Selyemkárpit
Bé Gé nyomán
Szeretett bújócskázni. Már gyerekkorában élvezte, amikor pokrócot terített az ágy lába köré, és elbújt mögéje. – Itt a böbös. Bumm!, és kiugrott a paraván mögül. Jólesett, ha megijeszthetett valakit, amint előugrik a sarokból. Később az iskolás színjátszó csoportban is azzal szórakozott, hogy a színpad függönyét maga köré csavarta, hadd ne lássák, és keressék. Az viszont zavarta, ha valamit eldugnak előle, amikor a tükröt édesanyja böjt idején letakarta, vagy nyáron a legyek miatt függönyt tettek az ajtó elé. Irritálták a rejtett dolgok. Úgy érezte, titkolnak előle valamit. Nem bíznak benne. Mintha valakik át akarnák verni. Amit előle elrejtettek, az mindig kíváncsivá tette. Felizgatta érdeklődését, már-már bosszantották az ilyen helyzetek. Mint valami vörös posztó a megvadult bika előtt, úgy kerítette hatalmába a vadász-ösztön olyankor. Majd elkaplak, várj csak!
/…/
Egy öreg pap prédikált a szószéken. A szentély lefátyolozva, misztikus félhomályba burkolózott. A pap tűzzel, lelkesedéssel beszélt a függöny mögötti titokról. Ne menjetek a közelébe, testvérek! Szent ez a hely, nem szabad hozzáérni! A mennyezettől a földig leomló selyemfüggöny látványa még inkább tetézte a titokzatosságot és a nép ámulatát. Az emberek szent félelemmel hajtották le fejüket előtte, a sűrű szövésű tejszínű függönyön át elmosódott árnyak alakjait vélték fölfedezni. Mintha angyalszárnyak tartottak volna valamit. Vagy valakit. A hit fátyla takarta be a földet. A selyemfüggöny a maga tömjénfüstillatával mégis valamiféle közelséget sugallt. Vonzotta az imára eléje térdelő híveket. A templomi áhítat után békesség költözött a szívükbe, amit haza is vittek.
Gellért már bőven serdülő legény volt, de évek óta ugyanazzal az érzéssel szembesült, amikor böjt havában átlépte a templom küszöbét. A külső béke nemhogy bekúszott volna a lelkébe, inkább elillant. Feszítette a titok nyitja aznap is. Miért zárják el előle? Miért nem mutatja meg a pap, mi van a függöny mögött? Mit titkol? Miért olyan sejtelmes? Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy ő kimarad ebből. Mise alatt is alig tudta türtőztetni gondolatait. Biztos hazudnak neki. Biztos olyasmitől akarják eltiltani, amihez neki joga van. Nem tudta elhessegetni magától ezt a kételyszúnyogot, folyton megcsípte. Fullánkja, mint valami vérszívó, szívta el lelkéből az életerőt. Most is, ahogyan az áram megüti az embert, úgy ugrott fel a térdeplőről. Odarohant az oltárhoz, ráöntötte a papra a kehely tartalmát, majd a megkövült oltárszolgát félrelökve a szentély függönyéhez lépett, és feltépte. Tudni akarta az igazságot. Ebben a pillanatban egy nagy csattanás hallatszott, mely harsogva terjedt szét a falak között. Az emberek megdermedtek, a pap a földre rogyott. Gellért megragadta a függönyt, kitépett belőle egy rojtos darabot, melynek selymes tapintása mintha elvarázsolta volna. Édesanyja jutott eszébe, ahogyan cirógatta a mellét, de abból nem jött a tej. Mert a bombázások alatt az anyák teje elapad.
Lázasan belépett a szentélybe, ahol egy üres kőasztalt látott meg, fehér gyolccsal leterítve. Rajta egy nagy könyv. Káprázó szemei hat betűt tudtak kisilabizálni a borítón. BIBLIA.
Megfojtotta volna az öreg papot, de aztán arra gondolt, ezt mégse kéne. Visszalépett az oltárhoz és elkiáltotta magát:
– Bolondok vagytok mind! Becsapnak titeket. Ez az öreg hazudozó titkolózott mostanig, miközben látjátok, nincs itt semmi a függöny mögött! Majd hetykén letépett egy jókora darabot a selyemfüggönyből és azt kérdezte tőlük:
– Idenézzetek! Ezért kell vasárnap a templomba jönni? Hát nyissátok ki a szemeteket, nincs itt semmi! Mitől féltek?
Hosszú morajlás indult el a templom hajója felé, kíváncsi szemükben egyszerre szikrázott a méltatlankodás és az indulat tüze. A suhanc a kárpitos mennyezet alatt állt, büszkén, kaján mosolya lefittyent eltorzult arcán, ahogy lóbálta a letépett selyemcafatot, majd másik kezével magasba tartotta a nagy könyvet.
– Hát csak ezért jöjjünk mi ide, vasárnap? - és közéjük hajította a szent könyvet.
Most már mindenki láthatta, távolról is, hogy a nap világította szentély üres. Az emberek kitódultak a padokból és egymást lökdösve rohantak közelebb, hadd lám, mi volt a fátyol mögött. De közelről sem láttak semmit, csak egy faragott kőoltárt. A könyvet meg a függönyt közben ronggyá taposták.
Az agg lelkipásztor falfehéren nézte a pusztítást.
– Agyonütni a hazug csalót! – kiáltotta egy rikácsoló hang.
Az elhangzott csatakiáltást egy pillanatra halotti csend követte, aztán a pattanásig feszült helyzet robbant:
– Üssétek le! – üvöltött valaki. És a csőcselékké silányult hívő sereg agyonverte a papját. A harangozót egy székhez kötötték, a templomot rágyújtották. Aztán hazamentek.
A falu békéje azon nyomban megszűnt. A nevezetes vasárnap óta a lakók egymásnak estek, szomszéd nem bízott a szomszédban, a civakodások, verekedések szinte napirenden voltak. A leégett templom romjaival egymást hajigálták. Egyik nap Gellért homlokát is egy ilyen kő találta el. Nyárelőig nyomta az ágyat. Szédült, hányingere volt, sokáig fájtatta a fejét. Kinn rigók fürödtek a napfényben, az ágyások közt cinkék billegtek, tulipánok piroslottak a kertben, mindenfelé hajtották már szirmaikat a rózsatők. Tarka színekben pompázott a természet. De Gellért lelke színtelen maradt. Amikor kimerészkedett az utcára, kerülte az emberek zavaros tekintetét. Félt a tükörbe nézni. Végül nem bírta tovább. El sem búcsúzott. Felült az első nemzetközi vonatra és elutazott. Maga sem tudta hová, csak messze innen. Átkozott volt ez a hely, terméketlen. Se titok, se tej.
/…/
Már vagy negyvenszer terítette csillogó palástját a földre a tél, amikor egy katona, sárga szalaggal a karján lépkedett a nyírfák között, a közeli falu irányába. Mint egy alvajáró, aki nem veszi észre az ösvény melletti tavacskát, mely lába alatt csillog, akár egy könnycsepp a havas hegy szempillája alatt. A katona fáradtan lépdelt, fegyvere leeresztve, bakancsa alatt sercegett a fagyos hó, mely helyenként még fehér fátyolként födte be a tájat. Földszaga volt már a tavaszi szélnek, egymás után bújtak elő a barackvirágok.
Gellért, az immár deres hajú vándor katona egy templomhoz közeledett. A kereplő messziről üdvözölte a harangtoronyból, s bár furcsa volt neki ez a táj, szokatlan a vidék, mégis ismerősnek tűnt. Hónapok óta gyalogolt, erdőn, mezőn, kertek alatt, a háborúból is megszökött, nem akart már több vért látni, s legfőképp ontani. Pajtákban húzódott meg, tanyákon, kertvégeken, erdők szélén bujkált, amíg hazaért. A kereplők búsan perregtek, de ő mintha egy új világba csöppent volna. Nem gólyák érkeztek a faluba, hanem nagypéntek volt.
A templom a falu köldöke. Minden oldalról özönlöttek oda az emberek. Az oltár lecsupaszítva, de gyertyafényben úszott, barkaágak mindenütt, a szentélyben egy nagy kereszt, korpusz nélkül. Helyette hosszú, fehér selyemlepel. A beszüremkedő világosságtól mintha reszketett volna az áhítat. Béke volt benn. Békés csönd. Afféle várakozás ülte meg a padokat s a lelkeket. Az oltár kévéjében, egy talpazaton lila színbe burkolt, embernagyságú valami tűnt fel. Mintha csüngött volna. A katona nekitámasztotta fegyverét a falnak, majd térdre rogyott, szinte még a lélegzete is elállt. Csak ámult és meresztette a szemét. Mi lehet ez szép lila selyemruhába, mint valami függönybe bepólyálva? Meg akart kérdezni valakit, de nem mert megszólítani senkit sem. Annyit azonban kivett a hívek suttogásából, hogy mindjárt leveszik a leplet.
Aztán elkezdődött a gyászének, temetésre hívták az ittlévőket. A szertartások Isten fiáról szóltak, akit elfogtak a sötétség fiai, az Élet Urát keresztre szögezték. A vándor katona lelkén valamiféle bizsergés futott át. Édes megnyugvás, szinte kíváncsiság töltötte el, mi lesz most. Előrefurakodott az első sor szélére, majd letérdelve figyelte a történteket. Épp a legjobb pillanatban ért oda, mert ekkor a pap ünnepélyes lassúsággal fölemelte a feszületet, és megfontolt mozdulatokkal, méltóságteljesen lefejtette róla a lila takarót. Közben egyre hangosabban, diadalmasabban énekelte: Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha, a világnak váltsága! Jöjjetek hát keresztények, hódolattal hajtsunk térdet: Üdvözlégy szent keresztfa!
Gellért homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Csak nézte, nézte megbabonázva, ahogy szabaddá válnak a kezek, a vállak, a fej, az arc, a lábak és végül az egész test. Itt volt előtte a megfeszített Isten. Egy kicsit csalódott a megfeszített Krisztus szomorú arcában, de azért meghatódott, ahogyan a pap földre fektette a feszületet, lehúzta cipőjét, és férfias tisztelettel megcsókolta a szegek helyét.
/…/
Magába mélyedve bandukolt tovább. Estére otthon leszek, gondolta, még két falu és odaérek. A lemenő bágyadt nap még visszasütött néhány sugarat, ami most erősen jólesett. A csendes tavaszi szellő enyelegve pihent meg rajta, frissítően hatott a templomi meleg után.
Egy feszület térdeplőjén szusszant meg. Ahogy bajnétjával babrált, tekintete találkozott a véres Krisztus-arccal. Sok gyermekben, sebesültben látta ezt az arcot mostanában, amióta háború dúlt.
Vajon tényleg van valami a kárpit mögött?
Vagy csak bódították őt gyermekkorában? De hát, annak idején az apja is ott maradt a bombázásokban, épp az Úz-völgyében. S most ő ment önkéntesnek ebbe a lehetetlen honvédő háborúba? Egyszer nektek, egyszer nekem? Kinek a pártján vagyok? Csak igaz lehet, amit tanítottak nekem hittanórán: valaki érted is meghalt a kereszten?... Álomképek kavarogtak benne. Lehetetlen volt őket szétválasztani a valóságtól. De mintha ezeket Isten küldte volna. Épp most.
Hosszasan nézte a feszületet. Úgy tűnt, mintha mondani szeretne neki valamit: Megbocsátottam. Nekem köszönheted, hogy kihoztalak a háború poklából. Te is bocsáss meg nekik.
Ösztönszerűen nyúlt a zsebébe. A zsebkendőjét kereste. De csupán csak egy piszkos rongydarab akadt a kezébe. Az egykori selyemfüggöny máig őrzött darabkája. Szemmel láthatóan kínos volt így ültéből felemelkedni, ám a tekintet fogva tartotta. Reszkető kezével, komótosan letörölte a port az Útszéli Krisztus arcáról. Ahogy kiegyenesedett, angyali könnyedség pihe szárnya suhintotta meg a lelkét. Sokáig szorongatta még a rongyot, de tekintetét a feszületen felejtette. Ott állt, elragadottan, miközben karja lehanyatlott. Az ujjak engedtek a szorításból, a törlőkendő aláhullt. Jó ideig tartott ez a bűvölet, érezte, hogy a kereszthez szegezett karok is elengedik a bitófát, és átölelik őt.
/…/
A templomban még énekelték a Gyászba borult Isten csillagvára kezdetű éneket, majd áldás nélkül, csendben, csoportokba verődve mindenki hazaindult. Estére még nem kerepeltek.
Mire a hívek az út menti pléhkereszthez értek, a pad már üres volt. A katonát sem látták többé. A rongydarab azonban ottmaradt a feszület alatt. Valaki felvette és megrázta. Össze akarta hajtogatni. Porból és vérből egy arc rajzolódott ki a selyemrongyon.
/…/
Elmosolyodott…
LINKEK:
« vissza