Sebestyén Péternek
Késő este van. Esik az eső. Mostanában túl sokszor és túl sokat. Noé bárkája jut eszembe, s egy gondolati kísérletbe kezdek. A kérdés: mire jutnék, ha tériesíteném arasznyi létem, s éveimet szerkezeti gerendákként képzelem el egy bárkában, aminek ablaka csak felül van. Kísérletemben a bárka egy másik közegben úszik, amit örökkévalóságnak nevezek. Kezdetben szivárgásálló a bárkám, nincs egyetlen repedés sem rajta, lábaim rugalmasak, mint az acél, mint zerge a sziklákon, úgy ugrálok föl-alá a lépcsőkön. A nap, minden nap ezernégyszáznegyven perc, hajszálra pontosan. Jelezné az óra, elakadna vagy megállna, ha bármi szokatlant észlel – maga is téríesített idő; megmértem, pontosan hatvan centiméter a kör, amin a két mutató mozog… Egy darabig lebegek, aztán valami történt, mert az óra mutatói fölgyorsultak (holott lassulniuk kellene), egy hét annyi, mint régen egy nap; a gerendák recsegnek-ropognak, itt-ott apró robbanásokat hallok, nem látom, de tudom, a bárkám léket kapott: lábaim nehezednek, mintha térdig vízben gázolnék… A tévéből áradó zajra ébredek. Az órára nézek: 1:53. Az eső elállt. Kiszállok a fotelból, s az időről szóló könyv idegborzoló csattanással ölemből a padlóra hull. „Mi hát az idő? Ha senki nem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”[1] Álomba süllyed kísérletemben a bárka, saját életem (egy az örökkévalóságon bolyongó sok élet között), felül nyitott ablakkal a zöld ágat kereső hollónak. “Tovább magamnál nem jutottam.”[2] Ennyit tudok. S azt, hogy az évek csont-gerendái között a kötések meglazulnak…lassan, vagy gyorsan elmerülök az örökkévalóságban, ahol nincs annyiféle idő, csak biztos állandóság van, mint egykor az Araráton… 2020.07.19. LINK: https://ujkafe.website/?p=91438 [1]Idézet Szent Ágoston Vallomásaiból [2] Idézet Babits Mihály A lírikus epilógja c. verséből
Egy napon születtem Arany Jánossal. Hány éven át nem írtam meg ezt versben. Talán azért, mert ez már magában vers. (Fogadni mernék erre egy ezresben.) Vagy talán azért, mert nagyképű lenne. Hiszen van ebben valami pimaszság. Egy napon lenni magyarrá Arannyal. Oly nagy hátszél, mint dugóban a buszsáv. Ugyanazt a nyelvet beszélem, mint ő. Pontosabban annak torz utánzatát. Kései utódként csak ezt érzem én. Egy gazdátlan kutyán a magány szagát. Egy napon születtem Arany Jánossal. Vagyis március hó második napján. Nem sikerülhet a nyomába érnem. S hogy bajuszom silány, az még csak hagyján.
Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros! És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat. Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok: ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni. Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat; se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon, melyről csurog a vidám verebek kritikája nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen. Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet. De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel; most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja. Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs - tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy. Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több, mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik, se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.
Lehet-e egy pápa olyan ember, mint a többi? És hogyan legyen olyan? Hiszen ott a nagy pucc meg a felhajtás egyetlen fehér ruhás emberke miatt, templomőrök, pápamobil, svájci gárda, nyári rezidencia, helikopterek, műgyűjtemény, az egész hóbelevanc, plusz a padlótól plafonig telifestett Sixtusi kápolna Michelangelo pucér Krisztusával, akire fürdőgatyót húzatott egy korábbi őszentsége. Csak a villanyszámla mekkora összegre rúghat, és a jól fekvő, központi ingatlanok Rómában, az átlagember bezzeg tudná mire költeni a lóvét, limuzin, jacht, pezsgő , szivar meg szuper macák, igaz, jobb, ha hallgat, mert az asszonynak nagy a szája, ki győzi azt ideggel... Na de a frászkarikát se érdekelné a pápa, ha rágózna, szotyit köpködne az utcán, susogóban járna, dobozból inná a sört a diszkóban, rappelne egy tehetségkutatóban, a Szent Péter téren csövezne egy lakókocsiban, két spangli közt végiggördeszkázna az oszlopcsarnokon, a lóvét meg szétosztotta volna a röntgenkapunál sorban álló turisták között. Erre jön egy másféle pápa, tele vannak vele a lapok, mert nagycsütörtökön börtöntöltelékek lábát mossa, széket ad a hosszú órák óta őrködő svájci gárdista alá, és elbeszélget vele, csak úgy, spontán beül a személyzeti misére kertészek meg konyhás nénik közé, magához engedi a gyerekeket, de nemcsak egy-egy kamukép vagy futó áldás erejéig, a szoknyájához bújnak, és a trónján ücsörögnek, személyesen felveszi a telefont egy csóringer vidéki plébánosnak, és mikor az illető egy kifogástalan állapotú, öreg, fehér, Renault 4-essel akarja megajándékozni, először rákérdez, nem marad-e akkor autó nélkül a plébi, majd köszönettel elfogadja az adományt, és másnap már sofőr nélkül, az ódon járgányon közlekedik. Rajong a fociért, meghívja kedvenc argentin csapatát, a San Lorenzót. Megcsókolja a bőrbeteget, akitől mind undorodnánk. Pápamobilján elviszi egy körre a down-szindrómás fiatalembert. Hitre bátorítja a melegeket és elváltakat. Telefonon felhívja a megerőszakolt nőt. Kiszökik éjszaka, hogy ételt vigyen a hajléktalanoknak. Jótékony célra elárverezi a Harley Davidsonját, ami dupla menőség, egyrészt mert ezek szerint volt neki, másrészt mert ettől fogva egy keményfiú a pápa mociján viríthat. Megölelgeti az ateista uruguayi elnököt, és arcon puszilja nagy ellenlábasát, az argentin miniszterelnöknőt. Elítéli a szíriai háborút, szót emel az esőerdőkért, menekültek befogadására buzdít, szelfizget a tömegben, pedig a biztonság őrei ilyenkor egész biztosan milliméteresre nyírt hajukat tépik. Cikázik, minden áldott nap van egy új ötlete, mindenkinél előrébb jár egy lépéssel. És ha mindez csupán marketingfogás, kérdezik a szkeptikusok, hiszen minden rendhagyó akcióról fotók, cikkek járják be a világot, annyi talán az egész, hogy a Vatikán végre észre tért, és gerillamarketinggel akarja feljavítani az emberektől elidegenedett egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott imidzsét? Bizony, ha megkaparjuk látványos kijelentéseit, mögöttük a szokásos katkó tanítást találjuk, se többet, se kevesebbet, a melegek keressék csak Istent, aki őket is szereti, de ettől még sem a melegházasságot, sem a szexualitást nem szentesíti őszentsége, és ugyanígy semmi elmozdulás a házasság felbonthatatlansága terén vagy a cölibátust, női papságot és egyebeket illetően, amit ádázul számon kérne minden rendes szabadelvű azon az egyházon, melytől amúgy nem győz elhatárolódni. Nem tudhatjuk, a kamerák látószögén kívül mennyi hasonló cseles és vagány kalandra képes még a pápa, Jézusról is az áll az Evangéliumban, hogy ha minden tettét, mondását, gyógyítását feljegyeznék, a világ minden könyve kevés lenne hozzá. Igen ám, mondják a roppant éberek, de azzal, hogy Ferenc kopott cipőjében fogadta a megválasztása utáni gratulációkat, és nem vette fel az ilyenkor előírásos bíbor sarut, mintegy kilépett Jézus vérének megszentelő köréből. A szimbolikus aranykereszt helyett viselt vaskereszt is az uralkodói, földi helytartónak járó hatalom elutasítását jelzi. És ahol Isten embere nem veszi át az uralmat, ott támad a Sátán, jaj nekünk, jaj az Anyaszentegyháznak, ha egy ilyen reflektorfényben fürdő bulvárceleb szítja a melegek és elváltak önérzetét, és úgy bátorítja a migránsokat, hogy nem is ismeri valójában a helyzetet! Ferenc pápa, miközben körberajongják, a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok, mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már belepasszolni valamelyikbe. Emlékeztet nagyon Valakire, akit folyton szemrehányásokkal nyaggattak, anyád és rokonaid itt várnak rád, te meg papolsz, Uram, szólj a testvéremre, segítsen a házimunkában, Uram, add, hogy mi ülhessünk majd az égben jobbodon és balodon, Uram, az nem lehet, hogy téged keresztre feszítsenek, gondolkodj már, Uram, ki viseli ezt a kemény beszédet, Uram, mi ez a langyos beszéd, keményítenél már be, Uram, nem kéne rohadó síroknak nevezni a hatalmasokat, Uram, nem kéne meghunyászkodni előttük, szedd már elő a kardot, és csapj oda nekik, Uram, nem vonulhatsz be szamárcsikón, amikor ott a limuzin, Uram, nem hozhatsz kardot és tüzet, mikor puha kenyeret várunk, és nem szaporíthatsz kenyeret csak úgy, mert rontod a pékek üzletét, Uram, úgy szeretnénk megmondani neked, milyen legyél, és ehelyett caplathatunk a nyomodban, ámulva, háborogva, zavartan, és közben hogy lángol a szívünk, elképesztő, hogy lángol! http://www.irodalmijelen.hu/2015-dec-17-1211/sajtoerzekeny-papa-paradigma-lackfi-janos-verse#sthash.Tinf82Af.dpuf
Sírni kellene, lehunyt szemmel, hangtalan zokogni, 
– Márton Áron utolsó fényképe alá –
ahogyan csak az árvák tudnak az üresen maradt házban,
sírni, sírni, sírni kellene Márton Ágoston s Kurkó Julianna
esendő fia előtt, amint Mária titkos értelmű rózsái közé készül
hullani, mögötte, az eltévedt, orgyilkos golyók által kilyuggatott levegő
krátereiben fehér pillangók, tiszavirágok, százszorszépek, a betlehemi
jászol kisdedének angyalkái lebegtetik lelkét, föl az erdélyi
harangok légszomjas kelyhébe, ó, Erdély, te infarktus
utáni szív, megnagyobbodott, aritmiás, Isten időmértéke szerinti,
olykor alig dobbanó szív, száz év annyi, mint egy perc, ki-kihagy,
leáll, aztán felsikolt, akárcsak az övé, állni látszik az idő, pedig
csak ősz jön Szent Mihály lován, viszi a hiábavaló háborúkat,
Doberdó repeszgránátjainak stigmáit, a szétszaggatott hazát,
egyházmegyét, közönséges kirablását a templomnak s az iskolának,
az aszályba száműzött népre zúdított sarcokat, a csavaros bilincset
a szederjesre dagadt csuklókon, a rabláncok katatón zörgéseit,
a mondvacsinált, törvényszéki cirkuszokat, az életfogytiglani
kényszermunkát az országbitorlók szertelenre képzelt hazájának
elárulásáért, és még tengernyi vád a hazugságok pöcegödréből,
és a betonhideg börtönök örökkévalósága, kőpriccs
a kübli szomszédságában, ezernyi cselszövés, hivatalok cinikus
packázásai, álszent humanizmus a kényszerlakhelyek körül,
poloskák inváziója a lehallgatható repedésekben, spiclihadak, aj, hány
és hány buzgómócsing, álegyéniség hitte magát fontosnak általa, akiben
mindenek ellenére sem hatalmasodott el a gyűlölet, akinél
megbocsátásra leltek a pribékek is, mert szent volt,
szent, szent már életében, túl van ő már a huszadik század minden
gyalázatán, talmi hatalmak siralomházain, mint az Egyeskő mészkő-
morzsalékai csorognak arcáról a múltak s hívságai a teremtett világnak,
halhatatlan lelkéért még harcol a test, a fájdalmaknak kegyetlen orgiája,
hát legyetek irgalmatlanok, ne adjatok morfiumot,
tiszta öntudattal akarom kimondani, circumdederunt me,
a világ legtisztább mondatát: „Édesanyám, édesanyám...”
Csíkszereda, 2015. szeptember
Ferenczes István: Himnusz Márton Áron püspökhöz Napnak, Holdnak s csillagoknak szép Fia, Téged küldött pásztorunknak Mária. Erdély fölött éjsötétben égi fényben, Áron püspök tisztaság vagy s jó remény. Általad most Krisztus Király van velünk, Fölemelt főt, méltóságot adj nekünk! Mikor minden összetört és elvetélt, Hozzád fordult mind ki fázott, mind ki félt. Golgotát járt, a jóságod átitat, Himnuszunk vagy Áronpüspök, áhítat. Írd az égre árvaságunk, Istenünk, Fölemelt főt, méltóságot adj nekünk! Glóriát zeng Csíksomlyón a szent harang, Szívedhez száll szívünkből a vadgalamb. Csillagos a keresztedtől homlokunk, Hazánk lettél, Áron püspök, otthonunk. Áldd meg hittel székely néped, nemzetünk, Fölemelt főt, méltóságot adj nekünk! Ferencz Imre: Márton Áron El kell tenni láb alól mindenáron, Ne prédikáljon többé, ne bérmáljon, Ne írjon levelet, s körmenet élén Ne vonuljon fel, hogy a szegény népén erőt vehessünk végre! Térjen észhez, ne ragaszkodjék többé Istenéhez, s ne ámítsa magát gyatra reménnyel. Elbánunk vele sztálini fölénnyel. Erényünk istentetlenségből fakad. Materializmus. Az anyag marad. El kell tenni láb alól mindenáron, Ne tiltakozzék többé Fehérváron. Pontokba szedte népe nehéz sorsát, S nem átallotta megkeresni Grozát. Összeesküvő, ellenforradalmár... Bebörtönözni őt épp ideje már! El kell tenni láb alól mindenáron, Mert nagy tekintély, igaz ember, bátor, - Sugárzik róla jóság és szeretet... Menetelni csakis nélküle lehet. Mert szétzúz múltat és szétzúz rabigát, A párt vezette hős proletáriát! Nincs kegyelem: gyilkol, pusztít, likvidál. Fényes jövőt nekünk ily módon csinál... 2015. szeptember
Megfojtanak, megfojtanak,
kígyóznak, mint a szennypatak,
sziszegve szólnak szép szavak:
hiszen szabad vagy, ó, szabad!
Te választottál engemet,
te bamba, arctalan tömeg,
elszívom lassan életed,
nem lesz házad, se gyermeked,
nem lesz hazád, nem lesz hited,
minden szavamat elhiszed,
mindenhol szózatom sziszeg.
Imádd a hűvös bankokat,
ott intézik a sorsodat,
ne vidd vásárra bőrödet,
kerüld a puskás őröket!
Szemétdomb város ez: tiéd,
tiéd az összegyűlt szemét!
Villánk s a svájci bankbetét
érted van, s téged véd, cseléd!
Ha már kihalt a nagy család,
ha már éhenhalt jó anyád,
ha nincs honod, se otthonod,
ha már szökésed fontolod,
sziszegve szól, ki jót akar:
Fuss, merre látsz, szegény magyar!
Ellopnak minden ünnepet,
ők adnak mindennek nevet,
egymást ezért kitüntetik,
hát áruló, ki tüntet itt,
ki másról másként szólni mer,
nem elvtárs és nem is haver,
akit riaszt a pénz szaga,
bizony, nem jó demokrata!
Hóhérodnál ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.
Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
és térdre magyar, térdre, térdre!
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában,
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget -
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak - dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza - és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben -
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,
Edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp - igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod - szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István-látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak -
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan
Úri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll
Veled is munkál - fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükbol a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen -
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Úri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van
Remény és jövő van.
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arcul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt...
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és végcsurogtak gyűrödt arcomon...
Aszfaltút vezet a Golgotára.
A kereszt összecsukható, modernizált.
Közvetítés élőben, műholdról.
A stáb stációtól stációig szaladgál.
Először esik el:
Milliók morajlanak fel
A képernyő előtt.
Ami írva vagyon,
Megismétlődik.
Csók és árulás.
Júdás ezúttal harminc eurót kap.
Pilátus reklámszappannal mossa a kezét.
A római maroktelefonon
Kér spongyát, ecetet.
S mert feltámadtál,
Újra megfeszítenek!
Ezer év teltén,
Kétezer múltán
Felüvölt a tömeg:
Feszítsd meg őt!
És Barabást bocsátják el mindig,
A latort.
És fölzúgnak a hamuszín egek, Dsida Jenő: Hálaadás Köszönöm Istenem az édesanyámat! Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este Te tudod, Istenem – milyen sok az árva, Áldd meg édesanyám járását-kelését, Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
A királyfi három bánata Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.
Amíg Ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha Ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden szín mézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
Százötven éve született Kőrösfői Kriesch Aladár, a magyar szecesszió világhírű alakja, akinek most volt (2013. okt. 29.) születésnapja. A marosvásárhelyi Kultúrpalotában és a budapesti Országházban is megtalálhatók híres alkotásai, de nemrég Kolozsváron a Bánffy-palotából is előkerült a Kalotaszegi templomozók című 1905-ös festménye. Büszkék lehetünk gobelin, szakrális festészetére, portréira és bravúros grafikai készségéről árulkodó egyedi munkáira. Ezen kívül pedig nagy formátumú gondolkodót, hívő embert is tisztelhetünk benne. Művészetének sokoldalúságát csak csodálni lehet, és méltó, hogy róla is megemlékezzünk. Élete vége felé gondolatait is papírra vetette. Alább egy viszonylag ismeretlen, megrendítő verse hangoljon Halottak Napjára.
Te, aki milliók gőzölgő vérét Hozzád fohászkodom Ne azt a halált add, S oly halált se adj nekem, És azt a halált se küldd nekem És azt a halált se add nekem, Add meg nekem: hogy a két testvér Gödöllő, 1920 január havában.
Egy áldozati kehelybe egybe keverted
És az elkárhozott lelkek lángoszlopának
Lomhán gomolygó füstjét
Végig széjjelteregetted a vonagló földön,
Hogy a fekete perje alatt elhaljon,
Elhulljon minden, ami élő.
És azt se tudhassuk soha többé,
Vajon öröm-e az élet?
És jutalom a halál?
Kegyelmesem!
Ne a koldust, a rongyszegényest,
Az igaz halált add meg nekem!
Amidőn a rőt, megőrölt hamu
Lassú biztos permetezéssel
Hull, hull – s elborítja, eltemeti
A lélek izzó zsarátnokát,
S az folyton fuldokolva
Nem talál fel többé Istenhez.
Ahol a lélek, mint sebzett galamb
A nagy ismeretlentől bűvölten megdermedve
A kapu előtt megtorpan –
S vad kétségbeeséssel
Bújik meg a test elnyűtt palástjának
Foszló redői mögé. –
Aki a kín torzulatában
Két egymást maró keselyűt –
A testet és lelket sívó tusában
Egymásra uszítja –
Míg végül mind a kettő fáradtan földre hullva,
Mint halálos ellenségek szakadoznak széjjel.
Amelynél a bárgyú elmúlásnak
Mind lassabb-lassabban pislogó mécsese
Tompa egykedvűségben, elhaló sercegésben,
Egyszer – valamikor – véletlenül
Egy utolsót lobban – Nem!
Jutalmazz, Kegyelmesem!
Végső találkozásán a lélek
Fáradt öccsét homlokon csókolva
Kitárja karjait ujjongva
Örömittasan, diadallal
A mennyei, fényes glória felé
S ifjúi büszkeséggel omoljon
Oltalmazó kezeid szent árnyéka alá.
Szent Áron Bátyám, eretnek szókkal
esengnem Hozzád pogány merészség.
Merészen kérdem: meddig cipeljük
VAN-igazunkat, a mások vétkét?
„Vétkeztem” én már éppen eleget
s nem fordult jobbra Erdélyünk sorsa!
Sorsszerűség, hogy Anyám bölcsőjét
ringattad haláltól elorozva?
Aztán megáldtad…Áldott kezedet
örökkön érzem szívem homlokán.
Homlokod nekem kőtábla-parancs;
életed: Biblia, Talmud, Korán,
s a földalatti cellád Zsilaván
évek múltán lett az én templomom…
Templom lehet a börtön is annak,
kit megkeresztelt a forradalom.
Te, a szeretet forradalmára,
ki magyart, románt, zsidót, németet,
cigányt óvtál, védtél a pokolban,
mondd, ismerik a végrendeleted?
Te mindenkit megvédtél a vádban,
de Téged csak a székelyek védtek,
Te, magyarul, románul, héberül,
németül, cigányul sikoltó lélek!
Ez volt a bűnöd?! És ezért lettél
„banghila, bozgor secui episcop”?*
Börtöntöltelék, kit a porkoláb
nappal megvert s éjszaka megkínzott?
Kínjaid, jaj, drága Áron bácsi,
erőforrás fogyatkozásunkban…
A „Csakazértis élnünk kell, öcsém”
ma bennem zokog. Tőled tanultam.
Te tanítottad: „Ne gyűlölj senkit!”
Jó. Nem gyűlölök, de kiröhögnek!
És ez fáj, s a közös Szülőföldünk.
A jelek szerint nem látom többet.
Mutass egy jelet, hogy induljak haza,
Csíkszentdomokoson is szeretnek…
Immár félszürkén és kopaszodva
térne vissza egy ártatlan gyermek.
Kimennénk a Garatos-tetőre,
a Golgotáról mesélnél nekem,
este friss túróspuliszkát ennénk
s imádkoznék Rózsatüzéred,
másnap reggel ministrálnék Neked
s Anyám büszke lehetne fiára:
„Ez a gyermek még latinul is tud…
Az egész falu hallotta, látta!”
A falu látott. Te látnok voltál.
Én esendő író-költő lettem,
de melletted végig kitartottam
gyűlölet nélkül a gyűlöletben.
Nézem fényképedet, alázattal.
S Anyám fényképét fürkészem csendben:
közös vonások… Hol van a Júdás,
hogy emiatt ismét följelentsen?
Jelenteni tartozom most Neked:
Apám s Te is naivak voltatok,
amikor Szárhegyen – tornácunkon
diskurálva – a „közös holnapot”
békének hittétek: „majd a népek
baráti jobbot nyújtnak egymásnak…”
Ők igen. Igaz. S a politika?
A béke szemfényvesztés lett, látszat!
Látszatból tapsol a temető, ha
új „vendég” érkezik, de sírhantját
a bitorlók (dobverés nélkül!)
másnap (önmaguknak!) már eladják.
Eladtak mindent, mindenkit, aki
erdélyi volt vagy megmaradt annak,
s erre szabadkezet, szabadalmat
éppen a nagy-hatalmaktól kaptak.
Kapsz Te is néhány emléktáblát és
szobrot, és könyvet is írnak Rólad,
és idéznek és megidéznek, mint
vértanút, Erdélyt, lélegző holtat,
bár halottaidból rég föltámadtál,
de lehet, nem is haltál meg „akkor”.
Benne élsz tudatunk sejtjeiben,
sejtjeinek tudatában. Parancsolj
ránk, hogy akarjunk élni és győzni,
merjük a pusztulást megelőzni,
és nézzünk szembe magunkkal, mással,
a törvényesített népirtással,
az anyanyelv-tépő jogszabállyal,
a lesben álló vész-fegyverekkel –
nem ölnek, élve temetnek el…
Biztass, parancsolj! Baj van a gáton…
Minden székely legyen Márton Áron!
*„Hazátlan, jövevény székely püspök.”
_________________________________
