Keresés
 
 
Megtekintve: 784 alkalommal
Örömhír - B. év

Isten asztaltársasága, Évközi 17. vasárnap

Isten asztaltársasága

Évközi 17. vasárnap

1. Elizeus kenyeret szaporít (2 Kir 4,42–44)

A Kr. e. 9. század közepén Izraelben élő prófétát, Illés utódját, legendás történeteinek köszönhetően az Ószövetség Szent Ferencének becézik. A kenyérszaporításról szóló beszámoló meg egyenesen Urunk Jézus előképévé teszi Elizeust. A történetből kicsendül Isten gondoskodó szeretete és az, hogy mindenhatósága ellenére nem tesz semmit szabad teremtményei közreműködése nélkül.

2. Éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok… (Ef 4,1–6)

Az apostol a hívek lelki egységéért száll síkra, mert a Lélek által mindnyájan egy testet alkotnak Krisztusban: az egyházat.

3.  A kenyérszaporítás (Jn 6,1–15)

Jóllehet a szinoptikusoknál – így Márknál is – találunk leírást a kenyérszaporításról, egyházunk mostantól öt vasárnapon át János evangélistát veszi alapul, mert egyedül nála lelhető fel az eukarisztikus beszéd. Szent Jánosnál hiányzik ugyan az utolsó vacsorának az oltáriszentség alapítására vonatkozó beszéde, mégis a „jelek köny-
vében” (evangéliumának első 12 fejezetében) a kánai menyegző, a Nikodémussal való találkozás, a szamariai asszonnyal való mély beszélgetés előkészíti a „terepet” a csodálatos kenyérszaporításhoz és a mennyei kenyérről szóló tanításhoz.

Jézus naphosszat tanítja az igazságra, a jó szóra kiéhezett tömeget. Hatalommal és meggyőző erővel fejti ki a vele elérkezett Isten országának hallatlan újdonságát. Az emberek elemi ösztöneikről, éhségükről megfeledkezve, ámulva csüngnek szavain. Galilea füves lejtőjén, a Tibériás-tavának szomszédságában érzik, hogy nem kampánybeszédet hallgatnak, hanem a Messiás van köztük. Jézus pedig szánja a pásztor nélküli juhokat, és Isten igazságára csillantja fel szemüket. Távol áll tőle, hogy „cirkuszt és kenyeret” jelszóval kábítsa tudatukat, hogy olcsó frázisokkal „beetesse”, inkább Isten önmagát adó és örömébe hívó szeretetét kínálja fel. Miközben tudja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”, testi éhségükről sem feledkezik meg.

Amikor az emberek megéheznek, apostolai bevonásával, kis csoportokban letelepíti őket. Egy fiú öt árpakenyerét és két halát megszaporítva több mint ötezer ember éhét veszi el. Nem szűkmarkú, hiszen, még tizenkét kosár maradékot szednek össze a tanítványok.

A megmagyarázhatatlan isteni beavatkozás mögött felsejlik életünk-kenyerünk ajándék mivolta. Vajon eljut a tudatunkig, hogy Istennek az én kevés kenyeremre, szeretetemre is szüksége van? Akárcsak a pályázatoknál az önrészre…

Isten nem lebecsüli, hanem felértékeli gyarló emberi természetünkből fakadó jóságunkat, szeretetünket, talentumainkat. Azt a „keveset” szaporítja meg, és táplál vele jóllakásig másokat is. Nem mondhatjuk: én nem tehetek semmit… Kegyelmi indíttatása a szerény tehetségből is ragyogó teljesítményt képes kihozni. Épp ez a tudat segíthet önbecsülésünkben. Bátorságot adhat olyan helyzetekben, amikor emberi erőfeszítéseink, képességeink látszólag kevésnek bizonyulnak. Az édesanyák a tanúi a mindennapi csodának, ahogyan kezük között szaporodik meg a kenyér, az étel, és jut a családban mindenkinek…

Mi hajlamosak vagyunk túl könnyen feladni: ha nem sikerült az érettségi, ha tönkrement egy vállalkozás, ha krízishelyzet adódik a házasságban. Pedig nem kellene feladnunk. Ha csak egy százaléknyi esély is van a túlélésre, a megmaradásra, arra, hogy felülkerekedjen az élet, a szeretet, küzdenünk kell. Mint ama koldus Böjte Csaba példájában, akinek a körfűrész levágta a kezét, s aki azt a fűrészkorpából előkotorva még 300 kilométert utazott, és mindent megtett, hogy az orvosok visszavarrják. Legyőzte a félelmet, a kétségbeesést, újjászületett, és most kezet foghatunk vele…

Vajon közösséget teremt a családi asztal, a lakodalom, egy kirándulás asztaltársasága, vagy csak kényszer szülte együttlét, ahol mindenki maga elé meredve zabálja kiporciózott menüjét vagy szendvicsét?…  Születnek-e új barátságok, felismerések, megtérések egy közös ebéd, lakoma élményéből?

Ott van-e Krisztus családi ebédünk asztalfőjén?

Hálásak tudunk lenni mindennapi kenyerünkért – amit megsütött a pék, amit áruvá züllesztettünk, és csak úgy leemelünk a polcról –, amelyért megdolgoztunk ugyan, de voltaképpen mégiscsak ajándék? Embertársaink verejtéke és Isten titokzatos áldása folytán került az asztalunkra. Észleltük már, hogy amit igazán önzetlenül, hátsó szándék nélkül tettünk másnak, az megszaporodik kezünkben, környezetünkben? Kivirágzik a jó, megnyilvánul Isten dicsősége.

Köszöntük meg az Úrnak esténként, lefekvés előtt, hogy minden fáradozásunk ellenére, itt a földön igazából kegyelemkenyéren élünk?

A természeti erőkön keresztül, egyházában, szentségeiben, a szeretet megnyilvánulásaiban állandóan osztogatja ingyenes kegyelmét, ezt az isteni erőforrást. Töltsön el ez a tény nagyfokú biztonságérzettel és reménységgel, hiszen neki gondja van mindazokra, akiket teremtett. Nagylelkűsége késztessen minket is tettekre, önzésünk legyőzésére. Vegyük észre közösségeinkben a szükséget szenvedőt, akinek még annyi kenyér sem jutott, mint nekünk.

Az örök élet kenyerében már most mindent megkapunk tőle – annak sokszorosát, amit adtunk –, amire szükségünk van. Amit Jézustól kapunk, az nem fogy el. De nem félretenni, elraktározni kell, nehogy ne jusson holnapra, hanem minden nap frisset enni, hogy a vele való kapcsolat tartson életben. Ő nemcsak emberi szükségleteinkről akar gondoskodni, hanem sokkal nagyobbat, fontosabbat ad: önmagát.




« vissza
 
 





btz webdesign