Keresés
 
 
Megtekintve: 619 alkalommal
Örömhír - A jólét délibábja

Csöndben

 

Csöndben

 

 

Ha még nem tudnánk, milyenek vagyunk, ha nem ismerjük magunkat eléggé, kérdezzük meg az amerikaiakat. Nekik mindenre van válaszuk. Ők nemcsak a patkányokkal, emberekkel is kísérleteznek, s egyre érdekesebb, mi több: hajmeresztőbb következtetésekkel rukkolnak elő. Legutóbb a Virginiai Egyetem kutatócsoportja kért meg több száz egyetemistát arra, menjenek egy dísztelen, alig berendezett szobába, és ott 6-15 percen át merüljenek el gondolataikba, legyenek csendben. Személyes tárgyaikat, például maroktelefonjaikat vagy írószerüket sem vihették be... Egyesek gondolhattak bármire, másoknak egy előre választott témáról kellett volna meditálniuk. A végén, a kutatók megérdeklődték, hogy a fiatalok milyennek találták az egyedüllétet, a csendet. Meglepő válaszokat kaptak. Kiderült, hogy a legtöbb „kísérleti alanynak” nehezére esett csendben lenni, koncentrálni. Nem találták helyüket ebben a „semmittevésben”. Milyen az, hogy csak ülök és gondolkodom. Unalmasnak találták ezt a tétlenséget. Inkább valami kellemetlen dologgal foglalták volna el magukat, mintsem „csak úgy” tűnődjenek...

Furamód nem az utca emberével kísérleteztek a tudósok, sem egy szerzetesrend tagjaival. Vagy épp ez volt a lényeg?

Mellékes. De az már nem, hogy eme tapasztalatból messzemenő következtetéseket is levontak. Ami, ha mást nem, de valamiféle kórjelenséget, annak tendenciáját is tükrözi. Azt, hogy tulajdonképpen nem szeretünk magunkra maradni gondolatainkkal. Nem szeretjük a csendet, a termékeny magányt.

Persze embere, helyzete válogatja. Az tény, hogy a nagy rohanásban, pörgésben, ricsajban és zajban lassan már hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig valamivel elfoglaljuk magunkat. Ha hirtelen kikapcsoljuk a tévét vagy a számítógépet, túl nagy lesz a csend. Zavarni kezd az ordító üresség. A kampány- és marketing-jelszóvá avanzsált varázsszó, a kommunikáció szinte kényszeresen taszít minket az elfoglaltság, az állandó csevegés-fecsegés, duma és „kapcsolatépítés” felé. Ha kell, ha nem, kommunikálunk valakivel, csakhogy ne kelljen hallgatni.

Mert aki csendben van, az elég bátor ahhoz, hogy időt szánjon magára. Belehallgat a lelkébe. Még akkor is, ha az zajos, vagy eleinte csapongnak a képek, érzések, emlékek, fantáziálások és gondolatok, még akkor is, ha vádol vagy szembesít önmagunkkal. A csend végső soron érték. Ott zajlik az igazi „műhelymunka”...

Csendben születnek a felismerések, a nagy alkotások, a szellemi-lelki életművek. Csend kell az összeszedettséghez, az összpontosításhoz, a dolgok, tervek, emlékek alapos átgondolásához. Csend kell a múlt újraértékeléséhez, a nagy döntések meghozatalához. És csendre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk a bennünk megszólaló isteni hangot.

Csak néha le kellene állnunk. Kevesebbet rohanni, törtetni, hajszolni magunkat. Többet létezni s kevesebbet birtokolni. Biztos, hogy elégedettebbek, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak lennénk. Olyanok, mint Anthony de Mello boldog halásza, akiről A madár dala c. könyvében olvasunk:

Az északi gazdag gyáros elszörnyedt, amikor megpillantott egy déli halászt, amint a parton a csónakja mellett heverészett és pipázott.

- Miért nem mégy ki a tengerre halászni? – kérdezte a gyáros.

- Mert ma már elég halat fogtam – válaszolta az.

- De miért nem fogsz többet, mint amire szükséged van? – kíváncsiskodott tovább a gyáros.

- Mit csinálnék vele? – kérdezett vissza a halász.

- Több pénzt keresnél – hangzott a válasz. – Akkor szereltethetnél motrot a csónakodra, amivel mélyebb vizekre merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál. Ebből annyi pénzed lenne, hogy nejlon hálót vehetnél. Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne. Hamarosan annyi pénzed lenne, hogy akár két csónakod is lehetne, vagy akár egész flottányi. S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.

- S akkor mit csinálnék? – kérdezte a halász.

- Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.

- Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok? – kérdezte az elégedett halász.

          A csend nem is annyira édes semmittevés, inkább aktív jelenlét. Rácsodálkozom a valóságra. Tudatosan jelen vagyok. Érzem, ahogy arcomat cirógatja a szél, fürdeti bőrömet a napsugár, részese vagyok Isten teremtett világának, ahol megannyi madár, virág, élőlény duzzad az élettől és örül annak, hogy van.

          Nem kötelező csendben lenni. De néha jót tesz. Egy kísérletet mindenképp megér. Valószínű, hogy a nők nem fogják addig bírni, mint a férfiak. Ám az is lehet, hogy ennél meglepőbb eredmények születnek.

          A csend tanít meg rácsodálkozni az élet igazi ajándékaira. Magunkban is. Hogy mennyi minden nem jár nekünk, hanem „csak úgy” kaptuk, ajándékba.

          A csend a legjobb fegyver az idegölő rohanás ellen. Megállítja az időt. Kikapcsol a múló időből, s önfeledtté tesz. Kiléphetünk önmagunkból, hogy a jelenben maradjunk. Lelassít. Nem sürget, nem hajszol, nem stresszel. Kibékít, megnyugtat. Nem kell neki megfelelnünk, a csendnek nincsenek elvárásai.

          A csönd átölel. Nem is kell hozzá koncentrálni, semmilyen keleti trükk, technika nem szükséges elsajátításához, csak annyi, hogy átadom magam a Jelenlétnek. Hagyom, hogy a képek, hangok, zajok cikázzanak és száguldozzanak. És még csak el sem kell vonulnom sehová. Pár perc múlva észrevétlen elcsendesedik bennem minden. Megszűnik a világ zaja. A csöndben megszületik az Élet.

Újjászülettem.




« vissza
 
 





btz webdesign