Keresés
 
 
Megtekintve: 1410 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - szépirodalom

Ciceró

Kárásztelki Miklós egy szilágysági faluból származott. A tanítóképző után ide, a Székelyföld peremére kapott kihelyezést. Arra gondolt, ami másnak kárára lett volna, ő abból kovácsol előnyt. Itt megvalósíthatja álmait, itt nem üldözi a törvény bosszúja, ide nem ér el a hatalom keze. Tanítja majd a gyerkőcöket minden szépre, jóra. Idővel talán a falu is befogadja. S a lelkiismerete is megnyugszik. Valamikor még papnak készült. Jól is haladt a tanulmányokkal, aztán a cérna elszakadt. Nem bírta asszony nélkül. Egy nyári vakációban bele is szeretett a falu legszebb lányába, s harmadévesen pályát módosított. Emlékezetébe néha belenyillalt valamikori paptanára egyik esti prédikációja, aki azt találta mondani: „Tudják, Urak, sok nős pap boldogtalan életének voltam a tanúja, sok pap hölgyét láttam már az életem folyamán. Legfeljebb egyért-kettőért lett volna érdemes szegre akasztani a reverendát. Mert az embernek nem az fáj ’amit’ elvesznek tőle. Azt előbb-utóbb visszaszerzi. Hanem az fáj, hogy egy lehetőségtől megfosztották, megfosztotta saját magát. Mert az a lehetőség soha nem jön vissza...”

Azóta ezt a lehetőséget hajkurászta. Be akarta bizonyítani maga előtt, hogy így is értékes életet él. Ez a kényszer űzte a tanítói pályára is. Itt majd kibontakozhat, munkájáért megbecsülik, szép, nagy családja lesz. Alkotni tud, pezsegni fog az élet körülötte.

Péterfalva mindig is elzárt településnek számított. Egerest elhagyva az aszfaltút egyszer csak elfogy, a tágas völgy összeszűkül, a hegyek egyre nagyobbra nőnek, a szántóföldek, nadrágszíjparcellák, tanorokos kaszálók, legelők, gyümölcsösök lassan átadják helyüket a fenyveserdőnek. Mire feltűnik az út menti falujelző tábla, a maroktelefon is végleg elnémul a zsebben.

Péterfalván nincs térerő.

Nincs egészen a világ végén, de innen már látszik az is. Az ember azt hinné, Toszkánáig vagy Provence-ig kell menni ahhoz, hogy varázslatos helyre bukkanjon, közben itt az orra előtt.

Ebben az Isten háta mögötti székely zsákfaluban nincs vasút, templom, rendőrörs, de még orvosi rendelő sem. Villany is alig. Ám a poros utcákat takaros kis házak szegélyezik, muskátlis, leánderes ablakok kandikálnak elő a zsalugáterek mögül, pipék legelésznek a sánc martján. A falu csendjét néha felveri a legelésző marhacsorda kolompja, felváltva a reggeli kakasszót és madárdalt. A peremvidék bájos idilljébe azonban néha belesikolt az elmaradottság és leszakadás fájdalmas valósága is.

A fiatal tanító családját romos ház fogadta. Amikor kiszállt a lottón nyert dácsiájából első dolga volt, hogy benézzen az új életre, mely mostantól szolgálati lakásként fog fungálni. Derékig lépett a burjánba, mindenütt mocsok, a lepusztultság, a gazdátlanság ijesztő vadsága fogadta, de a megroggyant épületből galambok röpködtek kifelé, és mindenhonnan virágok bújtak elő. Nyár eleje volt. Megnyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd így rikkantott: 

Ilyen helyre vágytam! Ne se búsuljatok gyerekek. Itt vagyunk az Isten tenyerén.

Érezte a lágy szellő bájos fuvallatát, szinte elveszett a táj szépségében, ami körülvette. Egy pillanat alatt eldöntötte: ez kell neki, ez talál hozzá. Akkor is, ha évtizedekbe telik, ő marad, és életet lehel ebbe a romhalmazba. Most, hogy olyan társra is lelt, aki vele együtt húzza az igát, a gyermekek is növögetnek, itt végleg berendezkedik.

Úgy gondolta, jó, ha megismerkedik a falubeliekkel. Őszig még van néhány hónap, addig a leendő tanítványokat, s rajtuk keresztül a falut is feltérképezheti. Valahogy csak be kellene cserkészni őket. Kipuhatolni: mi lakik bennük, mit éreznek, mik a vágyaik, hányadán állnak a világgal, egyáltalán szóba állnak-e majd ilyen ilyen jöttment ficsúrral? Nem akarta fölborítani életrendjüket, de azért nagy tervekkel érkezett, világmegváltó célok mozgatták.

Tudta, hogy a bizalmat nem adják ingyen. Nem vele kezdődik az út, ő csak becsatlakozik. Ezért csak apróságokkal kezdte: rendbeszedte a házat s az udvart, kiscsirkéket vásárolt az egyik szomszédtól, tejet a másiktól, aztán vett egy kecskét, s azzal legeltette az udvart. Eleinte még kaszált is neki, de fenni nem tudott, egy szomszéd gyerek apja jött át elébb elébb s ráfent a kaszára. Lassan a gyerekei is kezdték élvezni a falusi életet. Eljátszadoztak az udvaron, segítették összeterelni az időközben még vásárolt kecskéket. Ravasz egy figura a kecske, rafinált mindenevő. Annyira, hogy állítólag az ókori görögök is tőle tanulták el a szőlőmetszést. Mohósága nem ismer határokat, kártékonnyá válik. Alig lehet neki parancsolni. A friss ültetvényektől  évszázadokig a törvény erejével kellett távoltartani. Zöld hulladékot zabál fel, fakérget, bokrokat, sövényeket kopaszt meg, gyakorlatilag bármit megeszik. Összeszámolták, hogy 300 körüli növényfaj van az étrendjében. A citromhéj az egyetlen, amihez nem nyúl. De hamar elkanászosodik, nem lehet bírni vele. A teje, sajtja viszont kitűnő.

Miklós tanító úr is tanult a saját bőrén, aztán gondolt egy merészet, s továbblépett az önellátásban. Fájó szívvel, de túladott a kecskéin. Vásárolt egy szamarat, szekérbe fogta, s azzal járt családostól az erdőre-mezőre. Hol gallyakat gyűjtött, hol szénát, lisztet pakolt utána. Egyre gyakrabban jelent meg a falu több pontján, néha már a kalákamunkába is részt vállalt. A faluban hamar híre ment: ez az ember vagy nem normális, vagy bolondnak néz minket. Valami urizáló pancser lehet. Egy rendes gazdának legalább marhája van vagy lova. Nemhogy egy szamár. Az mire jó? Nem tudták, csodálkozzanak vagy botránkozzanak. Ilyen különc embert még nem láttak. Figyelték minden lépését, puhatolóztak a szomszédoktól, hogy él, mit csinál. Már a nyugdíjas tanítót is elővették, vajon rábízhatják-e a gyermekeket, vajon szigorú-e, vajon milyen vallású, vajon hogy fog tanítani?...

A kocsmában mindig  rátapintasz a falu ütőerére. Nem csak azért, mert a részeg ember mondja meg az igazat. Azért is, mert a bárpult körül találkoznak az emberek. Jönnek a hírek, kapod a tudnivalót. Első kézből értesülsz arról, hol, kivel mi történt, kinek mi baja. Itt már az első pohár után fény derül az igazságra, mint ahogy a napfény megvillan a kilincsen. Csak le kell ülni egy italra, rögtön kiderül, itt mi a törvény, ki a főnök, mire kell vigyázni, s az is, amit tenni nem tanácsos. A kocsma egyszerre enciklopédia,  könyvtár, amolyan információs központ. Onnan már el lehet indulni, ott már szagot fog az ember, akár a kutya, ha vadat szimatol.

Három tagbaszakadt férfi simogatta söröskorsóját a csaposnál. Künn meleg volt, így a kocsma hűvösében múlatták a napot. Egyikük, Veres Mózsi épp arról beszélt, hogy a múlt héten levágta a druzsba a lábujját, s alig jutott el az orvoshoz, hogy a vérzést elállítsák.

Hát ugyanbiza, hogy csináltad, tee? – kérdezte a jobb felől ülő, akit Becze Máténak hívtak. Ejsze megcsúsztál?

Annem, felelte Mózsi, hanem a fa csúszott meg, s vékony volt a gumicsizmám es. Igaz, felfogadtam, essőbe nem menyek többet erdőlni.

Pedig mehetnél ezután es, kontrázott erre a harmadik, Sölönke Albét, ha kabint szerelsz a druzsbára, me akkor többet nem ess bé.

A korcsmáros sem bírta kacagás nélkül. S vele mind, a bennülők hasukat fogták a nevetéstől.

S aztot hallotátoke, hogy az új taníttónak, aki most szállt ide, mijen úri állatja van? – vette át a szót újra Mózsi.

Mi a csuda? – kérdik a többiek kíváncsian.

Valami Csicseró, vagy Kikeró, valami filozófus, vitte tovább a fonalat Mózsi. Nem kapott egy becsületes szamárnevet, mondjuk Pászkál, vagy Berta?

Ha jól tudom, az anyósodot hívták Bertának, Mózsi, szívatta Albét az ivócimboráját. Igaz-e, hogy rég nem látta az unokáit, s osztán meg es magyarázta, hogy mekkorát nőttek? Hogy es vót?

Hát úgy, hogy Isten nyugtassa, Bertanémet, meglátogattuk a gyermekekvel, s másnap, amikor kérdezték tőle nőttek-e, azt mondta: de még mekkorát! A nagyobbik a mejjemig ér, s ha leveszem a mejtartót, a küssebbik es...

Erre már az egész italos napközi kacagásba fulladt. Remegtek a falak, a poharak a harsány nevetéstől. Ekkor lépett a helyiségbe az új tanító. A kocsma elcsendesedett, a mosoly ráfagyott az arcokra, feszült figyelemmel követték minden mozdulatát. Szemüket nem vették le egy percre sem róla, hadd lám, mit csinál, mit mond.

Miklós tanító úr illedelmesen köszönt, aztán egy korsó sört rendelt, és helyet kért a három ivócimbora mellett: – Szabad a hely, leülhetek ide? – kérdezte csendesen.

– Tessék csak bátran, felelte Mózsi, a szóvivő.

– Jóemberek, egy nagy szívességet kérnék maguktól!

– Miről lenne szó, tanító úr?

– Hát arról, hogy, ha idejük engedi, s ha az iskolás gyermekek szüleivel is beszélnének, jó lenne egy nagytakarítást csinálni az iskolaudvaron, meg a környékén. Mindjárt itt az iskolakezdés, s véleményem szerint szégyen lenne nekünk, ha ilyen körülmények fogadnánk a gyermekeket az iskolában. Egy kicsit megtakarítanánk az udvart, a játszóteret, kipucolnánk a szemetet, kimeszelnénk az osztálytermet. Mit szólnak hozzá? Hajlandók segíteni? Én is jövök a családommal, s a kicsi igásszamaramat is igénybe vehetjük. Dolgos kis jószág.

– S osztán rúg-e erőst?, oldódott fel egy kissé Albét.

Ha nagyon bosszantják, akkor egyszerre mind a két lábával is. – felelte a tanító. De bírja a szidást is. Néha ugyan megmakacsolja magát, és olyankor az ostor sem használ. Szoktam is ilyenkor mondani a gyermekeimnek: látjátok fiaim, az okosabb enged. Ha kell, még egy gyengébbecske lovat is megszégyenít. Azért is adtam neki a Ciceró nevet, mert azt jelenti, hogy az állat is tud logikusan gondolkodni. Csak arra reagál, aminek számára értelme van. Azért, amiért szamár, egyáltalán nem buta. Érző, ragaszkodó, szeretetreméltó jószág. Nagy filozófusoknak, sőt az ószövetségi Bálám prófétának is szamara volt. Van benne odaadás, szerénység, de nem buta. Van magához való esze. Nagyon szívós, sok terhet, málhát képes elcipelni. Néha, mikor ideges, ordítja, hogy: IÁ, IÁ!, – dehát ezek inkább amolyan kétségbeesett segélykiáltások. Olyankor odamegyek, megsimogatom, s lenyugszik.

A kocsma népe is ámulva hallgatta, milyen szeretettel, beleéléssel beszél a tanító a szamárról. Nem is telt sok idő, a következő hét végén a falu apraja-nagyja ott volt a nagytakarításon. Estére tisztába tették nemcsak magát az épületet, hanem az egész udvar, kert, játszótér is megújult. Cicerót nagy becsben tartották. A gyerekek körültáncolták, egymás kezéből vették ki a gyeplőt, a kantárszárat, hogy vezetgethessék. Hiába csúfolkodtak vele, hogy: iá, ihá, tekintete szelíd maradt, – kissé lehajtotta fejét, s apró lábait szedegetve, lelkiismeretesen húzta a kis szekérutánfutót, napestig.

***

Az iskolaépület egyik szobáját már a kicsi magyar világban kápolnának alakították ki. Mivel kevés hívő élt a faluban, a szomszéd egyházközség papja csak havonta járt ki Péterfalvára misézni. Szeptember első vasárnapján is időben érkezett, és ámulva láta, hogy az egész iskola újjáöltözött. Mise után feltűnt, hogy egy vele közel egykorú fiatal férfi és családja várja őt a folyosón. Amikor közelebb lépett, akkor ismerte fel volt évfolyamtársát, aki most a péterfelfalvi új tanító. Egymás nyakába borultak: – Isten hozott, Miki!  – Hát ugyan bizony, tisztelendő atyám? Marci! Nem is tudtam, hogy itt szolgálsz!

– Gyertek be a gondnok úrhoz, egy kávéra! – invitálta a pap, majd előre ment. A gondnoknál előkerült egy pohár pálinka is, majd a tanító úr is néhány szóban elmondta, hogyan érkezett, mik a tervei. Egy kis nosztalgia is belefért, hiszen rég nem látták egymást. – Emlékszel, amikor az első sorban ültél, s a filozófiatanárunk volt a fegyelmi prefektus?

– Hogy is volt? – kérdezte vissza a tanító.

Hát úgy, hogy te éppen a frissen megjelent Rubik-kockát forgattad tanulás alatt, s a tanár úr megkérdezte, az mi?

– Jajigeen, mondja a tanító, s én azt válaszoltam: – Tanár úr, ez egy új logikai játék! – Mióta, úrfi? – Mondom: a tavaly óta, tanár úr. – Akkor ön azért bukott meg logikából a tavalyelőtt, – vágott vissza a prof. Meg is szégyelltem magam rendesen.

– S te emlékszel, amikor a vizsgán azt kérdezte a tanár, kánonjogból, mi a teendő akkor, ha a feleség panaszolja, hogy a házastársa őt elhanyagolja?  S te annyit mondtál: – Tanár úr, annyit tudok a földműves életből, hogy az a tehén, amelyiket nem fejik, elmeddül...

S át is engedett, látod? – mosolyogta el a pap. Ilyet nemigen hallottak a frissen végzett római professzorok. De milyen is a Gondviselés, az ember csak álmélkodik!

Majd a kezét barátja vállára tette, s ennyit mondott: – a Jóisten tudja a legjobban, miért alakítja így az életünket. Látod, a tiédet éppen úgy, hogy most ide kerülj, s egy kicsit felemeld a falut. Isten hozott!

 

***

Elkezdődött a tanítás. A fiatal tanító bácsi sok mindent hozott magával, sok mindennel szembesült Péterfalván. Nem akart turista lenni, úgy szeretett volna gyökeret ereszteni, hogy elsősorban a nemzet napszámosaként szolgál. Annak minden örömével, kínjával, felelősségével. Saját családjáért élve, tudta, hogy a falu is egy nagy család. Figyelmesnek kell lennie arra, ami körülötte történik, s arra is, ami benne zajlik. A gyermekekkel való foglalatoskodás mindennap tükröt tartott eléje: ismeri-e őket? Mi lakik a szívükben? Hazulról mivel vannak feltarisznyálva? Mit kellene lelkükbe, fejükbe apránként belecsöpögtetni, a tudáson kívül?

Az egész falu egy problémahalmaz volt. Iszákosság, durvaság, nyers erőszak, tapintatlanság, konok primitívség, elmaradottság, rossz szokások, beidegződések, harag s áskálódás keresztül-kasul. De főleg a „jól van ez így" típusú, únott, kiégett, fejlődésben megrekedt, a holtpontról elmozdulni képtelen közöny volt az uralkodó hangulat. Hetekig-hónapokig rágódott a megoldáson, olyasmin, ami kimozdíthatja a gyermekek családjait a tunyaságból. Gondolatot gondolatra, szándékot szándékra, értéket értékre, vágyképet vágyképre rakott, míg aztán valami áttörte a tűnődés páncélját. Tudta, érezte, felelőssége annál is nagyobb, mert pap nem lakik helyben, meg hát benne is szüntelenül ez a volt papi én mocorgott, tört fel újra és újra, hívta, taszította előre, fölfelé. Tenni, valami szépet, a közösségért. Nem a hírnév miatt, nem is pusztán azért, hogy bizonyítson. Inkább afféle küldétéstudatként élte meg. Ennek rendelt alá mindent: a tanítást, a családi életet, a közösség szolgálatát. Egyszer aztán izgatni kezdte valami.

Épp az állatokról, a lófélékről, pontosabban a patások rendjéről tanultak. A felsorolás után feldobta a nagy kérdést: – Gyerekek, ki tudja megmondani, mely állatok szerepelnek Jézus jászolánál, a Bibliában?

Erre kórusban válaszoltak: – Ökör, szamár, bárány...!

S mit szóltok, fűzte tovább a gondolatot, készíthetnénk egy élő Betlehemet, ahol ezek az állatok a maguk valóságában ott lennének. Igazi báránykák, valódi ökör, valódi szamár! Nos?

Nekünk van báránykánk, nem is egy, – jelentkezett Ágica, az első sorból.

Én elvezetem a miénket, a kicsi borjút, – hangzott a hátsó sarokból.  Gergő volt, Albét bá fiacskája.

Tanító bácsi! – jelentkezett ekkor Misi, a nagyszájú Mózsi bá fia, mi lenne, ha Cicerót odakötnénk Jézus jászolához? Mindenki csak őt bámulná! Sokan még nem is láttak élő szamarat!...

– Igazad van fiam, mosolyodott el a tanító, persze itt a kicsi Jézus a lényeg, de Ciceró biztos szívesen odaállna. Az egész faluban nincs szamár, a környéken sem, de most ő minden szamár nevében odaállna. Mert tudjátok, Jézus, amikor felnőtt lett, s indult Jeruzsálembe, szamárcsikó hátán vonult be, és mindenki kiáltozta: Hozsanna Dávid fiának! Tehát akkor most hazamentek, s szépen megbeszélitek a szülőkkel, hogy idén, Péterfalván, Karácsony éjszakáján egy különleges Betlehem lesz. Ide, az iskola udvarára állítjuk fel. A többiek hoznak szalmát, jászlat, a nagyoknak szóljatok, ők vágnak karácsonyfát és szépen feldíszítik. Megértettük? – Igeeen! – felelték kórusban. Közben az iskolacsengő az óra végét jelezte. A gyerekek szétrebbentek.

***

Későn hajnalodott. A téli nappalok legrövidebbje ez, amikor a világosság még nagyon megküzd a sötétséggel. Az ég is  zavaros volt, zúzmarás köd fojtotta a levegőt, havazni készült. A péterfalvi kémények dús fenyőfüstöt eregettek a magasba. Dél felé az iskolaudvarban szokatlan nyüzsgés jelezte: valami készül. Szenteste közeledett. A férfiak fenyőket ácsoltak, a kisebbek szalmát terítettek az újdonsült jászol köré. A tanító a szalmával megrakott szánocskán ülve, csettintve biztatta Cicerót. Már kettőt is tért vele. A gyerekek boldogan viháncoltak, dobálták egymást fenyőággal. Valamelyest játéknak fogták fel az egészet. Izgalom és kíváncsiság keveredett bennük, s a nagy várakozás: vajon mit hoz az angyal, s hogyan? Mert az idén nem a függönyök mögül illan el, hanem itt, mindenki szeme láttára születik a csoda.

Ilyen még nem volt.

Már újszülöttnek is jelentkeztek. Mózsi báék nagyobbik lánya saját csöppségét ajánlta fel, legyen belőle egy estére betlehemi gyermek. Mivel friss házasok, úgy egyeztek: újdonsült édesanyának ő is megfelel.  Máriát fogja alakítani. Mózsi bá meg, mint ’szent szülepár’, Józsefként ’állja meg a helyét’, szó szerint, az élő jászol mellett. A pap előhozta az anyaegyházbeli ’éjféli misét’ tízre, hogy Karácsony vigiliájára, éjfélre kiérjen a faluba.

A nyüzsgő sokadalomban Miklós tanító úr ijedt arcú asszonykát pillantott meg, aki sietve loholt feléje. A felesége volt. – Gyere hamar, Miklós, a kicsi fiunk, Bercike rosszul van. Már szóltam a mentőért.

A tanító rábízta a gondnokra Cicerót, elköszönt, hogy majd igyekszik vissza. Mire hazaértek, a mentőautó is ott állt. A szanitészek óvatosan beemelték az eszméletlen gyermeket a kocsiba, majd bekapcsolva a szirénát, elrohantak a kórház felé. – Te maradj itthon a gyerekekkel, én bemegyek a kórházba, mondta nyugtatólag a tanító, megpuszilta feleségét, majd az autóval követte a mentőt.

Benn a kórházban egyetlen szolgálatos orvos volt. Tiszta csodaként, az idegsebész. A tanító ujjait tördelve, fel-alá sétálva töprengett, vajon mi történhetett a gyermekkel. Lepörgött előtte, mint valami film, a kicsi születése. Az is ilyentájt, advent végén volt. Azt az estét is kórházban töltötte. Mikor az orvos kihozta az újszülöttet, mitha földbe gyökerezett volna a lába: csak ámult, és csodálkozott. Nem akart mozdulni. Mint ama afrikai bennszülöttek a vizesés láttán, akiket Saint Exupéry – miután életét megmentették –, hálából megajándékozott egy Alpokbeli kirándulással. Ők ennyi vizet életükben nem láttak. Azt mondták: amikor ők egy csodát átélnek, nem mozdulnak. Addig várnak, amíg az tart... Miklós tanító ilyen csodának érezte legkissebb fia világra jöttét, miután a másik kettő is császármetszéssel született. Most pedig, mint Ábrahámnak, neki is vissza kell adnia gyermekét Istennek..., vagy mégsem?

Órák teltek így el. Neki elröppent pillanatoknak tűntek. Arra sem volt ereje, hogy órájára nézzen. Gondolatok, érzések cikáztak benne: isteni pedagógia? Megpróbáltatás? Büntetés? Véletlen?  Pusztán emberi esendőség? Isten a titkok tudója. Neki az a dolga, hogy hűséges maradjon a Teremtőhöz. Nem a sprint, nem az indulás a lényeg, hanem a maraton. Az állhatatos kitartás, a megérkezés. A gyermek nemcsak az övék. Elsősorban Istené.

Ritka kór volt, mi leterítette a kisfiút, a kórházban még nem volt ilyen beavatkozás. Kis hiba is végzetes lett volna. Hét óra hosszat tartott az életmentés, a legmagasabb szintű összpontosítást, odafigyelést igényelve.

Nyílt a műtőajtó. A sebész halálosan fáradtnak mutatkozott, mint egy vakot, a műtősnőnek kellett kivezetnie őt. Látszott rajta, hogy mindent megtett, hogy betege életét megmentse. Most lerogyott az első székre, s csak annyit mondott:

‒ Tanító úr, a fia él. A műtét sikerült!

Kárásztelki Miklós tébolyult extázisban rohant be a kórterembe, ahol a gyerek már kisimult arccal pihent. Mellette a nővér csendet intve figyelte a műszereket. Az édesapa odament a kiságyhoz, két kézzel gyengéden megfogta a kisfiú szabadon hagyott kezét, és leült melléje. Szemét behúnyta, érezte, amint heves szívverése lelassul. Könnyeit sem tartotta vissza. Minek?

Úgy egy óra telhetett el, amikor a gyermek félálmában, alig hallhatóan dünnyögni kezdte:

Született kis Jézuska

Betlehembe, jászolba

Ökör, szamár párája

Melegíti ágyába...

LINKEK: 

http://www.litera-tura.hu/sebestyen-peter-cicero/

 




« vissza
 
 





btz webdesign