Keresés
 
 
Megtekintve: 775 alkalommal
Örömhír - A jólét délibábja

Az Úr városa?

 

Az Úr városa?

 

 

        Gyermekkoromban nem szerettem a városiakat. Affektáltak, urizáltak, szinte „kitörött a nyelvük” beszéd közben – ’pláne Kati hova mész, sőt a patikába… ilyen direkt időben? ,no ne szimpatizálj’ -, és mindig lenézték a falusiakat. Elmaradottnak, primitívnek tartották. Egy kicsit irigyeltem is őket, mert nekik bezzeg már volt autójuk, nem kellett sáros, kivilágítatlan utcákon kutyagolniuk, az üzletekben a polcok roskadoztak az árutól. Persze, amikor autóbusszal mi is bementünk a közeli városba, már urak lettünk. A kirakatok csillogása, a cukrászdák és mozik varázsa, a sok autó, gyár és emeletes épület láttán már kóstolót kaphattunk abból, amit addig csak filmeken láttunk.

         Aztán úgy alakult az életem, hogy középiskolás korom óta szinte egyfolytában városon tanultam, laktam, dolgoztam. Megbarátkoztam a tudattal. Hisz milyen jó, hogy mindent első kézből kapok, karnyújtásnyira a fogyasztási cikkek, kényelmesebb élni, víz-gáz-villany bevezetve, tömegközlekedés, pezsgő kulturális élet, pörgő éjszakai meg nappali élet, kihívások és komfortzónán belüli lehetőségek, az állandó újdonság, frissesség, a sok inger, hír, értesülés, amely napról napra ér és gondolkodásra, tettekre serkent, mintegy szüntelenül berobbantja életem rakétáját, hogy magasabb hőfokon teljesítsek…

         Az ipari forradalmak és a polgárosodás által felgyorsított urbanizáció, városi életmód, no meg a technikai civilizáció valóban gyökeresen átalakította az ember, ezen belül az európai, keresztény kultúrájú ember hétköznapjait, ünnepeit, sőt egész gondolkodásmódját. Mára a város a maga szmogjával, zajával, embertelenül őrült közlekedésével az elidegenedés helyévé alakult, ahol az ember szükségszerűen kikészül. Úgy fizikai, mint pszichés vagy lelki szempontból. Megszűnnek az emberi kapcsolatok, állandó szennyezésnek van kitéve, csend, nyugodtság hiányában hajszolttá, kimerültté s végül frusztrálttá válik.  Nincsenek közösségi kapaszkodók, egyre önzőbb, kizsigereltebb lesz, elszakadva saját léte gyökereitől.

    A paraszti kultúrában még volt rendje, ritmusa a munkának, a naptári év különböző időszakainak, az évszakoknak, az ünnepek és hétköznapok váltakozásának. Ott még látástól napnyugtáig dolgozott, tiszta levegőt szívott, a természet pulzusát érezte. Ezzel szemben a neonfény, a spotlámpák, az éjszaka is tündöklő reklámlogók  világánál, az elektronika varázskütyürüi közelében már  egybefolyik az éjjel és a nappal, a hétvége és a munkanapok egyaránt. A falusi ember még ismerte a szomszédját, a falu gondját-baját, tisztelte papját, jegyzőjét, tanítóját, s ők is viszont…, kalákába állt, ha a szükség úgy hozta, a városi bürokráciában már személytelenné válik az ügyintézés, a munka, a bevásárlás, sőt már egy kávéházi találkozás is. Amíg a falusi ember életében még vannak szent dolgok, létezik szakralitás, amikor megilletődve, tisztelettel és áhítattal veszi le kalapját a harangszó hallatán, addig a városi ember már állandó zajban él, elkábítják a média reklámjai és hírözöne, arctalan, jellegtelen olvasztótégely masszája lett, ahol már gyanús és fárasztó a csend, idegesen kapkod a mobilja után még a templomban, vagy egy ’agyeldobó’ rockkoncert alatt is…

    A városi ember deszakralizálódott. Számára már jóformán semmi sem szent. Inkább a profánt bálványozza, amiből haszna van, ami azonnali élvezetet nyújt, és kényelmet biztosít. A vallásos szertartások, hagyományok, szimbólumok elvesztik jelentőségüket, kiürülnek, nem hajtják őt belülről, nem sokat jelentenek neki. Szerinte Isten csak a butáké, az elmaradottaké. A vallásos hit, mint valami vidéki hagyomány, pusztán csak gyerekkori emlékként dereng fel, mivel ő már kinőtt belőle. Azzal, hogy városra került: maga is felvilágosult. Ugyanakkor áhítattal áll sorban a bankfiók előtt, és hosszú órákat képes eltölteni a fodrásznál vagy az edzőteremben. Testét elkényezteti, lelke-szelleme viszont koplal, vagy elkorcsosodik.

    Elmerengek, vajon jót tett az emberiségnek, nekünk, a hirtelen városiasodás? A száguldó  fejlődés? Csupa áldás ez a nagy kényelem?  Ugye, hogy a városban minden milyen „egycsapásra” elérhető: információ, áru, ügyintézés, minőségi szolgáltatások… Könnyebb megszokni, hogy minden készen a rendelkezésünkre áll a tömbháztól a bevásárlóközpontig.

    Szent Ágoston, az Isten városáról írt művében szembeállítja az ember és az Isten országát (De civitate Dei). Ahogyan már a Bibliában olvassuk: Babilonban, az emberek égig érő tornyot akartak építeni. Bábel, vagy a mai Irakban ismerősebb nevén Zikkurát, valóban csodálatos, piramis-szerű építmény. Csigavonalban emelkedik a magasba. Azért építették, hogy ezzel meghódítsák az eget, eljussanak az isteni szférához. Hátha így megistenülnek...

   De gondoltuk volna, hogy az istentelen Babilon előtt jóval korábban, Kr. e. 5000 évvel már létezett egy olyan civilizáció, ahol, akárcsak az Édenkertben, béke és szeretet uralkodott?

    Az Indus-völgyi Harappa kultúrában például a város keleti része szabályos négyzetrács utcaszerkezetű volt, ahol a kb. 9 m széles észak-dél irányba tájolt főutat, mintegy 200 méterenként derékszögben, keskenyebb, kelet-nyugat irányba tájolt utak keresztezték. Ezeket a keskeny utakat üzletek és műhelyek szegélyezték. Az egymást keresztező utak által kialakított tömböket 1,5 m széles kanyargós utcácskák hálózták be, melyek a helyben lakók mindennapi közlekedésére szolgáltak. A házak szobái egy központi udvart fogtak körül, melynek egyik oldalán általában egy kis kút volt, amihez fürdőszoba és WC csatlakozott. A szennyvíz a falba épített kifolyón keresztül a ház emésztőgödrébe folyt, ahonnan az utca szintje alatt futó, fedett csatornákba vezették tovább. Voltak kétszintes házak is, ahol a vízvezeték az emeletet is ellátta. Volt konyhájuk sütőkemencével, s ismerték a szemétledobót! Mohendzsódárót igazán híressé mégsem a városi életmód eddig felsorolt kellékei tették, hanem a nagyjából egyforma vályogtégla házak több kilométeres sora, melyek felszereltsége, berendezése széles tömeg kiegyensúlyozott jólétéről tanúskodik. Az Édenben találtakhoz hasonlóan, az Indus völgyében is létezett csatornahálózat.

   A Harappa kultúra jelentős települése volt Dholavira, ahol megmaradt a város kb. 5000 éves víztározója is, ahonnét a kerámia vezetékeken keresztül kapták a mosdó és ivóvizet a lakosok.

    A régészek nem találtak háborúra és erőszakra utaló jeleket: fegyvereket, tömegsírokat, és mindmáig gondban vannak nyelvük és írásjeleik megfejtésével.

    Habár az ószövetségi város alapvetően az istentelenség, a gonoszság színhelye, Isten mégsem vonul ki onnan. Sión hegyén építi fel szentélyét és a  Jelenések könyve szerint a mennyei Jeruzsálemben akar lakni övéivel. A kereszténység legelső központjai is városok voltak. Kereskedelmi, kulturális központok, ahol több ezer ember lakott és megfordult. Az apostolok és az első tanítványok ott hirdették az evangéliumot.

    Nos akkor állítsuk szembe az ember városát Isten országával? Az ember alkotta mesterséges képződményeket a lelkekben épített isteni lakóhellyel? Egymást kioltja tán az ember által, saját szakállára összetákolt, mesterséges világ, a tudomány és technika világa, és Isten teremtette természetes világ? Van alapja aggodalmunknak, miszerint az istentelen Szodoma és Gomorra városa – amely egész halódó civilizációnkat leképezi – egyszer csak a szemünk láttára összeomlik, kipukkad, mint a kisgömböc, hisz már nincs hová fejlődnie?... Mondhatjuk-e nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel, hogy minden rossz, amit az ember alkotott, pl.  technikai civilizáció, iparosodás, életszínvonal növekedése, egyszerűen mindaz, amit értelmünkkel, tudásunkkal, alkotó erőnkkel  a fejlődés szolgálatába állítottunk, és elértük ezt a csodálnivaló mikrokozmoszt? Vagy pedig ez már az a szint, ami kicsúszott az ellenőrzésünk alól, és belátható időn belül maga alá temet, tehát meneküljünk tőle?... Vissza a természetbe, a természetközeli létbe.

    Nap mint nap azt látjuk, hogy a városok terület- és levegőhiánnyal küszködnek. Bekebelezik a környékbeli falvak, települések telkeit, erdeit. A városoknak egyre nagyobb szükségük van sok és egyre több nyersanyagra, energiára, embertőkére, hogy a pénz-piac-profit telhetetlen, feneketlen kútjába utánpótlást pumpáljanak. Nem csoda, ha a városi emberek vidéken építenek hétvégi házakat, a zöldbe menekülnek a mérgező füstköd elől, s az sem, ha a falusiak is csak pénzt keresni és vásárolni járnak be a városba.

    Lehet-e áldás a városi életmódon? Ad-e hozzá valamit emberségünkhöz, hitünkhöz, érettségünkhöz az, hogy egyre többen városiak lettünk? Mit kezdünk ezzel a helyzettel? Büszkék vagyunk rá, élvezzük előnyeit, de teszünk is valamit érte? Valóban beszűkít a falu, tényleg kiteljesít a város?…

    Úgy gondolom, gyávaság lenne itt hagyni a várost, s mindazt, amit felépítettünk. A patkányok szoktak elsőként menekülni a süllyedő hajóról. A Teremtő értelmet és felelősséget ruházott ránk, amikor ránk bízta a világot, hogy „hajtsuk uralmunk alá”. Vagyis amit Isten teremtett, az jó. A civilizáció is. Ha emberré válásunkhoz szükséges volt a közösség, a falu vagy város, akkor elsősorban ott kell élnünk, emberként. Ezt az életteret tegyük élhetővé, lakhatóvá. Ne kiszívjuk a falu erejét (csendjét, zöld övezetét, erőtartalékait), hanem kölcsönösen segítsük és erősítsük egymást. Hogy otthon érezzük magunkat benne.

    Henri Boulad egyiptomi jezsuita, 1993 májusában, egy genfi előadásában, korunk borúlátó jövőképével szemben egy reményteljes, sokat sejtető víziót vázolt fel. Ennek lényege, hogy épp a keresztény örömhírrel kell megszelídítenünk ezt az elvadult, profitéhes, elembertelenítő városi felfogást.

    Mert a város esély egy új világ megteremtésére. Újfajta, városon is élhető hagyományokat kell teremtenünk. A világhálós korszak médiás felhasználásával, a személyközi kapcsolatok újraépítésével öntudatosabb, élhetőbb kis – és nagyközösségi élettereket építhetünk. Egyházi viszonylatban az is megfigyelhető, hogy a városi egyházközségek – a lelkiségi csoportoknak, különféle bázisközösségeknek köszönhetően – érettebb, felelősebb hittel, elkötelezettséggel rendelkeznek. Amíg falun a hagyomány, a falu szájától való félelem, vagy megszokás tartott fenn egy ünnepet, legyen az profán, vagy egyházi vonatkozású, addig a városi élettérben nagyobb szerepet kap a személyes meggyőződés és szolgálatkészség.

    A város a választás helye. És noha szinte már elviselhetetlenül nagy a választék, és néha túlzottan szakosodtunk és széttördeltük az élet különféle területeit, egy újfajta egység-szemléletet alakíthatnánk ki. Újrarendezve sorainkat, lebontva előítéleteinket, vagy kibújva a számítógép magányából, ebben a városi értékdömpingben és sokszínűségben, szabad szeretettel szőhetnénk egy Lélek által irányított közösség szálait. S itt már nem a körülmények, a szokások súlykolnák belénk mindazt, ami jó, igaz, értékes és időtálló, hanem felelős, tudatos döntésünk, amelyben ráébredtünk, mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

    A korszerűség még önmagában nem rossz. Mindazt, amit pénzünkkel, fejlett technológiánkkal elértünk, azt Isten és a közösség szolgálatába állíthatnánk. Ehhez több bátorságra, leleményességre, ötletességre, kreativitásra volna szükség. A városi ember könnyen a felelőtlenség csapdájába esik, hiszen azt gondolja pénzéért elvárhat mindent, az neki jár. Holott a városi ember is ember marad, akinek szüksége van a közjó, a rábízottak iránti felelősségre. A várost is művelni kell, nemcsak a földet. S ez lelkünk-szellemünk, testi-lelki egészségünk művelésével jár. Ha igényesek vagyunk az áruk minősége tekintetében, legyünk igényesek az értékválasztásban, a kapcsolatok ápolásában, a szeretet gyakorlásában is.

    A városi ember szeret elbújni a tömeg szoknyája mögé. De a felnőtt, keresztény polgár nem arctalan. Meri vállalni hitét, elveit, hovatartozását, és városi körülmények között is megtesz mindent kultúrája, hite ápolásáért. Ki mer állni közössége ügyeiért, kész síkra szállni a rábízottak érdekében, hallatja szavát és küzd az igazságtalanságok láttán. Neki nem mindegy, mivel táplálja lelkét-szellemét. Képes fejlődni, személyiségét stimulálni. A pezsgő élet, az állandó készenlét és az újra, frissre nyitottság termékennyé teszi őt, kreativitásra ösztönzi, lelki növekedésre készteti, és nem hagyja nyugton. Carlo Caretto lelki író szerint városban is lehet pusztai magányunk. Ott is meg tudjuk élni a belső csöndet, ott is lehetünk kettesben Istennel. Befele hallgatva. Elengedve a zajokat, a külső nyüzsgést. A televízió távirányítótóját is ki lehet kapcsolni. Fészbuk nélkül több lesz a szabad időnk...

    A városi embernek sem szabad elfelejtenie, honnan jött, mi a feladata, s hogy Isten milyen küldetést szabott ki. Az eltáposodás, a lelki lerongyolódás károsabb, mint az ipari környezetszennyezés. Ne csak örüljünk a kiépített út- vagy csatornahálózatnak, hanem tartsuk karban spirituális „felszereltségünket” is.

    Szakemberek csodálkoznak, milyen könnyedén alkalmazkodtak a madarak, a házi- és vadállatok a városi életmódhoz.  S mi épp a Szentlélek „leleményességét” vonnánk kétségbe? Isten újjáteremtő Lelke újabbnál újabb, meglepő és újszerű impulzust képes adni a városi életvitelben is, hogy észleljük, érzékeljük jelenlétét…

    Tízezer évvel ezelőtt az ember egyszer csak felfedezte a földművelést, és letelepedett. Megszületett az első falu. Majd ilyen kis ideggócokká váltak mindazon helyek, ahol emberek éltek.

    A városnak is az a szerepe, hogy a közösség központjaként egybefogja az erőket, lecsapolja, és egy közös cél felé terelje az energiákat és talentumokat. Hogy ne elszigetelten, egymás tudta nélkül, vagy egymással párhuzamosan csordogáljanak erőink, hanem közösen valósítsuk meg az isteni akaratot. Mint egy nagycsalád, ahol az emberek ismerik egymást, testvérként éreznek egymás iránt, és úgy érik el életük célját. Ez az emberléptékű város, ez az újfajta idők jele teszi időszerűvé a Jelenések könyvének látomását: az emberek fiai között már épülhet a mennyei Jeruzsálem…




« vissza
 
 





btz webdesign