Huszonöt év alatt sok homília, egyházi és világi alkalmakkor elhangzott beszéd születik: ezeket válogatta és gyűjtötte kötetbe ezüstmiséjére készülve a Marosvásárhelyen szolgáló szépvízi származású plébános.
A kötet a Hirdesd az igét! c. előszóval indít, amely bevezető és hitvallás is egyben, hiszen a „szavak ölnek, a szavak gyógyítanak.” Két részben következnek az írások. Az első fejezet Tanulmányok, búcsús beszédek, elmélkedések címen 25 szöveget tartalmaz, majd Vegyes beszédek, esszék címen ismét 25 írást válogat, a számokkal is eljátszva kissé.
A témákat tekintve változatos a válogatás. Ír hitről, szeretetről, életszentségről, szenvedésről. A pap életében a hit szilárd alap, amely biztonságot ad, amelyre minden más épül. A keresztény hit nem vakhit, hanem a szentháromságos egy Istenbe vetett élő bizalom. A hit segítségével lehet elfogadni azt is, amit nem tudunk megváltoztatni magunkban, a másikban, másokban, a világban. A hittől vezetve lehet felismerni Isten ingyenes szeretetének látható jeleit. A hit ma már összhangban áll a tudománnyal, bár túlmutat az emberi ráció, az ésszerűség határain. Ha a hit érett, szeretet, megbocsátás, felelősségvállalás fakad. A hitet fejleszteni, érlelni úgy lehet, ha táplálják, ha imával edzik.
A szeretet elkoptatott szó, pedig nem lenne szabad könnyedén venni, játszani vele. A szenvedés pedig az élet része, nem kerülhető meg. „Isten nem mentesít minket a szenvedésektől. Inkább figyelmeztet általa, hogy szenvedés nélkül nincs áldozat, nincs megdicsőülés. Nagypéntek és Húsvét ugyanannak az életnek, mint éremnek két oldala.” Az életszentség, bár keresztény kötelesség törekedni rá, mégis sokakat megriaszt, életidegennek, természetellenesnek tartják, hamis alázattal mondják: én nem vagyok elég jó, miközben valójában attól félnek, szentként örömtelen és nehéz. „Nincs benne fantázia, unalmas és egyhangú, mintha kalitkába zártak volna.” Ám Sebestyén Péter szerint korunk embere önállónak hiszi magát, öntörvényű, autonóm, öntelt, nincsenek eszményei. Álszentnek, szemforgatónak bélyegez minden nátlagtól elütő magatartást. És sokszor a „templomszagú” erkölcsöt is ide sorolja. „Pedig szentnek lenni azt jelenti, hogy „felhagyunk az önzéssel, vagy legalábbis megpróbáljuk visszaszorítani azt, egymás értékeit megbecsüljük, elfogadjuk, örömforrásnak és Isten ajándékának tartjuk, s egy percig sem dőlünk hátra önelégülten, hogy nincs szükségünk egymásra, hanem újból és újból megmosakszunk Isten irgalmában, és szeretettel fordulunk egymás felé.”
Nagy fájdalma az ezüstmisés szerzőnek, hogy úgy érzékeli, korunk emberének a szemében „ócska, primitív a hazaszeretet, a vallásosság, nem számítanak a hagyományok, s az ilyeneknek mindenütt jó, ahol zsigeri élvezetet kaphatnak.” Márpedig neki számítanak a gyökerei, s a kerek évfordulón az emlékek is előjönnek, az édesanyja alakja, a tőle látott és kapott, szinte hősies hit. Ő öt gyermeket vállalt, a szocializmus, a szegénység, a nyomorúság ellenére is tette a dolgát, „takarította a falu szemetét és szolgálta Istent.” Nem törték meg sem a kommunista párttitkártól, sem „gőgös” egyházi munkaadóitól rámért megaláztatások. A legkilátástalanabbnak látszó körülmények között sem veszítette el Istenbe vetett hitét. „Szó szerint hegyeket mozgató hite családunk lelki erőműve volt: kitartást, elkötelezettséget, a hit minden akadályt legyőző erejét tanultuk meg tőle.”
Emlékezik példaképeire, erdélyi nagyokra, köztük Gáll Lászlóra, Borbély Gábor főesperes-plébánosra. Szól a magyar történelmi évfordulókról, 1848-ról másképp, az aradi vértanúkról. Nem csak a múltra emlékezik, a múltba fordul, éppen ezért került be egy esküvői és egy primíciás beszéd is a II. részbe. De régi és új, keresztény, székely aktualitásokra, magatartásformákra, viszonyulásmódokra is vissza-visszatér.
Az élet legnagyobb kérdése – fogalmazza a tapasztalt pap –, hogy Jézussal vagyunk-e, megtesszük-e akaratát, vagy válogatunk tanításai között, hogy lelkiismeretünket megnyugtassuk. A tőlünk eltérő gondolkodású emberekben sem szabad, hogy ellenséget lássunk, sokkal inkább testvért, „akiben ott szunnyad az istengyermek.”
Nem utolsó sorban az igényes lelkipásztort látjuk a könyv lapjain, aki igyekszik az anyanyelvet ápolni, a kultúrát gyarapítani, a nemzettudatot nevelni, miközben az örök értékekre, Istenre irányítja a figyelmet. „Hiszem – írja a szerző –, hogy e könyvben leírt szavak nem tűnnek el a semmiben (...), hanem egyenesen mozgósítanak, mi több: Krisztuskövetésre indítanak. Vélhetőleg nemcsak az elkövetkező huszonöt év papi nemzedékei forgatják lelki haszonnal e könyvet, hanem, miért ne, akár több emberöltőnyi idő próbáját is kiállja majd. „
Tipographic Kiadó, Csíkszereda, 2016.
In. Keresztény Szó, katolikus kulturális folyóirat, XXVIII. évfolyam 8. szám. 2017. augusztus, Kolozsvár.
« vissza