Pásztor vagy menedzser?

Húsvét 4. vasárnapja

 1. Hát tudjátok meg mindannyian, hogy annak a názáreti Jézus Krisztusnak nevében, és akit Isten feltámasztott a halálból…
(ApCsel 4,8–12)

Péternek és társainak az volt a „bűnük”, hogy a templomban tanítottak. Ezért állnak a főtanács előtt. Jézusról beszéltek, akinek a nevében meggyógyították a sánta koldust, és lelkének erejével bátran hirdették az örömhírt. Péter apostol nyíltan kifejezi, hogy senki másban nem lehet üdvözülni, csak Jézus Krisztusban. Nyílt beszéde egyúttal a zsidóság vezetőinek „tetemre hívása” is, amit nem szabad a mai értelemben vett kollektív bűnösség elvével azonosítani. Az apostolok igehirdetése tanúságtétel személyes tapasztalatukról és Krisztus istenségéről.

2. Isten gyermekeinek hívnak minket, s azok is vagyunk…
(1Jn 3,1–2)

Krisztus megváltása visszaszerezte az istengyermekséget minden hívőnek. Általa egymás testvérei és az Atya gyermekei lettünk. Leginkább ez bizonyítja Isten szeretetét. Az istengyermekség kezdetét éljük a földön, az igazi beteljesedést az örök boldogságban tapasztaljuk meg.

3. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért...
(Jn 10,11–18)

A jó pásztorról szóló példabeszéd harmadik részét olvassuk ma. Ez a legegyértelműbb utalás megváltói művére, és egyúttal a hasonlat magyarázata is. Nem minden pásztor jó, nem mindegyik törődik a nyájjal, nem mind terelgeti önzetlenül a juhokat. De Jézus a jó pásztor.

Mik a jó pásztor ismertetőjegyei? Talán ma, a vezetőtanácsok, team-ek, kuratóriumok világában idejétmúlt már a kérdés felvetése is. Korunk embere nem szereti, ha birkának nézik. Nyájszellem, nyájas olvasó, atyáskodás, túladagolt anyai szeretet, már csak a diktatúrák rossz emléke miatt sem cseng jól fülünknek. Bár meg kell adni, nemcsak digitális bennszülött fiataljaink, mi magunk is keressük a hiteles mestereket, példaképeket, akikre felnézhetünk, akiknek szava eligazít, akik „bevállalósak”, teherbíróbbak, és kitapossák előttünk az utat. Menedzser-képző tanfolyamokon sok szó esik ugyan a kreatív kezdeményezőkészségről, kapcsolatteremtő, feladat leosztó, tárgyaló meg egyéb nélkülözhetetlen vezetői jellemvonásokról, de még egy apróhirdetés sem toborzott olyan cégvezetőt, akinek életét kellene adnia a rábízottakért. Akik az ő barátai, testvérei. Nem alkalmazottak, nem cselédek, nem szolgák, nem egyszerű munkások vagy beosztottak, hanem családtagok…

Egy dél-francia község néhány éve pályázatot hirdetett a községi legelő pásztori állására, és mindenki nagy meglepetésére százával jelentkeztek a jelöltek, csak épp nem feleltek meg. Volt köztük egyetemi tanár, operaénekes és katonatiszt, de persze az állatokhoz nem értettek, és az állatorvos meg túlkvalifikáltnak tűnt. Mindnyájuknak romantikus elképzelései voltak, vagy „dropout”-ok, akik a civilizáció elől menekültek volna, vagy munkanélküliek, akik kétségbeesésükben mindenhova jelentkeztek: hátha...

 Az önkormányzat úgy vélhette, ezek mind „béresek”, és akik nem a bérért, hanem önmaguk „kiteljesítése” végett vállalták volna a feladatot, talán még a pénzért vállalkozónál is alkalmatlanabbak! A második fordulóban aztán jelentkezett az igazi, a tapasztalt pásztor. A korabeli újságcikket nem őriztem meg, és így valójában nem tudom elmondani, mi is állhatott az újabb hirdetésben. Az aligha, hogy életét kelljen adnia a juhokért! – írja Kiss Ulrich.

Jézus korában megvetett volt a pásztori foglalkozás. Péternek mégis azt mondja: legeltesd juhaimat! Innen veszi a pap a bátorságot, hogy magát lelkipásztornak nevezze. A mai evangélium elsősorban őt szembesíti az eszménnyel. Jó pásztor vasárnapján minden papnak, lelkésznek a jó pásztor tükrébe kellene néznie. Vajon tényleg egyetlen és legfőbb hivatása, hogy felébressze az emberekben az Isten utáni vágyat? Valóban az köti le minden idejét-energiáját-figyelmét, hogy a Mester lábánál üljön, Isten szívdobogását hallgassa, hogy az isteni szeretetet által megbabonázott, „megfertőzött”, „együgyű” ember legyen, ki fáklyaként mutatja a világ világosságához vezető utat? Mert ha így – akár cseppenként is, az ész határain túl is – életét adja a rábízottakért, ha nemcsak vigyáz rájuk, hanem állandóan friss, jóízű lelki kenyérrel táplálja juhait, akkor a jó pásztor nyomdokain jár.

Jó pásztor vasárnapján azonban mindannyiunknak el kell töprengenünk: családjaink, közösségeink, társadalmunk elősegítik-e az „igen” kimondását az isteni szeretet vonzására? Kiimádkozzuk-e a papi és szerzetesi hivatások megszületését, szárba szökkenését? Ébresztői vagyunk-e mások hivatásának?…