Lélekharang
Szabó Páter kikísérte az özvegyet, majd hátraszólt a konyhára: – Ilonka, legyen szíves, hozzon egy kávét! Levette a maszkot majd leült és írni kezdett.
Évek óta nem volt annyi halott a hangyabérci plébánián, mint az idén. Év vége közeledvén, napestig rajzolgatta a gyászos betűket, hogy fogyjon a teher. Újévre le kellett adnia a másolatot is, ideje volt addigra elvégeznie, de már unta a sok anyakönyvi beírást. Amikor a családtagokkal beszélgetett, igyekezett megtudni valami sajátos eseményt, életfordulatot, ami a halál bekövetkeztét elősegítette. S talán a halottat is jellemezte egy kicsit. Az már év elején feltűnt, hogy a halotti igazoláson többnyire csak a járványt írták oda a kórházban. Ha asztmás volt a beteg, ha a foga fájt, ha vakbélgyulladása volt, ha már beoltották, ha még nem is tesztelték,… egyszerűen korona volt a halál oka.
Így aztán „csakazért” is arra gondolt, jobb lesz, ha szóvá teszi ezt az utókor számára. Azzal, hogy véleményét egy hivatalos iratban rögzítette, tudtán kívül új műfajt teremtett. Mondhatni anyakönyvi lapszéljegyzetnek szánta. Teljesen törvényesen.
A megjegyzések rovatba olyasmiket írt be, hogy: „Soha nem járt templomba. Temetni es úgy hozták haza.”; „Vallástalan ember volt. Meglátogattam, de nem kért gyónást.”; „Délelőtt ledőlt, s meghalt.”; „A férje agyonütte.”; „Megrögzött kommunista volt.” ; „A felesége félrejárt, felakasztotta magát”; „A cigánné miatt hagyta ott a férjit. Ezétt ütte el az autó”; „Az utolsó éveibe senkinek se kellett a családból. Má’ csak a nyugdíja, amit ért”; „A felesége nemigen adott enni, háha hamarébb meghal”; „Kiperelte az öccsit a vagyonából. Sosztán nem élvezte erőst azt se”; „Verte az urát, még es ő halt meg elébb”; „Mocsok egyházgyűlölő vót. Vettem es olyant a temetésin, hogy vót, amit hallgassanak”; „Dőlt reja a templomtorony, de csak a harang idegesítette”; „Béótották, nehogy valamiről lemaradjon”;
Mert a halál így is, úgy is jön, de néha azért elejébe megyünk. Egy kicsit. Akaratlanul is. Csak úgy. A siker kulcsa az lehet, ha kellő időben döntünk mellette. Ő tapasztalatból tudta ezt. Nyolcvanévesen volt hová visszanéznie. Számára a kép már egészen összeállt. Nyilván, ő is hozott egykor rossz döntéseket. Benne is haltak meg álmok, belőle is haltak ki ideák. Legalábbis egyre koptak, fogytak, míg végül elengedte az összeset. Például amikor hergelte a szekusokat. Még az átkosban. Azt hitte, szembe lehet szállni a rendszerrel. Nemcsak a szószékről, hanem kinn, az udvaron is. Sajnos, csakhamar meg kellett barátkoznia a félelemmel. Nem bízhatott a kántorban, a tanácsban is ott lapultak a beépített emberek, a búcsúra is mindig megjelent a szolgálatos besúgó, aki a legújabb egyházi pletykákat is tudta.
– Te András, miért akarod megkereszteltetni a gyermekedet, ha beálltál a pártba? – kérdezte a plébános, akit volt katonacimborája hívott házi keresztelőre, nehogy a Megyei Bizottság megtudja. Mert ott dolgozott tisztviselőként. Matematikatudására szüksége volt a rendszernek, s ő is szeretett volna előrehaladni a társadalmi ranglétrán. Ha másként nem, hát pártvonalon.
– Plébános elvtárs, én annyi tenyerest kaptam a hittanórán, hogy többet a templom felé sem megyek. Különben is az egyetemen megtanultuk, hogy a burzsoá egyház csak a nép ópiumát biztosítja. Hiedelmekkel s ócska mítoszokkal butítjátok az embereket. Annak a világnak vége. Mi alkotjuk meg majd a jövő emberképét. Lesz munka, igazságosság, fejlődés. S akkor majd ezek a csökevények maguktól megszűnnek. Apámék ragaszkodtak, hogy a gyermek ne legyen pogány, ezért hívtalak ide, hogy kereszteld meg. Suttyomban elintézed s nem fog tudni senki róla.
– De ki fogja őt vallásosan nevelni? Lesz-e neki keresztszülője?
– Itt van anyósom, s öcsémék sem párttagok. Ők majd megtanítják, amire kell. Én nem térdelek le egy akasztófa előtt.
– Na, látod, majd én is akkor hiszek a pártban, amikor a főnöködet keresztre feszítik s harmadnapra feltámad. Szabó Páter erre vette a kabátját, s faképnél hagyta a pártkatonát.
A plébánia előtt egy fekete autó várta. Két ballonkabátos férfi ugrott ki belőle. Belökdösték és elviharzottak vele. Annyit mondtak neki, hogy kihallgatásra viszik. Az ok: államellenes szervezkedés, a nép uszítása a szocialista rendszer ellen. De sem ügyvéd, sem dokumentumok. Egy sötét zárkában találta magát másnap reggel. Arra ébredt, hogy mindene fájt. Főleg a háta. Mintha kancsukával összeverték volna. Cipő nem volt a lábán, fényt alig látott, mert ablak sem volt a cellában.
– Felöltözni! – ordította a tiszt, majd odadobott egy pár bakancsot, egy nadrágot s egy salopétát. A tisztektől valami karantina szót hallott meg, ami azt jelentette, hogy 40 napig elkülönítik, majd elosztják, melyik fogoly, melyik börtönbe kerül.
Estére Zsilávára értek, láncban. Mint a heringeket a konzervben, összezsúfolták egy dubába, lábtól összekötözve, csak három szemet engedett a vastag lánc.
– Ha eddig nem láttak poklot, most aztán látnak,– kiáltotta az őr. Befelé!
A 14-es szoba várt rá, ahol több mint harmincan voltak összezsúfolva. Emeletes vaságyak, priccsel. Ahol ettél ott végezted a nagy dolgodat is. Még jó, hogy annak idején a monarchiabeli építők tettek még két sor téglát sarokfalnak. Volt ott tanár, volt ott esztergályos, volt ott katolikus és görög katolikus püspök egyaránt. Amikor sorakoztak és kimehettek az udvarra, igyekezett elől menni, mert ilyenkor az evangélium fordítottja érvényesült. Amelyik rab az első helyen menetelt, ott szóhoz jutott, fecseghetett. Szabó Páter az udvaron talált rozsdás szögekkel írt minden nap néhány betűt a falba, így tartva nyilván, mikor mi történt, milyen nap van. Közben megtudta, hogy ő is hat évet kapott, s hogy a papok reakciósak, s hogyha nem írják alá az állam által kinevezett egyházi vezetésnek a hűségnyilatkozatot, akkor még tíz évig biztos nem szabadulnak.
A keleti blokk kommunista börtönei nagyjából egy rugóra jártak. Megpuhítani a delikvenst, elvenni az életkedvét, megtörni testileg-lelkileg. Az éheztetés, fény nélküli, sötétben-hidegben mezítláb, vízben töltött 12-16 órák, a nehéz fizikai munka, az állandó megfigyelés, a teljesítménykvóta emelése mind-mind azt a célt szolgálta, hogy lojális szocialista embertípust faragjanak az ellenállókból. Az elítéltek emberi jogai számukra nem léteztek. Mintha a macska mondaná az egérnek: én azért vagyok, hogy te ne is legyél...! A raboknak eszükbe sem jutott volna olyan jogokat követelni, hogy legyen tévé a cellában, melegvíz-fűtés, hány négyzetméter jár, mehessenek sportolni, vagy az emberjogi biztos irodáját keressék. Legföljebb egymást tisztelve erősíthették emberi méltóságukat, élhették túl a földi poklot. Sokan így is emberroncsként hagyták el a fegyintézetet, az internálótábort vagy éppen a Duna-csatornát is.
Szabó Páternek is kijutott belőle, hiszen a rabok ingyen, vagy legalábbis olcsó munkaerőnek számítottak, meg aztán rá is kellett dolgozniuk megélhetésükre. Példát kellett velük statuálni a népnek, lám így megnevelünk titeket is, ha nem álltok be a sorba.
Szabó Pátert ezek az évek megedzették.
Túlélésének titka nemcsak erős fizikuma volt, hanem humora, mások iránti rokonszenve és legfőképp hite. Még a kommunista tisztek nyelvére is lefordította ezt egy alkalommal: szeretem a munkát, a munkatársakat, és nem tartom lealacsonyítónak, ha dolgozni kell. Mikor alkalma adódott rá, cigarettapapírra írta az imádságokat s adta tovább, vagy népdalok dallamán énekelgetve oldozta fel cellatársai bűneit. A híreket kopogtatva, morzejelekkel adta tovább a falon, és az is elégtétele volt, hogy egy oltyán bajtársát megtanította magyarul. Amikor munkaszolgálatra deportálták, picivel szabadabbak voltak, de fizikailag sokkal kegyetlenebb világot éltek meg. Néha azért a Gondviselés csodái ott is szembeötlően átragyogták életüket. Az egyik karácsonyt például a kukoricaföldön ünnepelték, egy maguknak kialakított tanyán. És még misézni is tudtak, mert a kapott csomagból került egy kis szőlő, a zsidó barátjától egy kis macesz, karácsonyfának meg ott folt a csügés bokor ága.
Egyik paptestvére a tüdejével betegeskedett. Valakitől hallotta, hogy erre jó a kecsketej. Mivel kinn a mezőn voltak, vásárolt is egy kecskét. Egy alkalommal el kellett mennie valahová, és Szabó Páterékre bízta a fejést. Kikötötte, jól vigyázzanak a tejre, hogy este, ha jön, használhassa. De bizony a kecske nem ismerte fel az új gazdákat, egy cseppet le nem adott, s még a köcsögöt is kirúgta a páter kezéből.
Aztán meghalt Sztálin, – s aztán később Gheorghe Gheorghiu Dej elvtárs is – és a párt mindkét esetben általános amnesztiát hirdetett. Sokan voltak már közöttük, akiket húsz évre ültettek le. Épp állva ebédeltek a bútorgyár udvarán, amikor jött a hír. Felejthetetlen nap volt. Egyesek önfeledten eldobálták a tányérokat, kanalakat, felugráltak az asztalokra és hangos örömkiáltásba törtek ki. Az ideiglenes rabkaszárnya csengett a kiáltástól. Aztán jött a hidegzuhany. Csak azokat engedik, akiknek kevesebb van hátra. De amikor látták, hogy naponta sorakozik egy-egy csoport és hagyja el a börtönt, akkor megnyugodtak.
Szabadulása mégsem szerzett felhőtlen örömet, mert addigra az egyházi vezetés egy jó része békepapi mozgalommá alakult. A püspököt és a titkos kormányzókat is lassan letartóztatták, gyakorlatilag káplánok adták tovább egymásnak Áron püspök hatalmát, jogi vonalát.
Szabó Páter inkább civil életet váltott, addig is, amíg Fehérváron nem rendeződik a helyzet. Így került Hangyabércre. Patkolókovácsnak. Egész papi évfolyam járt el így, a volt kispapok is csak később szálingóztak vissza a teológiára.
Hangyabércen aztán nem volt szem előtt. Az állam sem engedte volna működni papként, az árulókat pedig nem volt hajlandó elismerni. A kovácsműhelye volt a templom és a hittanterem. Pár év alatt a falubeliek és a környékbeliek megtudták, hogy a kovács papi ember. Jöttek is. Mindig volt munkája s megbecsülték. A lovak lába egészségesebb lett. Kipucolta a körmüket, megigazította a patkókat, megfelelő patkószöget készített mindegyiknek. Lelki nyugalma, derűje nemegyszer az állatra is átragadt. Ilyenkor a stresszes ló is lenyugodott. A keze ráállt a kalapácsra s az üllőre. Olykor, ha jókedvében kalapált, gyermekkorának verse jutott eszébe, amit akkor énekelt, amikor a kórházban jobban lett a mandulagyulladásból: „Kip-kop, kip-kop, kalapács, kicsi kovács, nagy kovács. / Üssed-üssed a vasat, míg a hajnal meghasad.”
Hajlított szerszámokat, készített patkót, szekértartozékokat, puhította melegen a vasat, hiszen az csak akkor enged tetszés szerint. A kovácsolás egy rendhagyó, de modern evangélizálás volt számára. Újdonságszámba ment. Vitték az emberek a lovakat, szerszámokat. Szóba elegyedett velük, s mindig valahogy előkerült az Isten. Egyszerre lett az állatok és a lelkek orvosa. A közeli vasöntődéből is szívesen vitték hozzá a Krisztus-korpuszokat, hisz olyan találó kereszteket kalapált hamarjában, hogy a feszület, amikor a kezéből kikerült, műkincsként is értékesebb lett. Gyermekek forgolódtak körülötte, próbálták ellesni a trükkjeit, megtanulni a fogásait. Lelki tőkét kovácsolt ebből is, hiszen ilyenkor sokat mesélt nekik gyermekkora pap bácsijáról, s az Óperenciáról, ahonnan túl már ő sem járt. Egy idő után már a falubeliek is úgy mondták: nálunk a kovács is pap.
A falu öreg papjának is néha segített titokban betegeket ellátni, gyóntatni, habár misézni csak otthon mert. Egyszer aztán levelet kapott a megyétől. Sejtett valamit, de igyekezett gyanútlan képet vágni az elvtársaknak.
– Kovács, bocs. Szabó elvtárs, úgy hírlik, hogy ön népbutító vallásos propagandát folytat. Vigyázzon, mert szemmel tartjuk. Ha úgy akarja, hogy ne legyen rosszabb dolga, ne rontsa az esélyeit. Így is elrontotta már az életét…
Az elvtárs nevét is megjegyezte, valami Bogos nevezetű volt. Aztán úgy hozta az élet, hogy ez a Bogos elvtárs épp Hangyabércen szenvedett autóbalesetet. A sofőr egy kicsiborjús tehenet akart kikerülni és az árokba hajtott, Bogos elvtársat meg agyonnyomta a jármű. A kovácsműhelyben is híre ment. Szabó Páter ekkor félbeszakította a patkolást, kezét a surcához súrolta, majd zsebkendője után nyúlt, hogy homlokáról letörölje verítékét. Két megszusszanás közt pedig elgondolkodott: Azt már tisztáztuk, hogy én hol rontottam el az életemet, de vajon Bogos elvtárs hol rontotta el?...
A hajdani párttitkár rokonától még olyan ötletet is kapott, elintézik neki az útlevelet, csak menjen el külföldre, békével. Számára viszont a hűség volt a minden. Ő egy ilyen hűség-centrikus ember volt és maradt, mind a mai napig. Szentéletű tanára alapállását vallja: „a hős és a gyáva közt az a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva fél és elszalad… De nem elég tudva és akarva hősnek lenni, oda kell az Úristen kegyelme is.”
***
Az esperes meggyújtotta a gyertyát. Kihúzta a néhai Szabó Páter íróasztalának felső fiókját, majd kivette a végrendeletet és átadta az ügyvédnek. A pap unokaöccse épp kérdezett volna a szakácsnőtől valamit, de már nem volt ideje, mert az ügyvéd felnyitotta a borítékot, és olvasni kezdett:
„Én, Szabó Bertalan, hangyabérci plébános, Isten színe előtt, s az ügyvédem jelenlétében a következőképp adom tudtotokra végakaratomat…”
A tízedik pontban ezt olvasta: „Gyászjelentőmbe ezt írjátok: «Örömmel és Isten legszentebb akaratát mindig elfogadva és áldva jelentem, hogy […dátum…] az Úr magához szólított, hogy meghozza életemről a legfőbb ítéletet. Szentségeitől megerősítve lépem át a remény küszöbét, hogy színről színre láthassam Uramat, akit egész életemben hűséggel szolgáltam. Nem búcsúzom tőletek, hanem hazavárlak a mennybe. Imádkozzatok lelkem üdvéért. Temetésem napján húzzátok meg a lélekharangot, hogy hirdesse a feltámadás örömét Isten dicsőségére.»[kelt…]”
Az ügyvéd a végrendelet végén, utóiratként még ennyit olvasott: „A Halottak Anyakönyvének megjegyzések-rubrikájába írjátok be: «Szépen halt meg. Ez kegyelem»”.
A szakácsnő még könnyeivel küszködött, amikor annyit mondott az unokaöccsnek:
– Pedig a reggeli misére még nagy haranggal húzták bé!...
« vissza