Keresés
 
 
Megtekintve: 760 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - szépirodalom

Traktorkulcs

Traktorkulcs

 

    Éles sikítozások hallatszottak ki a folyosóra. Pedig becsengettek már. Az ötödikes Béni megint halomra verte a fél osztályt. Feldühödött, amikor a börtönből frissen szabadult édesapját emlegették. Csúfolkodtak vele, piszkálták az önérzetét. A tömzsi vasgyúró fiú kipirult arccal, lazán vágta földhöz a nála kétszer magasabb osztálytársát, éppen akkor, amikor a tanárnő hirtelen belépett. Egyszerre csönd lett. A tanár nem is kérdezte mi történt, leültette az osztályt, majd így szólt a szakadt ingű, vérmes ajkú diákhoz:

– Kérj bocsánatot! Fogjatok egymással kezet... Tessék, most, azonnal!

–       Tanárnő, azért üttem meg, mert...

A tanárnő csak annyit mondott:

 – Béni fiam, fogd a füzetedet, s gyere ide a katedrához! Mától fogva itt fogsz ülni az óráimon. Itt aztán szem előtt leszel. Ti pedig vegyétek elő a magyar irodalom könyvet, nyissátok ki a következő leckére, Szövegelemzés: Az öreg és az unoka, Grimm legszebb meséiből. Jutka olvasd!

A kislány meghatódva kezdte az olvasást:

„Volt egyszer egy nagyapó, akit már nagyon megviseltek az évek. Az öregségtől megromlott a látása, gyengült a hallása, és remegtek a térdei minden mozdulatnál. Amikor ült az asztalnál és evett, alig bírta a kanalat kézben fogni: kiömlött a leves az asztalra, és néha egy falat is kiesett a szájából.  

      Látván, hogy már hova jutott az öreg a gyámoltalanságban, a fia és a menye megundorodtak tőle. Nem ültek vele együtt az asztalhoz, hanem a kemence mellett egy sarokban terítettek neki.

      Attól a naptól kezdve, egy cserépedénybe kapott enni, de még annyit sem, hogy jóllakjon. Vágyakozva kereste az étellel bőven  megrakott asztalt, szemei megteltek a keserűség könnyeivel. 

      Egy napon a cserépedényt kiejtette remegő kezeiből, az leesett és összetört. Mikor ezt a menye meglátta, azon nyomban jól összeszidta, de az öreg magába zárta a keserűséget és nem válaszolt. Csupán időről időre sóhajtott mélyeket. 

Na, ez már mindennél több! – mondta férjének az asszony. Vett a piacon néhány garasért egy fatálat, szegény öreg ettől kezdve csak fatálból ehetett.”

Béni ekkor magából kikelve pattant fel:

– Ez hogy lehet? 

Valósággal üvöltött:

– Milyen gyermek az ilyen? Hogy bánhat így valaki az apjával?...

A tanárnő csendesítette:

 – Nyugodj meg fiam, még nincs vége... Olvasd tovább te!

A gyerek megszeppent. Aztán akadozva, mélyeket lélegezve, lassan belelendült:

„És íme, egyszer estefelé, mikor mindannyian együtt ültek a szobában, velük volt a csaknem négy éves kedves unoka, aki játszani kezdett néhány deszkadarabbal

      –  Mit csinálsz te ott? – kérdezte az édesapja.

      –  Csinálok én is egy vályút, mondta a fiúcska, amiből anya és apa fog enni, amikor nem lesz  erejük, épp  úgy, mint a nagyapónak!

      Hosszasan néztek egymásra mindketten, s a keserűségtől és a szégyentől  sírva fakadtak. Hívták rögtön az öreget, hogy üljön az asztalhoz, ettől a naptól kezdve újra együtt étkeztek. Ha néha-néha előfordult, hogy az öreg kiborította az ételt, senki sem vette tőle rossz néven.”

Béni az olvasás végére leizzadt. Még mindig a történet hatása alatt volt. Az elhangzottak nagyon megviselték. Szinte belesápadt, annyira mélyen érintették, amiket az öreg nagyapónak el kellett viselnie. Mindene tiltakozott a megaláztatás ellen. Nem tudta visszatartani felháborodását. Igazságérzete nem hagyta. Bár szégyellte is magát emiatt, mégis büszke volt, hogy neki egy börtönviselt apja van, aki megjárta az élet árnyékos oldalát, de most már innen van a rácsos kapun. Szegény is, a szerencse sem nagyon szegődik hozzá, mégis kint van. A fényben, szabadon.

Béninek legalább van apja. Van, akinek az sincs. A gyerek nem tehet arról, hogy az apját elzárták. Különben is, minden gödörből ki lehet mászni. Ez a mese is azt visszhangozta benne, hogy mindazt, ami a világban vagy bennünk rosszul működik, meg lehet változtatni. Ő pedig azon lesz, hogy apjának a sorsa jobbra forduljon. Semmiért nem hagyná el úgy az apját, ahogyan az anyjuk annak idején őket elhagyta. Szomorú szemeiből szikrázott az igazság.  

Nyújtotta is kezét, hogy mondhassa:

 – Tanárnő, én nem akarok ilyen lenni! Nekem édesapám börtönben volt, de most törődik velem. Én gondoskodni fogok róla, ha majd megöregszik.

 

***

 

Béni apja alkalmi munkákból élt a város szélén. Az erdő alatt. Egyedül. Az asszony nem bírta hazavárni. Úgy tűnt, a családegyesítésnek lőttek. Kiszökött külföldre, egy szélhámossal. A fiú azonban apás volt. Alig várta, hogy vége legyen az óráknak, máris apjánál kötött ki. Együtt jártak az erdőre fáért, traktoroztak a mezőn, még éjjel is együtt bakterkodtak a sínek mellett. Béninek nagy tervei voltak: ha majd megnő, neki is traktora lesz, autót vezet, kamionozik. Bejárja a fél világot, házat épít magának, s lesz rendes családja, becsületes munkája. Az anyjukra nem számíthattak, nővére is elbódorgott már valakivel, kibukott az iskolából, aztán egy szép napon odalett.

Hamar koraérett kamasszá vált. Minden érdekelte. Az esze úgy vágott, mint a beretva. Tanulmányi eredményei is egyre jobbak lettek.

Ugyanakkor magányos volt, olykor csupán csak egy volt árvaházi gyerek szegődött barátjául. Az osztályban inkább féltek tőle, minthogy ővele barátkozzanak. Magányos harcosnak számított, kikezdeni sem mertek vele. Főnök volt. Egyszerre lett az osztály réme és őrangyala.

Az sem hagyta nyugton, hogy apja folyton iszik, szivarazni is tőle tanult meg. Persze, szülőértekezletre sosem jött el. Ezeket különösen is szégyellte a tanárnője előtt, akire nagyon is felnézett, mint valami második anyjára, aki megérti és együttérez vele.

Ennek a tanárnak mégis ki tudta önteni a lelkét. No, nem gyónásként, vagy az osztályfőnökin, s nem terjengősen, ömlengve, csak úgy, elszólásokban.  Ebben a tanárnőben nemcsak a szigorúságot, a fegyelmet, de a következetességet, a támaszt, a törődést is érezte. Ez pedig mindenért kárpótolta. Tudta, hogy őt nem érti félre, hozzá tényleg lehet őszinte. Nem is próbálta átverni, soha.

Most is odaindult, hogy elújságolja:

– Tanárnő! Sikerült a sofőrvizsgám! Jővőben kimegyek Londonba, s addig haza sem jövök, míg egy autóra valót össze nem szedtem.

 

***

A sűrgősségi kórház folyosóján, kínjában, Béni épp a telefonját nyomkodta. Kényszerű időtöltés volt ez, nem hagyhatta magára a beteget, aki az éjszakai fuvar alatt lett rosszul. Állítólag az intenzívre vitték, de még nem tudni, mi lett vele. Gondolta, addig üzenetet ír az apjának. Hosszú évek óta nem találkoztak már. Eleinte még hiányzott is. De amint az új életet kezdte megszokni, kiegyezett a lehetőségekkel. Az apró megalkuvások szaporodtak, felszínessé váltak a beszélgetések és az sms-ek is. Aztán elmaradtak. Kitöltötte az űrt a szabadság. Hogy ő nemcsak a rácsokat úszta meg, hanem egyedül is boldogul? Talán. Ide s tova tíz éve jött el hazulról, azzal a határozott céllal, hogy pénzt szerezzen. Sokat. És bár a taxizás egyaránt kedvenc időtöltésévé, ugyanakkor megélhetésévé is lett, mégsem keresett vagyont vele. Igaz, könnyedén megy a nyelvtanulás, mostanság ideje is több van magára, mondhatni a munka nem öli meg, sőt egyenesen élvezi, amit csinál.

 Valahogy elnyomta, jószerével el is temette az otthoni emlékek nagy többségét. Olyan volt ez, mint egyfajta vírus, vagy baktérium, amit elkap a test, s aztán egyszer csak neki kezd engedelmeskedni. A védekezés is megkopik, lelkének hangjai is tompulnak.

Egy darabig még fel-feltört benne a honvágy, de ha magyarokkal fut össze, már keresgélnie kell a szavakat. Ha magyar szót hall, Karácsonykor, vagy Feltámadáskor, elmelegedik, de amikor a magyaroknak húzzák a himnuszt a tévében, szeme árkából le-lefolyik egy árvuló könnycsepp.

Az asszisztensnő hangjára riadt fel:

– You are hungarian?

–      Yes!

Behivatták a kórterembe, ahol kiderült, a betege ugyan kezd magához térni, de nem tudnak vele kommunikálni, nem értik a furcsa szavakat, amelyeket kiprésel. Mivel a személyijéből látták, hogy magyar állampolgár, a taxis kitűzőjén meg szintén magyar név szerepelt, így tolmácskodnia kell.

–      Mondja meg neki, – kérem, hogy túl van az életveszélyen, de még benn kell maradnia, – szólította újra az asszisztensnő.

Amint közelebb húzta a széket a betegágyhoz, homloka gyöngyözni kezdett a verítéktől. A beteg lassan nyította fel szemét.

–      Zoltán, nyugodjon meg, – mondta Béni lassan. Én is magyar vagyok. Emlékszik rám? Én vagyok a taxisofőr. Az orvosok azt mondják, nemsokára jobban lesz. Számíthat rám. Meghagyom a telefonszámomat.

–      Hívja fel a feleségemet, kérem..., suttogta a beteg, majd az irataira mutatott, ahol a telefonszám szerepelt.

–      Úgy lesz, Isten segítse, meglátja, hamar helyrejön – szólt biztatólag, miközben a beteg kezét lágyan megszorította.

A lélekölő csöndben hirtelen valami elszorította torkát. Lassan felállt, s szinte hátrálva csoszogott ki a kórteremből. Agya fortyogó katlanként zakatolt. Nyugtalanság tört rá. Olyan, mint a vád. Vagy inkább, mint a felismerés: nekem is van apám és testvérem is. Vajon ők hogy vannak? Vajon mi van velük?

Cserbenhagytam őket – villant át agyán. Eszébe jutott, ahogy négyévesen ült az apja ölében, szánkáztak. Pokróc a térdükön, a táskában fahéjas, forralt házibor, melegített tégla a talpuk alatt, a patkók nyomán, mint sistergő szikrák, csak úgy porzott a hó, ahogyan a kocsiszán előtt csilingelve trappolt a két almásderes. Ővele is elszálltak a lovak. Vadul. Az évek alatt sokmindenről megfeledkezett, ami régebb fontos volt. Nem jó ez így – gondolta. Meg kell fordítani a kocsi rúdját – döntötte el. Mellkasa majd behorpadt, miközben sóhajtott. Nem is engedett fel egykönnyen.

Mire kilépett a kórház kapuján, már lassan hajnalodott. Orrát fagyos szellő csípte meg, lábai is elnehezedtek, ahogy a taxihoz támolygott. Még egy pillanatra megállt, nekitámasztotta könyökét az autónak, és erőset szippantott a decemberi hidegből. Didergett. Tekintetén megcsillant az adventi holdvilág.

 

***

 

A lámpa lassan zöldre váltott. Balra fordult, rákanyarodott a hídra. Utasa a folyót bámulta. A Temze hullámai méltóságteljesen hömpölyögtek, oldalt csapkodva az uszályt, mely épp a híd alatt haladt át. A napsugarak aranyló fénypallót eresztettek a vízre, egészen az ablakig, szinte rá lehetett volna lépni. Úgy gondolta, ezt az ösvényt neki építették.

A taxis fél szemmel az utat, majd egy idő után már a tükröt figyelte. Úgy tűnt, utasa nem a barnássárga bőrű migránsok közül való, akik csoportosan szoktak integetni a reptéren. Ennek alkoholszagú ábrázata, csontos képe volt, bajsza sárgállott a dohánytól, fogai elől már ritkultak. Eres kezeivel az ajtó fogantyújába kapaszkodott, majd bal zsebét tapogatta, amelyben egy traktor indítókulcsa lapult. Ebbe a kabátba utoljára akkor bújt bele, amikor szabadulásakor ünneplőbe öltözött. Otthon azonban nem várta senki.

Talán most másként lesz.

– Ismeri a pizzázót a Big Ben sarkánál? – szólalt meg az utas tört angolsággal. Na, ott kiszállnék.

– Én ne ismerném? Tíz éve erre fuvarozok, – vetette oda a taxis.

– Honnan jön? – vette fel újra a beszéd fonalát a sofőr, miután jobban megnézte magának a férfit, aki hunyorogva pislogott maga elé, s mintha kerülte volna a tekintetét, inkább kifele figyelt.

– Én?, hazulról, – jött a hetyke válasz.

– Dehát, az hol van? – firtatta a taxis.

– Innét egy cseppet keletre, úgy Magyarország mellett, de nem sokkal.

– Románia? Transylvania? Drakula?

– Az az, – hagyta rá a férfi.

– Vendégmunka? – puhatolózott tovább a taxis.

– Nem éppen, – hangzott a válasz, de mintha már zavarná a sok, tolakodó kérdés. A szivartartóval kezdett babrálni. – Csak szétnézek, egy pár napig, – vetette oda később.

– Van itt valaki ismerőse?  – kérdezte a taxis. Le sem vette szemét a tükörről.

–        A fiamat keresem, – buggyant ki a férfiból, alig hallhatóan.

A taxis keze ekkor rendesen megremegett a kormányon, szíve a torkában verdesett. Csuklást erőltetett magára, sírás fojtogatta. Lábával kitapogatta a féket, majd az első lehajtónál balra rántotta a kormányt, s nagyot fékezett. Kiugrott az autóból, aztán az utas ajtaját feltépve tágra nyitotta azt. Az utas kérdő tekintettel szállt ki, mintha csodálkozott volna, de csak egy elhaló hangot hallott:

–        Megérkeztünk.

Az utas kiszállt, szembeállt a sofőrrel, megragadta a fiatalember vállát, s mélyen a szemébe nézett:

– Egyből reád ismertem, fiam! Csak azétt jöttem, hogy szóljak, meguntam egyedül. Immá’ legyen elég neked es az idegenségből. Gyere haza, a traktor ott az udvaron.

Béni megadta magát.

Karjait szikár nyaka köré fonva, remegve szorította meg apját. Hosszasan ölelték egymást, majd visszaültek. Az öreg csomagjait nem pakolták ki. Aztán az apa a fiú kezébe nyomta a traktor kulcsát.

Éppen delet ütött a toronyóra.

 

 

 




« vissza
 
 





btz webdesign