” megszűnéséről suttogtak és propagandáztak. Ennek visszafogására Márton Áron püspök a templomszentelést követően körlevélben üzent a híveknek. Körlevelében miután sorjázta az ún. „templomcsere” lelkipásztori fontosságát és hasznosságát, lelkiismeretvizsgálatra szólította fel a jó érzékű híveket.

„Felhozzák azt is, hogy a templom megszűnésével ismét egy magyar érték tűnik el. Magyar érték marad és lesz, ott is, ahol van, ha az új templomot a hívek, vallási igényeinek kielégítése céljából, birtokba veszik és használják. Ez érvényes más vonatkozásban is. Közösségi értékek, ügyek és intézmények, csak úgy szolgálhatók eredményesen, ha a közösség tagjai vállalják a felelősségből és kötelességből rájuk eső részt. Ha pl. a szülők, vélt hasznossági meggondolásokból mellőzik az anyanyelvű iskolákat; ha nincs gondjuk arra, hogy gyermekeik megismerjék népünk múltját, kultúránk értékeit; ha a testvér, a sorstárs önzésből vagy gyávaságból, nemcsak cserbenhagyja, hanem segíti víz alá nyomni a testvérét, vét a mindnyájunkat kötelező parancs ellen.”

Az idézett sorokat Isten szolgája, Márton Áron püspök a templomszentelés évében, 1972-ben, akkor a Marosvásárhelyen felerősödött homogenizálás időszakában írta ugyan, de üzenete nem veszítette el időszerűségét, ugyanúgy érvényes maradt, és megfontolandó a mi számunkra is, sőt minden erdélyi magyar család számára.

Tehát az 50 éves templom akkor lesz érték – Márton Áron gondolatát ismételve –, ha a hívek birtokba veszik és használják!

Éljünk a lehetőséggel, használjuk a templomot, és találjunk otthonra benne!

Találkozzunk itt gyakran Krisztussal a szentmisében és a szentségekben, hogy mindnyájan Istennek és az embereknek tetsző módon élhessünk.

 

 

 

Ft. dr. Bara Zoltán: Szent Imre herceg, a modern szent

Szent Imre búcsú, 2021

 

Bár ezer év választ el minket attól a kortól, amikor élt, mégis azt mondhatjuk, hogy Szent Imre különösen is modern szent, és rövid, de tartalmas életének igenis van mondanivalója számunkra. Alakját kicsit talán beárnyékolja az Árpád-házi nagy szent királyok alakja. Ugyanakkor nagyon leegyszerűsítjük az ő példaértékű életét, jellemét akkori is, amikor az ifjúság védőszentjeként csak a tisztaság erénye jut eszünkbe róla. Jobb esetben nem felejtjük el addig csűrni-csavarni a történetet, amíg azért azt kiderítjük, hogy ma a házasságon belül mégsem egészen így, szüzességként kellene értelmezni a tisztaságot. Imrének, a liliomos hercegnek azonban nem ez volt az egyetlen erénye – ami ebben a formában valójában nagyon idegen lehet már tőlünk, hiszen az Istenért vállalt szüzesség és a házasság két külön életforma.

Életrajzában sok olyan momentumot találunk viszont, amely a mai fiatalok életében is előfordulhat. Első királyunk fia, Imre mai szóhasználattal élve nemzetiségi szempontból vegyes házasságból származott, és „egyetlen gyermek”-ként lehetett volna akár elkényeztetett is. Tehetős és tehetséges fiatal volt, akinek szülei úgymond „mindent megadtak”, mert saját álmaikat szerették volna rajta keresztül megvalósítani. Születtek ugyan testvérei, de korán meghaltak, Imre véső soron úgy nőtt fel, mintha csak ő lett volna, és valójában ő is került a középpontba a családon belül – a középkori törvények szerint ugyanis neki kellett volna átvennie apja „vállalkozását,” vagyis az ország kormányzását. Az ilyen történetek általában rosszul végződnek – hacsak nem elég bölcsek a szülők, hacsak nincs elég belátás a felnövekvő gyermekben. Életének és szentségének a titka ebben a két „ha csak”-ban keresendő.

Imre életszentsége az édesapja életszentségével kezdődik – és minden bizonnyal az édesanyájáéval is, csak arról a források kevesebbet szólnak. A Szent Imre legendájában azt olvassuk – és ezt történészek is igazolják –, hogy „gyermekkorában gondos felügyelettel nevelték, és először a grammatika egész tudománya itatta át.”[1] Vagyis a gondos apa, Szent István király 1015 körül felkérte a velencei származású bencés szerzeteset, a későbbi Szent Gellértet, hogy legyen házitanító az ő udvarában, és az akkori idők legkorszerűbb ismereteit adja át fiának. Imre tehát az úgynevezett hét szabad művészet minden csínját-bínját elsajátította, emellett a hitélet alapvető kérdéseiben is járatos lett. A harci és kormányzói készségeinek fejlesztéséről is gondoskodott atyja, valószínű, hogy Asztrik kalocsai érsekkel íratta meg, saját elgondolása szerint, azt a kis tankönyvet, amit István király intelmei Imre herceghez (Libellus Sancti Stephani Regis De Institutione morum ad Emericum ducem) címen ismerünk: „Szent István király aztán, akit az atyai szeretet lángja serkentett, fiának, Szent Imrének erkölcstanító könyvet szerkesztett” – írja a legenda.[2] A tízparancsolatra és annak kötelező voltára utalva egy tíz kis fejezetből álló műben rögzíti mindazt, amit valószínűleg szóban is gyakran elmondogatott fiának, akit valódi atyai szeretettel szeretett. Erre enged következtetni ennek a szellemi hagyatéknak a bevezetője, amelyben így közli szándékát: „…gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi.”

A bölcs és istenfélő édesapa tudja, hogy miként kell a kisgyermekkel gyengéden bánni, a felnövekvő ifjúnak pedig a maga idejében kihívásokat adni, próbára tenni nem csak elméleti tudását, hanem gyakorlati rátermettségét és jellemét is. Ezért, mikor ifjúvá serdül, mintegy előlegként 1020-tól megkapja a bihari dukátust, hogy kipróbálhassa magát az uralkodásban, a felelősségvállalásban. Majd a harci rátermettségét is bizonyítania kell, és amikor apja II. Konrád német-római császár ellen harcolni küldi őt, a győri csatában megállja a helyét, megvédi az ország érdekeit.[3]

Apjának tehát minden oka meglehetett arra, hogy elégedett és bizakodó legyen, örvendjen fia ügyességének és különféle erényeinek. Sőt, a legendában azt olvashatjuk: nem csupán örvendett a herceg sikereinek, hanem tisztelte is őt imádságos lelkülete és az ebből adódó bölcsessége miatt, amelyben olykor meg is előzte őt, az apját.

Éppen ezért joggal érezhette magát István – nem pusztán csalódottnak, hanem teljesen lesújtottnak is, amikor 1031-ben[4] egy vadászat alkalmával szeretett és egyetlen fia, gyermeke meghalt. Lehetett ez baleset, de nem kizárt a politikai cselszövés sem… hogy valójában mi történt, azt máig sem tudjuk biztosan. Azt viszont tudjuk, hogy a történtek miatt István mégsem fordított hátat Istennek, ahogyan sokan ezt teszik hasonló helyzetben, hanem teret engedve ugyan a természetes gyásznak és szomorúságának, lelkiismeretesen kitartott királyi feladatainak gyakorlásában, majd utódja nem lévén végül Szűz Máriának ajánlotta az árván maradó országot.

A történetből láthatjuk, hogy szülő és gyermek életszentsége mennyire összefügg. Szinte elképzelhetetlen az egyik a másik nélkül, és a középkori mentalitás kicsit fontosabbnak tartotta volna ezeket a részleteket, bizonyára Boldog Gizelláról is többet mondhatnánk. Hivatalosan nem kanonizálták ugyan, de a nép őt is szentként tisztelte jóságáért, imádságos lelkületéért. A krónikákban az egyház iránt is bőkezű, férjét hűségesen támogató királynéként jelenik meg. A királyi pár példamutató keresztény életet élt. De egy családban sem működnek a dolgok automatikusan… szükség volt arra is, hogy Imre be tudja fogadni mindezt, akarja végigjárni ezt az utat. A felserdülő fiatal szabad döntésére, elköteleződésére is szükség van ahhoz, hogy az életszentség felé vegye az irányt.

Sokszor találkozunk olyan szülőkkel, akik fájdalommal mesélik, hogy keresztény szellemben nevelték ugyan gyermekeiket, mindent megtettek, hogy jó példát adjanak nekik, körültekintőek voltak a nevelésben, nem erőltették, de próbálták vonzóan felmutatni számukra a keresztény értékeket, és egyik-másik gyermekük mégis elfordult ezektől, nem jár templomba, nem gyakorolja a hitét, esetleg kifejezetten a züllés útján indult el… Lehet, hogy van, amikor követünk el hibát, de van, amikor ez nem rajtunk múlik.

Az életszentség fontos eleme, hogy legyünk képesek kapni, befogadni – de tudjunk elveszíteni és elengedni is. Ez pedig mindig szabad döntés eredménye lehet csak. Ha a fiatal másképp dönt, a belekeseredés sem megoldáshoz, sem éltszentséghez nem vezet…

Szülő és gyermek ebben a történetben egyformán képes volt a befogadásra, az elfogadásra. Az uralkodást mindketten, apa és fia is, hivatásként fogták fel, és ennek teljesítéséért hajlandók voltak az „árat megfizetni”. Imre szentsége innen kezdődik! Természetesen Gizella is részese a játéknak, hiszen ő kolostori életre vágyott, és engedelmességből helyette a „barbár herceghez” ment férjhez. Otthonát hosszú évekre elhagyta azért, hogy teljesítsen egy küldetést. Imre engedelmessége, tanulékonysága szintén arra enged következtetni, hogy elfogadta apja akaratát, vagyis rajta keresztül Istentől kapott feladatokat. Természetesen erre mondhatjuk azt is, hogy régimódi felfogás, a szülőnek nem szabad kényszerítenie a gyermekét. És ez általában így igaz is. De vajon el tudjuk-e még képzelni, hogy létezik esetleg hiteles szülői tekintély is, és – mindketten Istenre tekintve –apa és fiú, Szülő és gyermek lényegében ugyanazt akarja? Imrét hiteles tekintélyek vették körül, és ő képes volt rájuk úgy tekinteni, mint Isten eszközeire.

És itt feltehetjük a kérdést magunknak: vajon mi mennyire vagyunk hiteles tekintélyek, példaképek gyermekeink, unokáink, tanítványaink, fiataljaink számára? Mennyire tesszük könnyűvé vagy nehézzé számukra a növekedést, a bízni tudást egy felnőttben, egy szaktekintélyben? Illetve mennyire tudjuk felismerni fiatalként a környezetünkben azokat az embereket, akik gyengéd szigorral, következetesen, de mégis szeretettel próbálnak rávezetni minket a felelősségvállalás útjára?

Szülő és gyermek ebben a történetben veszíteni, elengedni is tudott. Az apa legnagyobb veszteségéről már beszéltünk. Boldog Gizella Szent István halála után mindent elveszített… Orseolo Péter még az országból is kiűzte, a passaui bencés kolostorban élte le élete utolsó éveit. De Imrének is tudnia kellett veszíteni, elengedni. Az uralkodás, a hatalom- és vagy tekintélygyakorlás – ha az hiteles – mindig sok lemondással, sőt önmegtagadással jár. Imrének (és nagyon sok hasonló családban felnövő gyermeknek) saját bőrén kell megtapasztalnia a szülei által megélt veszteségeket, amelyek avatatlan szem előtt nem is látszanak. Kívülről ugyanis úgy látszik, hogy az ilyen gyermek, mivel megkap mindent, gondtalanul és nehézségek nélkül él. Imre esetében is így volt ez. Azt nem tudhatjuk, hogy neki milyen személyes álmairól kellett mégis lemondania azért, hogy származásából adódó helyzetének megfeleljen, apjának engedelmeskedni tudjon. Csak sejthetjük, hogy a jó családi légkör és az elmélyült Isten-kapcsolat segítette őt ebben, és hivatását felismerve örömmel tudta vállalni a nem mindennapi munkaköri leírással járó küldetés aszkézisét.

Kedves ünneplő testvérek, láthatjuk, hogy a családi élet kihívásai egy ezer éves királyi családban is nagyjából ugyanazok, mint a mostaniak: a kapcsolataink minőségéről szólnak. Szent Imre példát ad nekünk arra, hogy miként lehet tiszta és nyílt szívvel kapcsolatba lépni Istennel, önmagunkkal, a hozzánk legközelebb álló családtagjainkkal. A nyitott és tanulékony szív a gyermekek és az ifjak sajátossága elsősorban: Szent Imre még abban az életkorban halt meg, amikor ez a nyitottság még megvolt benne, de más tudatos döntéseket is hozott. Egy szent korai halála talán éppen ezért fontos, mert figyelmeztetésként megállítja a tekintetünket az életút egy olyan pontján, amely saját életünk fontos értékeit az életutunk azonos szakaszaiban, nekünk sem szabad elveszítenünk.

Családi kapcsolatainkban minden életkorban fontosa a nyitottság és a tanulékonyság. Az elfogadni és a veszíteni tudás. Hiszen az élet folyamat, mindig változunk, és érzékenyeknek kell maradnunk egymás változásaira. Imre hallgatott édesapjára és édesanyjára, tanult tőlük és nevelőjétől. De édesapja is megtanulta tisztelni őt, és rajta keresztül elfogadni a bölcsességet, az isteni kegyelmet. A család történetéből pedig azt is láthatjuk, hogy nem az a szent, ami emberi számítás szerint ideális. Az apa álma nem valósult meg, Imre korán meghalt, az özvegy Gizella sorsa keserves volt... mi ez, ha nem teljes csőd… De Isten szemében ez volt a teljesség. Az a teljesség, amiről a mai evangéliumban is olvasunk. Aki éber és készen áll az Istennel való találkozásra, az teljes – annak kerek az élete. A nyitott és tanulékony szív erre a készenlétre, erre az éberségre készít elő minket. A nyitott és tanulékony szív szerint meghozott döntés olyan, mint az égő lámpás a kezünkben.

Szent Imre példája segítsen minket abban, hogy családjainkban nyitottak legyünk Istenre és egymásra, hogy merjünk tanulni egymástól, legyünk képesek felismerni egymásban a változásokat, a változó szükségleteket.

Legyünk képesek elfogadni a Gondviselés által nekünk adatott szentség, teljesség és a mi gyarló emberi ideáljaink feszültségét.

Ámen.

[1]http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=055_059_Imre_legenda 03.11.2021.

[2]Ibidem, 03.11.2021.

[3] Erről bővebben pl. Bánlaky József, A magyar nemzet hadtörténelme. Vö. https://mek.oszk.hu/09400 /09477/html /0003 /143.html . 03.11.2021.

[4] „Et Heinricus, Stephani regis filius, dux Ruizorum, in venatione ab apro discissus, periit flebiliter mortuus.” vö. Annales Hildesheimenses, in Monumenta Germaniae historica. Scriptores Rerum Germanicarum, vol. 8, ed. Waitz, Georg, Hannoverae 1878, 36. Ez az általánosan elfogadott keltezés a nagyobbik István-legenda, a Pozsonyi Évkönyvek alapján is. Vö. http://jesz.ajk.elte.hu/szabo46.html#_ftn7

  

Ft.Tánczos Levente: Szent Imre búcsú

Marosvásárhely – Ady negyed – 2016. november 5.

 

Szent Imrét köszöntő és ünneplő, kedves búcsús testvérek!

A Vasárnap katolikus hetilap egyik régebbi számában olvastam a következő megdöbbentő cikket: „Az Oxford University Press hét évesnél idősebb gyerekeknek szóló szótárának (Junior Dictionary) legújabb kiadásából eltávolítottak számos kifejezést, amely a kereszténységhez kötődik. Ezentúl nem található meg benne a püspök, az apátság, a szent, a kápolna, a keresztelés vagy a szerzetes szó. A szótár szerkesztői a templomlátogatók számának csökkenésére hivatkoztak és arra, hogy Nagy-Britannia már modern, multikulturális és több vallású állam. (Kérdezem: Vajon, milyen vallású, multikulturális modernistát zavartak ezek a szavak?)        De nemcsak a kereszténységhez kötödő szavak, hanem például növény- és állatnevek is kimaradtak a legújabb kiadásból, mint: egres, tulipán, boglárka, karfiol, leopárd, pelikán, hód, pacsirta és gólya. (Mert ugye, a mai modern, multikulturális gyerekek már tudják, hogy nem a gólya hozza a babát!) [...]

Testvérek, nagyon szomorú és drámai, tán felháborító és szinte a tragédia határát súroló az a tény, hogy hová jutott a mai modern és multikulturális ember. És hogy hová juthat így tovább? Mert aki szótárából kitörölte azt a szót, hogy „szent”, az életéből is már régen kitörölte azt. Látjuk, és sajnos szomorúan tapasztaljuk posztmodern világunk nyilvánvaló jeleit, melyek határozottan tanúsítják, hogy a ma embere rég letért az Istentől számára kijelölt útról, az életszentség útjáról. Ma már mindenki a saját, személyes útját akarja járni, de ez az út a tékozló fiuk útja, mely nem vezet máshová, mint a disznók szennyéhez. Vajon bekövetkezik-e még egy nagy metamorfózis, vagy katarzis, amely talpra állít és elindít az atyai ház felé, vagy pedig saját öntörvényűségeink lesznek a vesztünkre? Az Istenhez visszatérés útja az istentörvényűség, amely pedig nem más, mint az életszentség útja, a szentek útja.

Hogy kik a szentek? – vagy mit jelent az életszentség? – Nem akarok ezekről hosszú fejtegetésekbe bocsátkozni, gondolom, hogy plébánosotok megtette azt Mindenszentek ünnepén, vagy tán előttem más szónokok. Mindenesetre olyan szavak, kifejezések, melyek a mai világ embere számára lassan hitelüket vesztették, lelki mélységük, lényegük mára már szinte kiürült. Talán azért, mert egyre kevesebb az olyan példakép, aki igazán törekedne az életszentségre, aki igazán szent szeretne lenni. Mi, mai, modernebb keresztények sem tudjuk sokszor, hogy mit kezdjünk a szentekkel, kik is ők valójában?

         A mai ember kineveti az életszentségre törekvőket, és egy közömbös kézlegyintéssel elintézi ezt a fontos élethivatást. De azért ez az élethivatás nem vesztette el, és nem is veszítheti el igazi hitelét, akkor sem, ha e mai, értékvesztett társadalmunkban, fejreállított, Istentől elrugaszkodott világunkban már aligha tudunk valamit kezdeni azokkal, akik másabbak voltak, mint mi, az élet más dimenziójához tartoztak.

         Mindenszentek ünnepével kapcsolatban a hittanórán pont ezekről beszélgettünk: a szentekről és az életszentségről. Minden oké volt addig, amíg megkérdeztem a gyerekeket, hogy: ti lehettek-e szentek? Szinte egyöntetűen válaszolták, hogy nem! Ebben az a baj, és azt tapasztalom, hogy mi keresztények is úgy vagyunk ezzel, hogy vannak a szentek és vagyunk mi, és a kettőnek mintha egyáltalán nem lenne köze egymáshoz, mintha nem lenne átjárhatóság a szent és a profán között. A szentek világa mintha egy teljesen különálló világ lenne, amihez nekünk nincs és nem is lehet sok közünk.

Amikor jelen predikációmra készültem, az a gondolat foglalkoztatott, hogy: Hogyan tudott Imre szent lenni? Biztos egy jóvágású, űgyes és tehetséges, művelt és kamaszkorán nemrég túlesett fiatalember volt, aki mellesleg herceg. Hemzseghettek körülötte a szebbszél szebb hercegkisasszonyok, bárkit az újja köré csavarhatott volna, megszédíthette volna őket lovagi ügyességével, rendezhetett volna nagy lovagi vagy vadász-bulikat, és élhette volna, élvezhette volna jó nyugodtan az életet! És, míg a vele egykorú ifjaink sorozatosan „kibérmálkoznak” a hitből és a vallásos életből, addig Ő életének még zsenge ifjúkorában tisztasági fogadalmat tesz, lemond a világ hívságairól és a szentek életformáját választja.

         Hogyan volt lehetséges ez? Úgy, hogy szent volt a családja és szent volt a nevelője! Szent volt az a tőzeg, amelyből élete kinőtt és belegyökerezett. Meg vagyok győződve, hogy sem édesapja, István király, sem édesanyja, Gizella nem mondta neki soha, hogy: Fiam, belőled szent kell, hogy legyen! Biztos, hogy nevelője, tanítója, Gellért püspök sem kért tőle ilyet. De úgy élték eléje életszentségüket, hogy ez a fiatalember elirigyelhette tőlük ezt a szép és istenes életet és megszülethetett benne is a vágy, hogy így éljen. Így nem az élet vadhajtásává lett, hanem beérett benne az istenes élet gyümölcse.

         Alig ezer év távlatában, mennyire távol állunk mi ettől az ideáltól! Hol vannak ma azok a szent családok, azok a szent szülők, ahonnan szent élet fakadhat? Hol vannak ma a szent nevelők, tanítók? Mennyire nagy szükség lenne ma ilyenekre!

A vámosgálfalvi nyugdíjas református lelkésszel beszélgettünk egyszer a mai kor hithelyzetéről, amikor egyszer csak azt mondta: „Tudod, most érik be a kommunizmus termése.” Igazat adtam neki. És a kommunizmus istentelen termésére most még rájött a liberális, szabados életelvűség is, hogy jobb legyen! Aztán… szia életszentség!

Annyira szükség lenne ma olyan igaz emberekre, olyan keresztényekre, akik mellett élve az embernek megjönne a kedve a szentté levéshez! Vannak még egyáltalán ilyenek?

         Három éves koromig édesapai nagyszüleimnél nevelkedtem. Egyedüli gyerekként a családban nem volt kire hagyjanak a szülők, hisz abban az időben hamar vissza kellett menni, dolgozni. Örök emlékként maradt meg bennem az, ahogyan láttam nagymamámat imádkozni. Elirigyeltem tőle. Megtanított imádkozni, elvitt a templomba, aztán a többi már jött magától. És Isten kegyelméből itt vagyok. Mert a kegyelem működik!

Merem hinni, hogy nagymamám már szent. Az én utam nyilván hosszú még odáig, de az az egyszerű asszony akkor, a maga imaéletével elém élt egy vágyat és mutatott egy utat.

Ma mindannyian lelkiismeretvizsgálatot kellene, hogy tartsunk, és át kellene gondolnunk, hogy milyen a kereszténynek tartott életünk? Szülők, nagyszülők, nevelők, tanítók és papok: életünk az életszentségről tanuskodik-e? Úgy éljük-e meg kapcsolatunkat Istennel, hogy az mások számára is vonzó, elirigyelhető legyen?

         Az a tapasztalatom, hogy nem tudunk már ízt adni kereszténységünknek. Amolyan standby állapotban, vagy őrlángon működünk csak. Nem tudunk belobbanni, belelkesedni, olyan örömtelenül éljük meg azt, hogy keresztények vagyunk. Olyan… se hideg se meleg keresztények vagyunk, langyosak, akiktől meg lehet csömörölni. Bocsánat a kifejezésért. Ne is csodálkozzunk, hogy ebből a kereszténységből nem kér a mai fiatalság! Isten sem kér az ilyenből, mert a laodiceai egyháznak azt üzeni, hogy: „inkább légy hideg vagy meleg, de mivel langyos vagy, kiköplek.” Próbáljunk megenni egy jó zsíros tyúkhúslevest langyosan. Biztos mi is megcsömörölnénk tőle!    

Testvérek, a szótárból ki lehet iktatni a szenteket, de az életből, a valós életből nem szabad. Őseink tudatában voltak ennek, hisz életüket tükrözte a szentek tisztelete. Gondoljunk csak arra, hogy erdélyszerte hány települést neveztek el a szentekről? Szent Imrét is nyolc helyen ünneplik és tisztelik ma, mint a helyi közösség védőszentjét. Mindez, öntudatra kellene, hogy ébresszen bennünket, mai keresztényeket is, hogy mi valósítsuk meg, mi éljük meg az életszentséget, hogy a következő nemzedék, ha már nem is a szótárból, de az életünkből olvassa ki, mit jelent a szent, mit jelent szentnek lenni!

         Francisek Tomaszek, volt prágai bíboros mondta volt: „Emberek jönnek és mennek, de a szentek maradnak!”

Vele együtt hiszem, hogy szentek mindig lesznek, akkor is, ha a világ nem fog tudomást venni róluk. Katolikus Anyaszentegyházunk több mint 2000 éves, nehéz és viszontagságos útja során, szentek megszámlálhatatlan sokaságával aranyozta be a világot. Szent István királyunk által meghonosított magyar kereszténységünk, egy kicsivel több mint 1000 éves múltja is, magyar szentek sokaságával dicsekedhet. A magyar szentek korszakának első szentjei közé tartozik a ma ünnepelt szentünk is: Szent Imre.

         Még meg tudtunk maradni Istent tisztelő és szerető keresztényeknek. De hogy milyen lesz a jövőnk?  - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy olyan amilyen keresztény életet élünk, amilyen keresztény értékeket fogunk képviselni és átörökíteni a jövendő nemzedéknek.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki: Plébános úr, ön szerint milyen lesz a következő század kereszténysége? Önkéntelenül is azt válaszoltam, hogy olyan, mint az őskeresztény közösség. Bizonyára lassan megszűnik majd a tradicionalizmus, de aki keresztény lesz, az tudja majd, hogy miért az! Optimista vagyok, mert hiszem, hogy lesznek még Lélektől megérintett emberek, akik vállalni fogják a só és a világosság szerepét. Akik ízesíteni és világítani fognak. És ők lesznek az új kor szentjei! Ők lesznek az egyház „evangéliumi jövőjének az emberei, az eljövendő világ tanúi” – ahogyan fogalmazott, II. Szent János Pál pápa.

A szentek sem voltak különösebbek, mint mi, ők sem voltak koruknak ünnepelt „megasztárjai”.

Gerhard Müller írja: „A szentek is emberek a lét teljes drámájában, a kísértésekben, a félelemben, kétségben, gyengeségben. Tiszteletük alapja nem erkölcsi csúcsteljesítményük, hanem a készség, hogy együttműködjenek a kegyelem átalakító erejével, vagyis a személyes párbeszédet folytató Istennel.”

         A II. Vat. Zsinat „Lumen Gentium” zsinati dokumentuma pedig így fogalmaz:   „A szentek sorstársaink, emberek ők is, csak éppen Krisztusnak tökéletesebb képmásai, ezért Isten az ő életükben feltűnően nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek.”

A szentek tehát azok, akik hagyják, hogy életükön átragyogjon Isten kegyelmi fénye és szeretete, és ezáltal Krisztusnak tökéletesebb képmásai lehetnek.

Szent Imre is hagyta, hogy Isten fénye és szeretete átragyogjon életén és ezáltal minél tökéletesebb képmása lehessen Krisztusnak. Életének lényegét egy mondatban a legtalálóbban a Bölcsesség könyvében hallottuk összefoglalva: „Fiatalon halt meg, mégis teljes életpályát futott be.”  Nem tartom lényegesnek részletezni az életét. Azt ma már bárki elolvashatja. Inkább a ma embere számára megélhető üzenetét emelném ki, és arra keresném a választ, hogy mit is üzenne ma, számunkra, 21. század keresztényei számára Szent Imre?

         Mindenekelőtt tán azt, amit a Bölcsesség könyvéből hallottunk, hogy: úgy éljünk, hogy Isten kedvét találja bennünk és, hogy lelkünk kedves legyen majd előtte. Úgy éljünk, hogy életünk végén Isten a mi életünket is beteljesedettnek tekintse. Éljünk úgy, hogy életünk bármikor számadásra készen lehessen Isten előtt. Mert, hallottuk, nem az idős korral függ össze a tökéletes élet, hanem, hogy hogyan éljük azt meg! Az élet igazi értékét tehát nem a hosszú, hanem a feddhetetlen tiszta élet adja.

         Imre élete tökéletes és feddhetetlenül tiszta volt. Fiatal élete ellenére sokat imádkozott és tisztaságban, testi – lelki tisztaságban élt. Életének ez volt a két fő alappillére. Számára az ima létfontosságú volt, egy örökös párbeszédet folytatott Istennel. Édesapja, István király, sokszor leste meg, ahogy éjszakákon át imádkozott. A Scriptores rerum Hungaricumban a következők vannak leírva szentünkről: „Szent Imre, megelégedve kevés alvással, éjszakánként, amikor már mindenki aludni tért, s előtte, mint a király fiához illik, két gyertyatartó világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és minden egyes zsoltár végén szívének töredelmével bűnbocsánatért könyörgött. Atyja óvatosan, a fal nyílásán keresztül gyakran megfigyelte ezt, de övéi közül senkinek sem akarta elárulni.” Imre számára tehát egy Istenélmény volt az imádkozás. Ezért tudta felvállalni és megélni úgy a testi, mint a lelki tisztaságot is”. Az imént említett helyen írja a következőket is: „Történt pedig egy éjszakán, hogy Imre egyetlen egy szolgája kíséretében titkon elment imádkozni az ősi templomba, amely Veszprém városában, Györgynek, Krisztus dicső vértanújának tiszteletére épült. Itt az oltár előtt imádságba merülve azon elmélkedett szívében, mi lenne az a mindennél kedvesebb áldozat, amelyet ő Istennek felajánlhatna. Hirtelen nagy fényesságű ragyogás áradt szét a templom egész belsején, és isteni szózat hangzott fel a magasban: Kiváló dolog a szüzesség, kívánom tehát tőled szívednek és testednek szüzességét! Ezt ajánld fel nekem, és ebben tarts ki mindvégig!” Bár a kor politikai érdekei miatt szülei házasságra szánták, Ő a házasságában is megélte a tisztaságot.

         Bár a tisztaság ma már pont olyan deklasszált erény, mint az életszentség, Szent Imre tiszta élete ma mégis tükröt tart sokszor beszennyezett életünk elé, és ma is arra kérne bennünket, hogy éljünk tisztán. Noha Isten nem kéri mindannyiunktól a szüzi életformát, de azt igenis kéri, hogy törekedjünk mi is tiszta életet élni. Olyan jó lenne, ha minél több fiatal értékként tartaná és törekedne megélni Szent Imre tiszta életformáját. Istennek hála ismerek ilyen fiatalokat, akik a tiszta élet megélésére törekednek. Isten tegye teljessé bennük ezt a jót. De sajnos sok fiatalt megtéveszt a mai világ szabados és sokszor felelőtlen liberalizmusa, és úgy gondolják, hogy nekik aztán mindent lehet és szabad. A hazug szeretet és szerelem jegyében játszanak egymással, kihasználják egymást, mélyen megsebzik egymást, aztán meg nem mernek egymásért felelősséget vállalni. Kedves fiatalok! Szent Imre bizonyára ma is azt kérné tőletek, hogy az ő példáját kövessétek. Ne hagyjátok, hogy tiszta életeteket megfertőzze a világ szennye és bemocskolják azok a bűnök, amelyek a halál kultúráját építik.  Statisztikai adatok sokasága igazolja, hogy nem csak világviszonylatban, hanem köztünk, magyarok közt is nagy az abortuszok száma. Már nem társadalmat, nemzetet építő nép vagyunk, hanem az önpusztítás útjára léptünk. Ez tisztátalanságunk átka! De nekünk, keresztényeknek, nem szabad ebben az átokban élnünk.

         Hogy mi a megoldás? Mindenekelőtt az, hogy tervezzük újra az életünk! Ma már mindenki számára ismert, hétköznapi dolog a GPS. Most már rajta van okostelfonjainkon is. Csak be kell pötyögtetni a célt, ahová tartunk, és máris mutatja az utat. Ha pedig letérünk az útirányról, rögtön más alternatívákat keresve, újratervezi az úticélt. Isten, születésünktől fogva, kitörölhetetlenül mindannyiunkba beleprogramozta azt a koordinátarendszert, amely bennünket elvezethet életünk végcéljához, Isten országához. Ez a lelkiismeretünk. Ha figyelünk lelki GPS-szünk hangjára, akkor biztos célhoz érünk. De ha letérünk erről az útról, akkor is van újra-, és újratervezési lehetőségünk. Tervezzük újra életünk, térjünk vissza az Isten által megjelölt útra, kérjük a szentek segítségét, legyünk az imádság emberei, mert a mai világnak szüksége van Istennel kommunikáló emberekre. Ez az útja annak, hogy életünket tisztán és szentül éljük meg. Szerintem ezeket üzenné, ezeket kérné ma tőlünk Szent Imre! Ne engedjük át csak úgy, könnyelműen életünkön ezeket a kéréseit!

         És még azt is üzenné, hogy legyünk mi is szentek! Hiszem, hogy ez ma sem lehetetlen. Csak egy kis akarat kell hozzá és egy jó adag szeretet. Ez a beteljesedett élet íratlan törvénye!

         Gondolataimat egy Szent Imréről szóló érdekes kis történettel fejezném be. Szent Imre egyszer édesapjával, István királlyal ellátogatott egy szerzetes kolostorba. Apja megfigyelte, hogy Imre a szerzetesek köszöntésekor egyiknek egy, másoknak kettő vagy három, ismét más szerzeteseknek négy – öt csókot adott. Csupán egy szerzetest köszöntött hét csókkal. Apjának kíváncsi kérdésére meg is magyarázta: - Az, aki több csókot kapott, az tisztább, szentebb volt.

Mondhatjuk: Istennel bensőbb kapcsolata volt!

Vajon, én ma hány csókot kapnék Szent Imrétől?

 

Ft. Ilyés Zsolt: Szent Imre napi búcsú

               2015                      

 

         Szent Imréről tudjuk, hogy gyerekkora óta sokat imádkozó, még éjszaka is; Istent nagyon szerető; akkora boldogságot talál Istenben, hogy nem érdekli semmi földi kincs, földi örömek. És meghal 24 évesen.

         Miért van az, hogy egyesek már gyerekkoruk óta mély és bensőséges kapcsolatban állnak Istennel? Szt. Imre vagy Kis Szt. Teréz már gyerekkorukban is szenvedélyes szeretettel szerették a Jóistent. Imre is órákat volt képes éjjel is imádkozni, nagyon vágyott csak Istennel lenni, csak az Övé lenni, és nagyon intenzív tapasztalatai voltak Istenről, Isten szeretetéről.

         De ő miért már gyerekkora óta, mások meg csak felnőttkorukban, vagy megöregedve, vagy soha?

         Ezért mondja már az ószövetségi bölcsesség, hogy teljes életet lehet élni fiatalon is.

         Van, aki fiatalon meghal, és mégis óriási hatással van környezetére vagy akár egy nemzetre vagy egész nemzedékekre – mint Árpádházi Szent Erzsébet (aki szintén 24 évesen hal meg), Szt. Antal. Mások meg hosszú élet után sem hagynak nyomot maguk után. Milyen nyomot hagyunk magunk után? Milyet szeretnénk? Hogyan emlékezzenek ránk, mint mondjanak rólunk halálunk után?

         Talán olyan életet kellene élnünk, mint Szent Imre? Jó lenne! Csakhogy nem nagyon szokott működni. Arra mindenképp jó az ő életpéldája, hogy elgondolkodtasson bennünket. Pl. hogy lehet Istennel olyan kapcsolatban lenni, hogy ez akkora boldogságot és teljességet ad, hogy nem keresünk már a világban, a világi dolgokban örömet, boldogságot, teljességet.

         A fiatalok keresik a boldogságot, örömet mindenfele. Tudunk nekik hitelesen utat mutatni, beszélni arról, hogy Isten tud igazán boldoggá tenni? Van, aki házastársában keresi, s ha abban csalódott, akkor gyermekében. A szamariai asszony, akinek Jézus mondja, hogy ő tudna olyan élő vizet adni, aminek köszönhetően aztán többé nem szomjazna az asszony. És mi tette az asszonyt boldoggá? Férje, gyermekei, pénze, szépsége, karrierje, az ital, stb.? Az Isten töltötte be.

         A mennyország, az Istennel való életközösség pedig olyan kincs, amit, ha valaki megtalál, kész bármi egyebet szétosztani. Ezért nem kereste Szt. Imre sem boldogságát a világban, házasságban, hatalomban, pénzben, királyságban.

Szt. Imre erős hitének és nagyon intenzív Isten-kapcsolatának egyik titka/oka lehetett környezete, családja. Szent szülők a családi környezete, és szent nevelője van, Szt. Gellért.

Mitől szent szülők? Elsősorban nem szavaikkal, nem nevelésükkel, hanem példájukkal: hálás lelkület Istennek, egymás iránti tisztelet, bocsánatkérés, stb.

%% 

Ft.Ifj. Czikó László: Szentek legyetek!

 

Kedves Ünneplő Testvérek!

         Szent az, akin átsüt a nap. Szent az az ember, akin Isten fényessége átsüt, s ez a fényesség betölti a környezetében lévő embereket. Szent Imre herceget választotta egyházközségetek valamikor e templom védőszentjévé. Úgy jöttem hozzátok Búzásbesenyőből, mint aki egy tartozást ró le most nektek, de inkább úgy mondanám, hogy ez egyfajta összetartozás: mert ott a plébánia nagytermében van egy nagyon szép festmény. A Szűzanya tartja ölében a Kis Jézust. Ez a legértékesebb festményünk Besenyőben. Ez pedig eredetileg a ti régi templomotokból származik, amelyet a 70-es években a Színház-téren felszámoltak. Sok minden akkor sokfelé került a lebontott ferences templomból, de ez a kép Besenyőbe került. Ilyenfajta összetartozásunk is van...

         De olyan is van, hogy magyarként (a magyar szentek összetartanak), katolikusként, erdélyiként, de leginkább testvérként Isten országában.    1. Ha mi Szent Imrét ünnepeljük, vagy bármelyik más szentet, akkor az az alapvetésünk, hogy a szent nem egy bugyuta, bárgyú, földtől elrugaszkodott, beszámíthatatlan, valaki, hanem egy olyan küzdő ember, mint mi, aki a küzdelmet nem adta fel. Nem adta fel a küzdelmet, mert Isten kegyelméből úgy tapasztalta, hogy ’bármilyen helyzetbe is kerülhetek, Isten engem így szeret.’

         Ezt a mondatot rég tudom már, de most felelevenítette bennem egy konferencia – amelyet idén Kolozsváron a katolikus pszichológusok és teológusok tartottak –, ahol Szentmártoni Mihály jezsuita atya többek között arról beszélt, hogy a szenvedésünkben tűnik ki leginkább, milyen a mi mennyei Atyáról alkotott képünk. Ez persze kitűnik az imában, kitűnik az egész életminőségünkből, de leginkább a szenvedésben. Ő azt mondja, hogy akinek aránylag helyes, vagy fejlett az istenképe, bármilyen élethelyzetbe is kerüljön, mélységes bizonyossága van arról, hogy ’Isten engem így szeret’. Ez a bizonyosság volt meg Szent Istvánban akkor is, amikor Imre fiatalon meghalt, akkor is, amikor a halálos ágyán, Szent Gellért püspök javaslatára az országot Máriára hagyta. Így lett Regnum Marianum Magyarország.

         Éppen ma beszélgettem egy politikussal, aki azt mondja: mit kell nekünk bizonyítani a határokat az autonómiához, hogy hol van Erdély és Székelyföld, hát nézzék meg a Monarchia határait, és teljesen egyértelmű lesz a kép... Utána egyébről beszéltünk, ezzel kapcsolatban hadd idézzek fel egy történetet. Járt a mi falunkban az elűzött román királyi család hercege: Őfelsége Miklós királyi herceg. Ő összebarátkozott a ’Curtea Veche’ kiadóval, szerződést kötöttek, és azzal foglalkoznak (többek között), hogy kinéznek egy helyet valahol az országban – most legutóbb épp Búzásbesenyőt –, a herceg elmegy oda a kíséretével, mások is kapcsolódnak hozzá, mint pl. a Herlitz cég igazgatója. Minden gyereknek adnak egy kis tanuláshoz szükséges csomagot, és a herceg dedikál egy könyvet, román nyelven. Miután eltávoztak a falunkból és kiértékeltük ezt az eseményt, az igazgató elmondta, mennyire meg volt lepődve. A herceg „stábja” az ünnepségi ideje alatt  zavarban volt.  Ma úgy mondanánk ’tiszta ideg volt’, egyáltalán nem voltak urai a helyzetnek (azt sem tudták hova álljanak, minden pontos legyen stb.). A herceg pedig, ennek a nagy gabalyodásnak a kellős közepén, a lehető legnagyobb nyugodtsággal rámosolygott minden gyermekre, kérdezett tőlük valamit, dedikálta a könyvet – el lehet képzelni, amúgy kb. 800 gyerekről van szó –, és ebben a nagy munkában belső derűjével ő határozta meg az egész rendezvény légkörét. Az igazgató záró mondata ez volt: milyen jó lenne, ha ilyen vezetőink lennének!

         Testvérek! Az Árpád-ház 27 szentet adott az Anyaszentegyháznak. Ha Szent Imrét ünnepeljük, gondoljatok arra – a Bölcsesség könyvéből is olvastuk: „fiatalon halt meg mégis teljes életpályát futott be...” –, nemcsak a mi helyzetünk tűnik reménytelennek. Akkor is az volt. De ha valaki meg volt győződve, – és Szent István király meg volt róla győződve –, hogy az ’Isten engem így szeret, és azt akarja, hogy ebből a helyzetből  a legjobban jöjjek ki’, akkor nem az a helyes kérdésfeltevés, hogy miért? Isten miért engedi ezt? Isten miért próbál meg engem? Isten miért vizsgáztat, nem vizsgáztam már eleget az életben? Hanem az a helyes kérdésfelvetés, hogy ebben az élethelyzetben, amelyben most vagyok, egyénileg és közösségileg: hol van jelen az Isten? Keresem…,  és mit kíván tőlem az Isten ebben a helyzetben?

         Ha törekszünk a szent életre, elmúlhat kétezer, ötezer év, mindig hasonló lesz a keresztény alapállás. Amikor Jézus azt mondja, hogy „szentek legyetek, amiként a ti mennyei Atyátok is szent” - ezt nemcsak a klérusra érti. Nemcsak a papokra és az apácákra. Olyan szépen leképeződik ez a gyerekekénél, amikor hittanórán megkérdezzük, na gyerekek kik a szentek? Hát… a  pap bácsik, püspök bácsik, az apácák... - jön a válasz. És ilyenkor szoktuk tisztázni, hogy a szentek közösségének a vándorló része az Egyház földi „csoportja”. Ezért mondja olyan szépen szent Pál: „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.” Talán még jobban javunkra válik a szenvedés és a küzdelem, mint a könnyű élet.

         Loyolai Szent Ignác indifferenciája erről szól. Lehet betegség, lehet egészség, lehet jólét vagy szegénység, az én belső hozzáállásom mindig maradjon ugyanaz: Isten engem most így szeret. Most ebben a helyzetben mit kell tennem? Most ebben a helyzetben keressem az Ő akaratát.

         Isten minket eleve igazzá tett - olvastuk Szent Pálnál. És ezzel nem akarok teológiailag belebonyolódni olyan dolgokba, amelyeket úgysem értünk, de annyit hozzátennék, hogy a keresztelés által minket eleve arra szánt, hogy úgy éljük az életünket itt a földön, hogy annak legyen gyümölcse. Végül pedig, amikor a mennybe jutunk, találkozzunk azokkal, akiket ma is és más napokon is ünneplünk, s akiknek életpéldája minket serkent. Fracois Varillon SJ azt mondja: „földi életünk minősége festi meg örök arcunkat.”

         Szent Imre élete tényleg rövid volt. De mi rövid, és mi hosszú? Istennél semmi, mert nincs idő és tér. Emberi léptékben mi rövid és mi hosszú?...

2. Nagyon sokan támadták korábban a lélektant és bizonyos felfedezéseit, amikor arról zengett „kinyilatkoztatást”, hogy az embernek meg kell valósítania önmagát. Nem mondom, hogy ebben nincsen téves vonalvezetés, mert van, de a hitünk is azt mondja, hogy a kereszténynek meg kell valósítania önmagát. Ez nem gőgösség, ahogy hallottuk a bevezető versben, hanem ez az alázatról szól. Megvalósítani önmagunkat azt jelenti, hogy kiteljesedni a munkában, és beteljesedni az életben.  A kettő nincs külön: vagy együtt mennek, vagy nem megy egyik sem!

         A Bölcsesség könyve szerint elég a rövid élet. És higgyük el, hogy Isten sugallata által ez egy igaz mondás. Szent Imre nagyon fiatalon elindult azon az úton, ami a kiteljesedett munka és a beteljesedett élet útja. Ez nem volt más, mint a hétéves korától hitben, műveltségben, korának tudományában, életszentségben; szellemileg, lelkileg és testileg készült a nagy feladatra. De Isten úgy látta, hogy neki nem a földön lesz feladata, hanem az égben, hogy közbenjárjon a népért. Abban a történelmi helyzetben volt ez, amikor elindul a pogány magyarság megtérítése, és egészen reménytelenné vált ez a folyamat Szent István halálával. Most mi lesz? Messze nem volt még megtérve népünk. Majd később Szent László korában, és utána. De ha Isten úgy szerette ezt a népet, akkor Ő gondot viselt arra, hogy az a nép megtérjen. Ha Isten ma minket így szeret, akkor gondunkat viseli, hogy olyan jövőnk legyen, amilyen nekünk kell. Nem amilyet mi kitalálunk esetleg elképzelünk.

   3. Ezért nem mindegy testvérek, hogy a ti gyermekeitek otthon mit kapnak? Tudjátok, mivel küldtem haza a bérmálkozókat a tegnap este: beszélgessetek el otthon a szüleitekkel az ő istenképükről. De nehogy azt kérdezzétek, édesanyám milyen az istenképed? Mert megmondja, ’meg vagy kettyenve fiam.’ Nem ismeri ezeket a szakkifejezéseket. Hanem próbáld elmagyarázni, milyen a tied, és kérdezd meg őt, hogy vajon az övé milyen lehet. Felelősek vagyunk ezért, mert a ti gyermekeitek gyermekei lesznek egy idő után a mi vezetőink. Nem mindegy, hogy otthonról mit kaptak, nem mindegy, hogy hazulról milyen istenképpel indultak. Miért van az, hogy Székelyföldön, tömbkatolikusságból felmegy egy fiatal, érettségizett fiú vagy lány Kolozsvárra, és ott úgy elvész, hogy nem is létezik. Templomba nem jár, egyetemi lelkészségre nem megy, programokon nem vesz részt, miért van ez? Mert valahogy nem megy át személyesen neki, valahogy nem tudjuk átadni ezt a hitbeli tapasztalatot, hogy az Istent szerető Atyának érezze meg, aki mindig, minden helyzetben vele van. Ha elmegy templomba, - sajnos legtöbbször -  nem azért megy, mert belül meg van győződve és érett erre, hanem azért megy el, mert ez a hagyomány, mert kérik (parancsolják), mert mindenki megy stb.

         Nézzétek meg az államelnök választást. Olyan szituációk vannak, hogy a józan ember gondolkodása egy pillanatra megáll. Amellett kell lassan dönteni, hogy hatalmi pozíció, vagy pedig börtön. Lehet választani. Ezért mondom, hogy nekünk egy búcsúünnep azt jelenti, hogy a saját identitásunkat megerősítjük, egy szentre felnézve, akin Isten sugara átsüt. És ha felnézünk erre a szentre, akkor  azt mondjuk, hogy, ha abban az időben meg tudta ezt a hősies életet élni, akkor ma mi is meg tudjuk tenni ugyanezt, más körülmények között, hisz ugyanúgy egy Atya gyermekei vagyunk. Így tudnám egy picit összefoglalni Szent Imre közbenjárását. Az Evangéliumban hallottuk, s ezzel Jézus  összefoglalta az imént elmondottakat: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben legyen égő gyertya! Legyetek készen!” Mindenre!

         Most, néhány napja voltunk a temetőben. Az ember ilyenkor elelmélkedik, hogy tényleg, bármely pillanatban vége a földi életnek. Az én életemnek. S elmúlik két nap, már el is felejtettük. Pedig nemcsak arra kell készek legyünk, hogy meghalunk, hanem arra is, hogy ezt az istenképet tovább adjuk embertársainknak, a munkatársainknak. Miért van az, hogy felhívnak egy szombatista vállalkozót szombaton, és nagyon kellene a segítség, dupláján is fizetne a kliens, de a vállalkozó azt mondja: „Uram, nekem ma az Úr napja. Nem megyek dolgozni!” És egy katolikus, amikor ebédel a munkahelyén, nem mer keresztet vetni? Ezek kissé sarkítások, de azért mondom így, hogy rázzuk fel önmagunkat! A készenlét azt jelenti, hogy bármikor képes megállni és megkérdezni: Uram, mi a te akaratod most? Mit szeretnél, hogy tegyek? És visszavonul önmagába a hívő ember, oda legbelül, a belső szobába, ahol igazában tud imádkozni. Amiről mondta Jézus, hogy Atyád, aki a rejtekben is lát, meghallgat. S ha ezt látja a gyereked, vagy az unokád (nagyszülőknek milyen nagy szerepük van!), akkor ő is megtanulja, hogy ezt így kell csinálni. De ha ezt nem látja? És ha beszélsz neki Szent Imréről, akkor valószínűleg hitelesebb Szent Imre-képet kap, mint egy rajzfilmből, amiben azért még egyéb is van.  Ezért olyan nagy felelősség számunkra, hogy szentek legyünk, két lábbal a földön, helyes istenképpel, úgy, hogy elsősorban a magyar szentjeinket, de a más szenteket is állandóan ostromoljuk az égben, s kérjük az ő közbenjárásukat.

         Márton Áron mondta, aki ezt a templomot 1972-ben felszentelte: „a kereszténység örök elégedetlenség azzal, ami van, és ahogyan van.” Ezt látjuk Szent Imrében, ezt látjuk Szent Istvánban is, és lehetne a sort folytatni. Ne legyünk megelégedve! 

   4. Tudjátok, mit tapasztalok? Most, hogy hosszú évek után újra falun élek, egészen más a viszonyom a természethez és azokhoz az emberekkel, akik közel élének a természethez. Azt látom, hogy az emberek nagyon szeretnek dolgozni. Sőt, talán azt mondanám, hogy néha fejetlenül szeretnek dolgozni. Teljesen mindegy, mivel indokolják, a lényeg ez. De nézzétek meg, hány üzletember az élete csúcsán szívinfarktusban meghal, mert nem tud megállni. Nekünk az ünnepek, a búcsúk arról szólnak, hogy ünnepeljük a létezésünket. Ünnepeljük a nagy szentek, Szent Imre létezését. Milyen rövid az élete, s milyen hamar szentté avatták. Negyvenöt év múlva. Volt olyan szent, hogy négyszáz év múlva avatták szentté. Szent Imrét 1083-ban avatták szentté, ezen a napon, s az ünnepe ezért van ma (és nem  szeptember másodikán, amikor meghalt). Kinek olyan az élete, annak teljesen egyértelmű, hogy szent. Amikor II. János Pál meghalt, az olaszok azt káltották: „Subito santo!”, „Rögtön szent!” És ma is vannak szentek: Teréz anya, II. János Pál pápa, stb.. Mennyi olyan ember van, aki megmutatja, hogy azzal a természettel, amit Isten neki adott (pl. Teréz anyának nagyon nehéz természete volt), harcolt a mindennapokban, törekedett az alázatos életre és Isten akaratának megvalósítására. És szent lett. Legyünk szentek! Ámen!

 

Ft. Juhász Ferenc : Élményszerű templombúcsú a marosvásárhelyi Szent Imre-templomban

 

              Zarándokként jutottam el Kolozsvárról a búcsúra. Sebestyén Péter plébános közös barátunkat, az anyaországi Gyöngyös felelős lelkipásztorát, Juhász Ferencet hívta meg ünnepi szónoknak. Mivel a vendégplébános átutazóban nálam szállt meg, a Kerekdombon, Szent Imre napjára (november 5.) virradólag adódott az alkalom, hogy útitársként és kísérőként hozzá csatlakozzam. Meleg és közvetlen hangú, pózolás nélküli prédikációját annyira korszerűnek és annyira az alkalomhoz illőnek találtam, hogy szerkesztett változatban jó szívvel nyújtom át azt ezúton egyfajta „búcsúfiaként” az olvasónak. Üzenete világos, egyértelmű és tanulságos, s ezért példaértékű modell lehet nemcsak a marosvásárhelyi laikusnak, de valamennyi erdélyi klerikusnak. (Jakab Gábor)

             Egyik városban egy újságíró elhatározta, hogy cikket ír az emberek adakozókészségéről. Koldusnak öltözött és leült a város különböző pontjain koldulni. Aztán leírta a tapasztalatát. Az első élménye az volt, hogy rátámadt a „kolléga” – egy igazi koldus, mert az ő helyét foglalta el. Megpróbálta eltoloncolni onnan. Második élménye, hogy nem a templomok elé kell leülni, hanem az iskolák elé: a fiatalok mutatkoztak igazán nagylelkűnek. A legtöbbet a főiskola bejáratánál dobtak kalapjába. Egészen nagylelkű csak a fiatal tud lenni.

                Ma reggel a kolozsvár-kerekdombi plébánián volt módom elolvasni Jakubinyi érsek úr körlevelét, amelyben Szent Erzsébet napjára gyűjtést hirdet. A körlevél a következő tényszerű mondattal kezdődik: fokozatosan elöregedő társadalomban élünk. Érdekes a kontraszt, és felvethető a kérdés: vajon öregek segítenek az öregeknek, idősek az időseknek? Avagy ha igaz a „koldus” végkövetkeztetése, hogy nagylelkű lenni csak fiatal tud, mi lesz velünk, elöregedő társadalmunkkal?

            Szent Imre ünnepén is ez lehet az első komoly kérdésünk. Szent Imre hosszú ideig a magyar ifjúság védőszentje és példaképe volt – méltán. Mert a fiatalnak fiatal példakép kell, az idősnek idős. Csak Jézus Krisztus jó mindenkinek. Hogy megértsük a helyzetet, abba kell beleélnünk magunkat, hogy Szent István király minden reménységét, jövőjét és elképzelését Imrében látta beteljesülni. Úgy, mint az apák, akik úgy fognak hozzá nagy dolgokhoz, hogy tudják: ez igazán csak a gyermekük életében fog kiteljesedni. Az ország élete, rendje, törvényei, szokása legföljebb ha Imre életében teljesedik ki. Mégis azt kellett megérnie, hogy Imre korai halálával szertefoszlott minden reménye.

            Nem olyan régen temettem egy harmincegy éves fiatalembert. Öngyilkos lett. Értetlenül állt mindenki előtte, hiszen egészségesnek látszott, semmi baja, sőt! Nőtlen volt, lakása, kocsija, jó munkahelye, barátnője – mindene megvolt, amiről a mai ember azt hiszi, hogy minden. Amikor a temetést intézték a szülők, az apa fájdalmában ekképp tört ki: Tisztelendő úr! Pedig mindent megtettünk érte, mindent megadtunk neki. Tessék elhinni, nekem 20 éve se ünnep, se vasárnap. Dolgoztam, mint egy állat, hogy neki mindene meglegyen. Házat építettünk neki Dunaharasztiban, gondolhatja, az nem itt van! Mindene megvolt, hát miért tette? Mert nagy valószínűséggel nem volt apja!– válaszoltam volna szívesen, de nem tettem.

                    Nem szeretném elrontani az ünnepet, Szent Imre ünnepét, aki a magyar ifjúság védőszentje, de az elmúlt hetekben igen sokszor jutott eszembe, milyen helyzetben is van a mai magyar ifjúság. Mert való igaz, hogy mindene megvan – de talán apja nincs. És az apa, aki utód nélkül marad (mint Szent István), siratni való, de sokkal szánalmasabb, ha a fiú marad apa nélkül, ha a gyermeknek nincs apja. Egy nemzet bele tud roppanni, ha nincsenek apák. Apa nélkül felnövekvő nemzedék lettünk. Ha a 20. századot nézzük: az első világháborúban elpusztult a férfiak hadra fogható része, a második világháborúban még többen pusztultak el, akik megmaradtak a háborúban, elvesztek a fogolytáborokban – akik azt is túlélték, az ötvenes évek áldozatai lettek! A jelen se különb: egyik vidéki városban a középiskolás hittanosok között végeztek fölmérést: 60 százalékuk elvált szülők gyermeke. Akinek pedig van apja, az is elhasználódik. Pedig az apákra nagy szükség van. Apák nélkül nem lesznek imrék – és főleg nem szent imrék.

                  Nem viheti sokra az a nemzedék, amely az őseire nem építhet. A rómaiak Aeneast választották ősüknek, mert az égő Trójából kimentette az öreg apját. Daidalos és Ikaros a repülés ókori hősei, a krétai labirintus építői. Minos király bezáratta őket, hogy a labirintus titkát senkinek el ne mondhassák. Ám szárnyakat készítettek és úgy repültek el a szigetről. Ikaroszt, a fiút közben oktatta az apja a repülés technikájára.

               Szeretném elmondani a másik apatörténetet is. Ma egy hete a misére bejött egy részeg férfi. Borostás volt és rossz szagú. Jött áldozni. Adjon nekem is! – mondta, és miután nem adtam, hosszan ácsorgott előttem. Mutattam neki, hogyan kell a helyére menni, de megállt, arra kért, mise után beszéljünk. Jó – mondtam súgva, és ő hátrament. Mise után még le sem vetettem a ruhát a sekrestyében, már ott volt és szinte rám dőlve kért segítséget. Adjak helyet a fiának, mert 13 éves a gyerek és vele lakik az utcán. Jön a hideg, valami hajlék kellene a fiúnak. Ő nem fázik, de a gyereknek fedél kellene a feje fölé. Tudtam, hogy igaz, amit mond, mert nem pénzt kért, nem orvosságra valót, nem akart utazni sehova: csak fedelet a gyerek feje fölé. Jó! – mondtam –, jöjjenek holnap és megoldjuk. Tényleg tud segíteni? – kérdezte és bután mosolygott, mint akik már elitták eszüket, de egy-egy pillanatra kitisztul az agyuk. – Megpróbálok, csak jöjjön a gyerekkel. – Azóta sem jöttek. Pedig annak az embernek ezek őszinte pillanatai voltak.

              Miért tanított minket Jézus így imádkozni: Mi Atyánk? Mert apa nélkül nincs gyermeki élet. Nincs biztonság, nincs erkölcs, nincs öröme az életnek. Az Isten apánk is. Az elmúlt vasárnap mindenszentek ünnepét ültük. Szintén vendégszónok voltam egy Gyöngyöshöz közel eső faluban. Mindenszentekről beszéltem, amikor a szentmise és a körmenet végén, a pápai és  a magyar himnuszt énekelve a főoltárral szemben álltunk, és módom volt tüzetesebben megnézni az oltárképet. Látom ám, hogy a mindenszentekről szóló festményen az összes odafestett szent: magyar. Eszembe is jutott mindjárt a mondás, hogy minden szentnek maga fele hajlik a keze. A szentek kozmopolitizmusa helyett nézhetjük mármost saját mindenszentjeinket. És szentjeink között dobogós helyen van Imre. Talán minden ábrázolásnál a második helyen ő szerepel, az apja, István után. Fiatalságában és nagylelkűségében azonban mint ifjú bizonnyal az első hely az övé. Hogy Imre mit jelentett csupán a legutóbbi századokban is, jelzi, hogy nagyjaink tőle inspirálódva és az ő pártfogása alatt lettek kiválóak. Hadd mondjak csak néhányat találomra: Nagy Imre, Madách Imre, Makovecz Imre, Sinkovits Imre, Thököly Imre, és Imre, a festő, aki ugyan a magyar változaton csavarintott egyet úgy, hogy első hallásra nem is gondolnánk, hogy magyar: Amerigo Tot. Hogy korunk imréi között lesznek-e szent imrék, az nagyban függ az apáktól – miként Imre herceg is Szent István után lett szent.

 LINK:

 http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/2010/46/11.html

 

 





btz webdesign