Göröngyös út
Az ajtó nyitva volt. Máskor legalább a kulcsot belülről rá szokták fordítani. Éva most könnyedén kinyitotta, s mivel a kopogtatásra sem jött válasz, lábujjhegyen belépett, hogy ne törje meg a csendet. Táskáját, kiskabátját felakasztotta a fogasra, majd izgatottan beljebb lopózott. A gyerekszobából alvó kislánya hangos szuszogása ütötte meg a fülét. Benyitott, és elmosolyodott. Az alig hatéves gyermek tátott szájjal, szinte szétterülve, békésen pihegett. Halkan visszahúzta az ajtót, nehogy fölébredjen. Levetkőzött, megmosakodott, hálóingbe bújt, és a hálószoba irányába indult. Ekkor érte az első meglepetés. Férje egy idegen férfi mellett, meztelenül, félreérthetetlen pózban feküdt kimerülten, mély horkolása betöltötte az egész szobát.
Kezét a szájához szorítva, Éva halk sikollyal szaladt ki a konyhába. Remegve kapta elő a maroktelefont, hogy üzenetet írjon barátjának. Most is tőle jött, már késő este volt, mikor szétváltak a pályaudvaron. Régóta élte kettős életét, számára jószerével ennyi boldog pillanat maradt amióta összeházasodtak. Negyvenes éveinek derekán járt már, két egyetemmel a háta mögött. Eleinte még hajtotta a lendület, előadótanárként sok frissen tanult dolgot átadhatott diákjainak. Aztán szabadúszó lett, jött a szerelem, házasság, gyerek. A szerelem tüze már három év után roskadni kezdett. Nem volt, aki rátegyen és felszítsa. Illetve került valaki, de házon kívül. Egy volt tanártársa, aki ráadásul még fiatalabb is volt nála, vagy két évvel.
Férjét is szerette, a gyereket is, de az otthoni semmittevés idővel kezdett unalmassá válni. Kiürült az érzelmi tartály, jól jött hát, hogy barátja, aki képbe került, mostanság feltölti. Amikor találkoztak, mintha áramütés érné, mindig felvillanyozva, csillogó szemekkel jött el tőle, holott jobbára csak nagyokat beszélgettek, hosszasan sétálva, egymás kezét fogva. Néha egy egy-egy finom puszi is belefért még. De ennyi. Azt érezte, ez a lopott szerelem kiigazítja, megerősíti a rendest, ami hivatalos, mások előtt is.
Férje sosem beszélt arról, hogy milyen titkos, mondhatni perverz nemi irányultsága van. Talán csak az tűnt fel néha, hogy milyen könnyedén, nagylelkűen veszi pártfogásába a meleg felvonulás résztvevőit, meg egyéb „újfajta” kisebbségek tagjait. Hiszen nemcsak hogy megbocsátott nekik, elfogadta őket, hanem egyenesen drukkolt is az eltévelyedéseknek. Mert hát mindenkit meg kell érteni, tolerálni kell a hátrányos helyzetűeket, mindenkinek vannak gyerekkori traumái.
Az utóbbi félévben kétszeres bezártságot is kénytelen volt elviselni. Az egyiket a vírus okozta, a másikat maga a férj, aki megtiltotta, hogy kilépjen a házból, hiszen nem is akart hallani a válásról. Éva meg csak úgy, mégiscsak elszökött néha a randira, olykor sikerült elcsenni a pótkulcsot férje nadrágjából, amíg az aludt.
Most beosont a gyerekszobába, puszit nyomott a kislány arcára, majd odasúgta: Andikám, gyere szépen! El kell mennünk! Csendben felöltöztek, majd megittak egy csésze teát, fogták a rögtönzött úti csomagot és kiléptek az ajtón. Bezárta, majd a kulcsot a táskájába tette és elindultak lefelé a lépcsőn.
/…/
Mintha leforrázták volna. Teljesen összezavarodott. A pánik és a kétségbeesés egyszerre tört rá. Az első nap, amit édesanyjánál töltöttek, sírással telt. Kereste az okokat, próbálta nyugtatni vádló lelkiismeretét, válaszokat keresett. E helyett még több kérdés tolult agyába: Hogy lehetséges, hogy ennyire nem ismertem ezt az embert? Miért nem beszélgettünk erről az évek alatt? Hol rontottam el? Miért nem voltam őszinte? Szerettem-e őt igazán, vagy csak elvártam, hogy szeressen? Mi hiányzott neki, amit én nem tudtam megadni? Vajon többet törődtem a kislányunkkal, mint vele? Napestig sorjáztak a kérdések, de a megnyugtató válasz nem jött. Halvány képek kattantak be, ahogy éjszakánként egymáshoz bújnak, de nem érzi a tüzet, a melegséget. Hiába cirógatja férjét, az nem reagál közeledésére. Biztos nincs hozzá kedve, biztosan fáradt, zárta le oly sokszor probálkozásait, majd hátat fordítva belealudt.
Aztán ellentámadásba lendült: majd én megmutatom! Más nőknek is bátorítást adok, hogyan kell kezelni a férfit… Mert minden baj gyökere a hímsovinizmus, a patriarkális társadalom. Ezt verték bele a szülei. Ezért vagyunk mi nők, csak másodhegedűsök. Ezért én tenni fogok. Latba vetem minden tudásomat és kapcsolatomat, hogy megbosszuljam. Nem fogom ezt én szó nélkül hagyni. S még csak el sem fogok válni tőle…!
Nem is gondolt ő válásra. Volt viszont egy pszichológus barátnője, akit néhány hét múlva felkeresett. Elmondott neki mindent, ami elmondható. Valójában az vezérelte, hátha feltett szándékában megerősítést kap. A pszichológus azonban egyre csak azt hajtogatta: nem lesz ennek jó vége! A harciassággal, a nők jogainak feltupírozásával csak olajat öntesz a tűzre. Ő még inkább belemenekül férfi-szeretője oltalmába. Inkább valahogy ugrasd ki a nyulat másképp! Hiszen mégiscsak a férjed ő, akkor is, ha ilyen tettre volt képes! Adj neki esélyt, halmozd el szereteteddel! Légy figyelmes, csábítsd el újra! Azt a sok szeretet-energiát, ami benned feszül, csapold vissza az iránta érzett első szerelmedbe! Vegye észre, hogy milyen fontos vagy számára! Egyenesen nélkülözhetetlen. Járj kedvébe, főzd a kedvenceit! Próbáljátok meg újra, hisz van közös, szép múlt, van, amihez kössétek a jelent!... Hátha lassan visszaszorul, eltűnik benne a perverzitás, és az lesz a normális, hogy téged szeret, mindenestől! És…, amikor már tényleg nélkülözhetetlenné váltál neki, akkor add be a válókeresetet! De az is lehet, hogy közben meg a barátod is talál magának náladnál fiatalabbat, s akkor meg kétszeresen maradsz hoppon… Nem az jobb neked is, a kislánynak is, ami biztos?
Aztán jött a váratlan kérdés: – Szoktál-e imádkozni? Egyáltalán hiszel Istenben?
Éva ekkor teljesen zavarba jött. Értelmes, intelligens nő volt, olyan, aki a vallásos gyerekkorból hamar kinőtt. Mint hűvös, távolságtartó értelmiségi, hidegen hagyta őt a nyálas ájtatoskodás. Csak ünnepek táján szokott templomba menni. Akkor is pusztán a körítés miatt. De Isten annyira már nem érdekelte. Sorsát szerette magáénak tudni és saját kezében tartani. Nem igényelt sem segítséget, sem mankót.
Most mintha hirtelen gyóntatószékben érezte volna magát. Elérzékenyült. Könnyeit nem győzte visszanyelni, majd ennyit mondott: – Erre nem is gondoltam. Pedig éreztem, hogy Isten szeret. Talán épp azért tesz most próbára, mert rég elhagytam őt. Régebb, mint amióta a férjemet megszerettem. És a barátom mellett is folyton azt éreztem, hogy igazából Őt csalom meg, mert úgy is tudok szeretni, ha akarok, ahogyan Ő nem szeretné. De köszönöm neked a tippet. Nem is világgá fogok menni, hanem egyenesen a templomba.
Azzal elköszönt a pszichológustól, és hazafelé vette útját. Ösztönösen a tömbházuk felé indult, mígnem egy jelzőlámpa útját állta. Ekkor csöngött a telefonja. Édesanyja volt: – Gyere, mert a kislányod kétségbeesetten keres, nem győzöm csitítani. – Mindjárt jövök, mama!
/…/
Két hónap telhetett el, amikor Éva úgy döntött, elég a kiruccanásból. Neki a férje mellett a helye. A gyermeknek is apa kell. Egyedül is felnevelhetné, de neki otthon még feladatai vannak. Többek között az is, hogy férjét átnevelje...
A hazaköltözés gyorsan ment.
Mikor a férje hazaért, friss süteményillat csapta meg az orrát. Az asztalon rózsák a vázában, égő gyertya, ünnepi teríték, frissen sült sonkástészta csiklandozó illata áradt szét a szobában. A kislány az asztalnál ült és hajtogatta a szalvétát. A férj tágra nyílt szemekkel nézett végig a nagyszobán, majd odalépett a feleségéhez és átölelte: – Sokáig voltál távol, mondta. – Igen, válaszolta Éva, fejét a férje vállára hajtva. – Köszönöm, hogy visszatértél. És megcsókolta az asszonyt.
Aznap este, lefekvés után üzenet érkezett Éva mobiljába: Remélem, akkor tényleg elválsz. Imre volt, a barátja. Pedig legutóbbi találkozásuknál már eldöntötték, hogy befejezik ketten. Visszapötyögte: Elválni? Eszem ágában sincs. Beleszerettem!
A férj csöndesen átkarolta Évát, nem kérdezte, ki üzent.
LINKEK:
https://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-gorongyos-ut/
« vissza