Életmentő kereszt

Évközi 24 vasárnap

1. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. (Iz 50,5–9)

Az Úr szenvedő szolgájáról szóló éneket az Ószövetségben is a Messiásra vonatkoztatták. A keresztény Jézusban látja ezt megvalósulni. Ezért saját szenvedését is Jézus szenvedésének részeként tekinti.

2. Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet… (Jak 2,14–18)

Halott a hitünk, vallásosságunk, egyházhoz tartozásunk, ha nem támasztják alá azokat tetteink.

3. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti… (Mk 8,27–35)

„Néhány évvel ezelőtt Budapesten, az alsó rakpartról becsúszott egy autó a Dunába. Tél volt. Az autóban egy fiatal pár ült. Egy taxi ment éppen utánuk. Azonnal megállt. A fiatal sofőr kiszállt, próbált segíteni. Sikerült is kinyitnia a vízbe esett autó ajtaját, kiszabadította őket, ő maga azonban elmerült és eltűnt.” Korzenszky Richárd OSB tihanyi perjel felteszi a kérdést: „Ki volt ez az ember? A kollégák számára büszkeség, édesanyja számára elveszett fiú, az újságíróknak napokon keresztül jó téma… Ennek a megmenekült fiatal párnak azonban egészen más: ő volt a szabadítójuk, az életük.” Ebből az emberi ésszel felfoghatatlan összefüggésből közelíthetjük meg Jézus ma elhangzó kijelentését: aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Mi pedig mindenáron meg akarjuk menteni. Legfeljebb az adrenalin emelkedéséért vagy a pénzért kockáztatunk. Egyébként nem merünk. Értelmetlen is lenne minden áldozat, ha közben odavész az élet – mondjuk. Inkább a kényelmes önmegvalósítás útját választjuk, amely élvezetes, hasznos, és a jogok meg szabadság világában tökéletesen igazolható. Folyton saját irhánkat mentjük, mert idegenkedünk az elköteleződéstől, a vele járó szenvedéstől, életünk odaadásától. Mint Péter apostol, aki hallva, hogy a jézusi messiás-kép útját nem győzelmek, politikai dicsőség szegélyezik, hanem kereszt és szenvedés, lebeszélné róla Jézust. Jézus ezért sátánnak nevezi Pétert, olyannak, aki ellenkezik Jézus tervével.

Amikor a könnyebbik részt vállalnánk, amikor csak megúszni szeretnénk a szenvedést, észrevétlenül a sátán oldalára álltunk, és neki adtuk át a terepet. Jézus kemény kijelentése ma sem veszített aktualitásából: Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen.

Milyen a mi Krisztus-képünk? Ki ő nekünk? Isten fia, aki a kereszten megszabadított bűneinktől, vagy pusztán egy próféta, aki szépeket mond, de azért nem állnánk ki érte? Ha fel akarunk mögéje sorakozni, vállalnunk kell életünk keresztjeit. Természetes ösztönünket megtagadva vállalni a fájdalommal járó áldozatot, munkát, újrakezdést. A szeretet művészetét. Szeretni nem lehet szenvedés nélkül. Nem a szenvedést szeretjük, hanem azt, akiért készek vagyunk szenvedni. A kereszt nem cél, a szenvedés nem önkínzás, hanem eszköz és út. Részt vállalunk a megváltásban, jobbá tesszük a világot. Mint az osztriga, ahogyan a kavicsot gyönggyé csiszolja…

Ha kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, aki néha szenvedést bocsájt ránk, bizalmunkat és készségünket fejezzük ki, hogy szavaink és tetteink róla szóló, élő hitvallássá válnak. A szenvedés megvisel. Nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül szenved valaki.

A hitem ad értelmet a keresztnek. Egy paptestvérem mesélte: Könnyes szemű, 35 év körüli asszonyka kereste a papot. Gyönyörűen csengő, archaikus magyarsággal beszélt. Moldvai csángó asszonyka volt. Jöjjön, páterke, hamar, mert nagybeteg az emberem. Csak ide, a plébániától alig száz méterre hívott. Szinte szaladtunk. Útközben elmondta: három gyermekük van, férje 43 éves, a falu polgármestere. Nincs mentség. Csak idejében érjünk oda, mondtam a doktornak, tartsa életben, amíg hozom a papot – mondta izgatottan. Megérkeztünk. Viaszsárga fiatalember feküdt az ágyon. Az asszonyka odament az ágyhoz, életre ébresztette emberét, és szó szerint ezeket mondta: „Ember, hoztam a pátert. Gyónjál meg ügyesen, hogy úgy kerülj Szentfölsége elé, ahogy kell. Azután Szentfölségének velünk es lesz gondja, te azzal ne törődj. Egyszer te légy rendbe.” Földbe gyökerezett a lábam. Ilyen hittel papi életem során én még nem találkoztam. És következett a beteg, akinek szentgyónása, szentáldozása, egész viselkedése tükörképe volt mindannak, amit korábban a feleségénél láttam. Még aznap estefele meghalt.(O. D.)