Miért Boldog az Asszony...?

Nem azért, hogy a fiát temeti.

Amikor pedig anyát temetünk, a fiúk sírnak. Sokszor már-már önkívületig eluralkodik a gyász rajtuk, és hangosan is felkiáltanak a sírnál: várjatok, még ne tegyétek le!!! De aztán csak el kell engedniük őt. A lányokat nem érinti meg ennyire a halál, mert ők lehetnek anyák. A fiúk nem. A lányok szülhetnek gyermeket. A fiúk nem. A fiú-anya kapcsolat, sokszor még természetellenes módon is olyan szoros kötődés, hogy nehéz leválni. Ezt látjuk a mamaszállón nevelkedett nagyfiúknál, akik még 30 éves korukra sem képesek önállósulni, elengedni anyuka szoknyáját. A férfiemberben van egy ösztönös érzés még párválasztáskor is, hogy a feleségét úgy választja meg, hogy abban azelőtt édesanyja tulajdonságait kémleli. Olyan asszonyt szeretne a háznál, aki hasonlít az ő anyjára. Sokszor ezért a leendő anyóst szívesebben elvenné, mint annak leányát. A fiú-anya kötődés, ahogy a lányok is apásak, természetes. Szokták mondani, hogy amikor az édesapa meghal, a fiú akkor válik felnőtté. De ez érvényes az édesanya halálára is.

Kedves Testvéreim!

Ma mégsem gyászolunk, hanem ünneplünk. Mert van egy Fiú, a történelemben egyedülállóként, aki meg tudta akadályozni, hogy édesanyját koporsóba tegyék, és eltemessék. Aki úgy „intézte”, hogy az édesanyját nem leteszik, hanem fölemelik. Mert ez a fiú, akit vállalt az édesanyja, akinek születését szabad akaratával és beleegyezésével megengedte, hálából, mintegy viszonzásként, isteni hatalmát ilyen „kivételezésre” is használta: nem hagyta, hogy édesanyja teste egy időre elporladjon a földben. (Ugyanis nem létezik sem leírás, sem emlékhely, sem „tárgyi bizonyíték” a Szűzanya sírját illetően. Egy egyetemista csoport 70 százaléka azzal kérdőjelezte meg Jézus létezését, hogy nincs rá tárgyi bizonyíték. Khm…).

Mintegy „precedenst” teremtett, – ilyen még nem fordult elő az emberekkel –, előnyben részesítette az egyház első tagját, hogy felmutassa örök sorsunkat. Mária mennybevétele előzmény nélküli eset az Újszövetségben. A régi tudósok úgy fogalmaztak: megtehette s meg is tette. Mária pedig méltó volt erre a különleges „bánásmódra”.

 Isteni Fiának köszönhetően Mária nem ízlelte meg a halált, mert bűn nélkül volt, a halál pedig a bűn következménye. Így azonnal eljutott az örök életre. Keleti testvéreink nagy szépen így fogalmazzák meg: elszenderült.

És felébredt Istenben, az Örök boldogságban.

@ Van egy legenda, mely szerint, amikor a tanítványok hírül vették, hogy Mária haldoklik, hazajöttek a világ minden tájáról, ahová szétszóródtak, és János apostol házában összegyűltek, hiszen az Úr rábízta anyját a kereszten. A legenda szerint Tamás apostol ekkor sem hitte el, hogy a test feltámadása lehetséges, hogy most azonnal Szűz Mária is feltámadt. De a megdicsőült Szűz később megjelent neki, és átadta ruhájának egy darabját, az övet, amit addig derekán hordott.

A nyugati egyházban ezért született sok olyan oltárkép, ahol a haldokló Istenanya körül a tanítványok térdelnek, imádkoznak, tömjéneznek, Máriát pedig abban az állapotban ábrázolják, amint egy övet nyújt le az égből szent Tamásnak, hogy őrizze meg nyitottságát és legyen a feltámadás tanúja.

Kedves testvéreim!

Őseitek a mennybe fölvett Boldogasszonynak ajánlották e falu sorsát, életét, jövőjét.

Egyedül ez az egyházközség büszkélkedhet ezzel a megtisztelő megnevezéssel, már 1332 óta, idestova 700 éve: Csíknagyboldogasszony. Egyházi szóhasználatunk máig megőrizte ezt. A környéken itt a legmagasabb a várnak a fala, és Mártonffy György erdélyi püspök is falutok szülöttje, méltán büszkék lehettek rá is.

A mai evangéliumban Mária és Erzsébet találkozásáról hallottunk.

Talán felfigyeltünk rá, hogy ezek az édesanyák – egyik túl fiatal, másik túl idős – nem magukkal, a kivételezéssel, a szenzációval vannak elfoglalva, pedig dicsérik, és már-már fennkölten köszöntik egymást, hanem Istent dicsőítik, az ő csodájára csodálkoznak rá és azért hálásak.

Erzsébettől halljuk először azt – a magyar nyelvben csak a Szűzanyára alkalmazott – becézést: Boldogasszony. A litániában a századok folyamán még sok nevet kapott tőlünk, keresztényektől: Mennynek Királynője, Szépszeretet Anyja, Babba Mária, Nagyasszonyunk, Tenger Csillaga, Bölcsesség Széke, Szeplőtelen Fogantatás és hosszan sorolhatnánk tovább is. Annyira összefonódott Szent István királyunk felajánlása óta népünk életével az Úr Jézus édesanyja, hogy az év minden hónapjára jut egy ünnep számára. Mintegy csillagkoszorú a fején, a Jelenések könyve szerint.

Ez a két asszony Istennek ad hálát, hogy lehajolt alázatos szolgálóleányához, hogy a szegényeket fölemelje.

Kedves testvéreim!

 Nekem a Magnificat-ban, Mária hálaénekében épp ez az alázat tűnik fel. Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát.

A mai ünnepen elmélkedjünk egy kicsit az alázatról.

Úgy is, mint emberek Isten előtt, de egymás közti kapcsolatainkban is. Megfigyeltem, hogy a csíki falvakban mekkora versengés van, amikor a székely büszkeségről, önérzetről van szó. Egyik sem akar alábbvaló lenni a másiknál, így aztán mintha versenyeznének, mintha túllicitálnák egymást, már-már lenézően is tekintünk egymásra: Karcfalva Jenőfalára, Jenőfalva Szenttamásra, Domokos Karcfalvára, Madaras Dánfalvára, és így tovább.

Felül akarunk kerekedni egymáson, folyton csak megvalósításainkkal dicsekszünk, a pénzhajszának mindent alárendelve olyan magas lóról beszélünk a másikkal, annyira lenézően, lekezelően viselkedünk egy másik emberrel, más falusival – tisztelet a kivételnek –, hogy ebből egyenesen következik, nem akarunk, nem is próbálunk alázatosaknak lenni. Mint az amerikaiak, akik azt tartják -ne légy lúzer, vesztes.

Ami szomorú ebben, az nem más, mint az a fajta kivagyiság, bütürmecség/konokság/megátalkodottság, a csak azért is/csak azért sem –pofátlanság, „még, hogy én megalázkodjak, előtte, aki mellettem labdába sem rúghat” pökhendiség, nagyzolás, önteltség, önmagunk fitogtatása, ami, mint egy fertőzés, megmérgezi legjobb szándékú tetteinket, sőt már a beszédünket is. Hol van akkor az alázat?

Mi az alázat? Meghunyászkodás, „alázatos szolgája” -hajbókolás, ilyen mézes-mázas udvaronc hízelgés?... Pedig az alázat nem vesztesség, hanem valóság-érzék. Tudom a helyemet. Nem becsülöm sem alá, sem fölé másoknak. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék-mondja szent Pál. Más helyen meg: legszívesebben gyöngeségeimmel dicsekszem, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Figyeljük meg, miről beszélünk az utcán, amikor találkozunk?

A másik baja, vagy az én üzletem, anyagi helyzetem, megvalósításom, vagy szidjuk a harmadikat Persze a korszellem is rásegít, hiszen itt önmegvalósításról, sikerről, karrierről, fejlődésről, haladásról beszélnek a médiában is minden nap. Meg kell felelni az elvárásoknak. És eszünk ágában sincs, hogy visszafogjuk magunkat, hogy elhallgassuk a kritikát, hogy elsősorban Isten parancsainak szellemében éljünk. Legyen szó elvilágiasodásról, anyagiasságról, fogyasztásról. Barsi Balázs atya úgy fogalmaz, hogy az alantas vágyakból és gőgös ambíciókból épített tákolmány előbb-utóbb nagy robajjal összedől…S az ember úgy jár, mint Szodoma és Gomorra lakói…

A búcsúünnep egyben önvizsgálatra is hív bennünket, alkalom a megtérésre: hasonlítok-e én a Szűzanyára?

Melyek azok a bűneim, amelyek még gátolnak ebben? Le akarok-e szokni róluk? Mikor kezdem? Próbálok-e alázatos lenni? Mert Isten csak az alázatosakat emeli fel, a kevélyeknek ellenáll. És aztán ott a halál is, ami nem válogat. Ott végleg egyformán csupaszon állunk Isten elé. Nem lesz előjog, sem vétó-jog, sem hátsó bejárat.

@ Egyszer egy rossz életű fiatalember elment a bölcshöz, hogy mondaná meg, meddig folytathatja az életet, és mikor kell végleg megtérnie ahhoz, hogy el ne kárhozzon. A bölcs ember azt mondta, elég, ha halála előtt egy órával megváltozik. A fiatalember hazament, és folytatta eddigi életét. Ám nyugtalanság vett rajta erőt, s visszament a bölcshöz azzal:

– Te nem adtál nekem jó választ! Azt is meg tudnád mondani, hogy mikor halok meg?

–     Azt nem – felelte a bölcs…

Persze mondhatnátok, könnyű moralizálni, de az élet ennél bonyolultabb. És sokszor nem tudjuk, hogy amiről azt gondoljuk jól csináltuk, tényleg Istennek tetsző volt-e. Ha túl szerény vagyok, akkor lemaradok a pályázatról, mások állnak be előttem a sorba, ha nem törtetek és nagyzolok, megszólnak, vagy szégyent hozok az őseimre… – és lehet még ilyeneket mondani, csakhogy ezek a mondások nem állják meg a helyüket. Nem igazak. Legföljebb az igazság csúsztatásai, önfelmentések. A bűnnek pedig az a természete, mint a burjánnak, a gyomoknak: következetesen kell kapálni a földet, és gyökerestől kiirtani a gyomot. Másképp visszanő hamar. A hét fő bűn egyike a kevélység, de ott a többi is, amelyek egymást segítik: fösvénység, irigység, harag, restség stb.

Parancs János Aquarius kincsei című versében találóan fogalmaz:

Sokáig fösvénykedtem, mint a hörcsög. Éléskamráimba hordtam /

 Az éltető magvakat, /

Mindig a télre, /

 A hét szűk esztendőre. /

Ma már tudom, /

 A tartalék /

Romlékonyabb, mint a gomba, /

 A fölösleg kártékonyabb, /

 Mint a jégeső, a sáskajárás. /

 Csak, aki mindenét szétosztja, /

 Kegyelmet csak az remélhet…

Illyés Gyula költőnk is hasonlóképp írja Kiket szült Katalin című versében:

Szültem volna egy mérnököt. /

 Már-már világra hoztam. De előbb /

 meg kellett szülnöm a jégszekrényt. /

 Akartam szülni egy tanárnőt. /

 Meg is szülhettük volna, de /

 csak hatodiknak, hetediknek, kilencediknek, mint dédszülék. /

 Meg kellett szülnöm egy lakást, /

 ennek az idegennek, itt, /

 aki pórázra vett tekintetével. /

 Meg kellett szülnöm egy kocsit, /

 belé a szomszédok áhítatát. /

 Meg kellett szülnöm a nyugdíjainkat, /

 főleg az ő derűs öregkorára, aki végül /

 e gyermekei után fölzabál majd engem is. /

 Meg kell még szülnöm temetésemet /

 olyanná, hogy ne fájjon / neki a tetszelgésre jóétvágyúnak. /

 Meg akartam szülni magam. /

 Meg is szülhettem volna, ha /

 lehetett volna még kitől…

És egyáltalán, Máriának könnyű volt – mondanánk –, én miért legyek annyira szent, mint ő, az nekem magas, én kevéssel is beérem. Ott a hagyományok, az egyházadó, évente gyónok s áldozok, s ez úgy rendben van. De ha kitesznek rólunk egy pletykát a fészbukra, már csak a sértett büszkeségünk miatt is, hogy felszisszenünk. A sértett büszkeség nehogy megöljön, inkább visszatámadunk…

Így keményedik meg a szívűnk, így távolodunk el Istentől. És amilyen pökhendien beszélünk egymással: Vele is ezt tesszük, még akkor is, ha látszólag meghunyászkodtunk.  Pedig, ha valóban őszinték vagyunk magunkkal, érezzük, hogy nem teljesen adtuk oda neki életünket. Csak immel-ámmal, néha, amikor ünnepeltünk vagy épp a segítségére volt szükségünk. Féltjük a szabadságunkat. Holott ez kell az alázathoz: szabadon Isten rendelkezésére bocsátom magam. Elfogadom Őt életem Urának. Hogy ő töltsön be, ő irányítson. Ő uralja az életemet, nem a vágyaim, a pénzem, az ösztöneim. Fontos ugyan az értelmem és a szabad akaratom, a tudásom, de ezeket szabadon odaadom neki, hogy rendelkezzen velük, hogy az ő ajándékait szándéka szerint használhassam fel családom, népem, egyházam javára.

Vincenzo Natali Kocka című filmje rendkívüli erővel jeleníti meg a fény és a látás kontrasztját. A kockából, helyesebben a kocka-labirintusból kijutni igyekvők egymásra támadnak, megakadályozva egymást a kijutásban, épp a szabadulás várva-várt pillanatában. Az egyetlen kiszabaduló szereplő egy autista fiatalember, aki egyszerre képviseli a filozófust, aki magába zárkózik, a zseniális elmét, aki gondolkodik, és a hit titkát őrző embert. Mikor kijut a szabadba, ott olyan káprázatos fény fogadja, hogy ő abban semmit sem lát. A néző sem. A barlangból kijutva tényleg nem fogunk látni. A fénybe ugyanis nem lehet belenézni, ott nincs semmi látnivaló. A színről színre-látás is, legmélyebb jelentésében megvakulás. Messze túlmutat a szem képességein. Lásd emmauszi tanítványok és a Föltámadott… Aki engem lát, látja az Atyát is.

Balázs Zoltán egyetemi tanár ehhez még hozzáteszi: „Honnan jön a fény? (…) A szív egyszerűsége, vagy a pengeéles, bölcs logika? Tapasztalás vagy tanulás? Ágoston és Tamás gyakran elbeszélt egymás mellett. Nem a felvilágosodás találta fel a spanyolviaszt, a középkor is kereste az igazságot, de nem volt végérvényes válasza, miként juthatunk a fényre… De egyvalamit biztosan gondolt: hitte, hogy nem bennünk van a Nap, melynek fénye nélkül tüzet sem lehetne gyújtani.

Az igazi világosság számunkra rejtve van, s csak az öröklétben élőknek fényes. Nekünk lámpásaink vannak: az ész és a szív is világít, eligazít, vezet, de paradox módon ez a fény valójában annál erősebb, minél sötétebb vidékekre érünk. Ám ahogy a fény felé közeledünk, a lámpa egyre szükségtelenebb. A nappali tűz lángjai átlátszóak, alig valóságosak. Így elménk és szívünk fénye nemcsak világosságra, hanem a legmélyebb sötétségbe is vezérelheti az embert, ahol csak denevérek és démonok lakoznak. De megtalálhatjuk vele a kivezető utat is. Ám ahhoz, hogy egyáltalán keresni kezdjük, hitre van szükségünk. (…)

A fényre vezető hit mindig csoda. Ahogy ugyanis közeledünk a valódi fény felé, s a belső fények ereje elhalványul, az ember könnyen tétovázni kezd. Vonzza még az ismeretlen fény, mégis egyre jobban csábítja a jól ismert világ, mert úgy érzi, ahová a hit eljuttatta, oda saját lámpásai vezették. Ez volt a felvilágosodás és a romantika kísértése… Mert a saját fényünk, a saját lámpásaink, a mélység felé világítanak jobban.” Holott a saját lámpásaink csak a sötétség bugyrait tárják fel.

Valahol azt olvastam, hogy nemcsak a szorongás lehet generációs probléma, hanem az elbizakodottság is…

Testvéreim, ne a fiatalokat szidjuk, hanem nézzünk magunkba: mi milyen példát mutatunk nekik. Mert a fiatal még keres, kapkod, még éretlen, még kezdő, még nincs megállapodva, még tapasztalatlan, még tanulnia kell…, még csak szórakozás, „élvezd az életet”, buli, buli hátán, csevegés és TIK-TOK, de mi, a középkorosztály vagy az idősebb nemzedék milyen értékrendet mutatunk fel nekik? Milyen életformára bátorítjuk őket? Annyiban kimerül az életcél, hogy sok pénzt keressünk, és sokat utazzunk? Mi van a büszkeségünk mögött? Valós értékek, szilárd hit, szeretet, alázat, áldozatvállalás van-e?

Mária sosem kérkedett kiválasztottságával, és nem kért különleges elbírálást Istentől, csak azért, mert Fiának édesanyja volt.

Végig ment vele a keresztúton, imádkozott a Szentlélek eljöveteléért, és ma is, bárhol jelenik meg a világon magánkinyilatkoztatásban (idén ismerte el a tudomány a 70. lourdes-i csodát…), csak azt mondja, amint a kánai menyegzőn a szolgáknak: tegyétek meg azt, amit Fiam mond. Mária példája felkínálja nekünk a szabadságot, hogy ne legyünk a divatok vagy a zsebünk rabszolgái, hanem alázattal, szabadon szeressünk Istent és embertársat.

Mindent neki köszönjünk meg és mindenért legyünk hálásak.

Engedjük, hogy ez a lelki-mennyei anya-fiú kapcsolat gyümölcsöt teremjen életünkben.