JM interjúja Sebestyén Péterrel: A Pogány-havastól az Ady- negyedig

 Keresztény Élet, 2013

- Csíkországból, termésszetközeli, szép, tiszta világból származik, ott érlelődött papi hivatása. Milyen tényezők segítették a szent hivatás kibontakozását?  

Noha Csíkszentmihályon születtem, és édesanyám is ott dajkált - ugyanis 1973-ig ott teljesített kántori szolgálatot -, mégis szépvízinek vallom magam.

 Alcsík és Felcsík találkozik bennem, „oldal-csíki” székelyben, hiszen Szépvíz, gyermekkorom színtere pont Csík vármegye közepén, ill. kissé keletre, néhány kilométerre a csíksomlyói Szűzanya „lábától”, a Pogány-havas alatt helyezkedik el.  Isten az én drága szüleimen, és egyházi közösségemen, de nem utolsó sorban gyermekkorom papbácsiján, +Szilágyi Istvánon keresztül szólított meg. A templomi liturgiák, az ünnepi szertartások és színes-diavetítős hittanórák varázsa mélyen a lelkembe nyomódott, és lassanként megérlelte bennem az elhatározást. A rendszeres ministrálások, az egyházi év ünnepei egész gyermekkorunkat áthatották. Szintre alig éreztünk valamit a kommunizmus szorító, fojtó, félelmet árasztó diktatúrájából. A játék, a tanulás, a házimunka és a templomi tevékenység valóságos felhőtlen gyermekkort biztosítottak. Nem idealizálni akarom a múltat, mint nosztalgikus képet, csupán így utólag megpróbálom megtalálni a Gondviselés titokzatos útját életemben. Isten minden lehetőséget, az adott történelmi-politikai konstellációt is felhasználta ahhoz, hogy egyre erőteljesebben hallassa hívó hangját lelkemben. Természetesen a legmeghatározóbb szerepe ebben édesanyám hitének, szeretetének volt. Élesen felvillan gyermekkoromból az a sok ének, derű, dalolás és kétkezi munka, ami áthatotta mindennapjainkat. A három fiúgyermek felnevelése, „kenyérbe kerülése” nem kis erőpróba elé állította egyszerű, munkás szüleimet. Édesanyámtól rengeteg egyházi, édesapámtól számos világi éneket, népdalt tanultunk. Az ő emlékükre állítottam össze évekkel ezelőtt egy népdalszöveggyűjteményt is, emlékezetből. Az örmények által a 17 századtól gazdagított, polgárosodó csíki nagyközségben a nép és egyházi hagyományok mellett szüleimtől megtanultam a családcentrikusságot, a gyermeki összetartást, az őszinteséget és a becsületes munka értékét. Azt, hogy legyenek céljaid, hogy áldozatok nélkül nincs eredmény, hogy a szépért és jóért, a nagy eszményekért meg kell küzdeni, hogy milyen fontos a szolidaritás és a közösség ereje. Szüleimtől rám ragadt a hivatástudat, az imádságos lelkület, a jókedv, és a dal szeretete. Megtanultam észrevenni és értékelni a természet szépségeit: a virágoktól a fákig, a fenyvesektől a madarak daláig és az állatok szeretetéig.

 - Kamaszként került Gyulafehérvárra, ahol előbb középiskolai, majd főiskolai – teológiai – tanulmányokat folytatott. Valóban „megérkezés” volt ez? Miként emlékszik az ott töltött időre?

A gyulafehérvári Kántoriskola (Kiszeminárium) mintegy bemelegítője volt a későbbi fegyelmezett életnek, amit a papi életforma is megkövetel. A kollégiumi szabályok, a sok ima és tanulási idő valamint a csend sokat érlelt és alakított.  Egy zárt közösség voltunk, de nagyon jó, emberközeli tanárokkal, akik tartást, hitet, elhivatottságra példát adtak. Nem hinném, hogy valamiről lemaradtunk volna, csak azért, mert nem „kinn” a világban kamaszodtunk, hanem szigorúbb, fegyelmezett életvitel mellett. Érettségi után, a katonaságnál már nem volt szokatlan az engedelmesség, a parancsteljesítés, az önuralom gyakorlása sem. Teológiai tanulmányaimat az államilag szabályozott (numerus clausus) felvételi létszám miatt egy évvel hamarabb fejeztem be. Magyarán egy év alatt két teológiai év anyagából kellett vizsgáznom néhány társammal. Ez nagyon is megerőltető volt, utána a forradalom évében meg is ittam a levét, hiszen két főtantárgyból is ismétlésre kényszerültem. A teológiai évek azonban inkább arról szóltak, hogyan tudunk elsajátítani olyan szellemi-lelki- képességeket, amik a papi szolgálathoz elengedhetetlenül szükségesek. A családból hozott talentumoknak köszönhetően viszonylag nehézségek nélkül folytattam tanulmányaimat, sőt néhány évig a kórus és énekvezetés kispapi szolgálatát is rám bízták. Ez az énekmagiszteri megbízás egyfajta kitüntetés és felelősség is volt egyszerre, de begyakorolhattam időben azt az igényességet, amelyet a liturgia végzése egy paptól megkíván. Alakult szépérzékem, és mindig meghatódtam attól a fönséges zenei világtól, amely egyházunk kincse. A gyulafehérvári teológián életre szóló barátságok alakultak, és olyan papi közösség született, amelyből mind a mai napig élünk. Lehetetlen ideírni azt a sok élményt, amit egyházamtól kaptam a teológiai évek alatt: a sok elmélkedés, magas szintű tudás, közösségformáló lelkigyakorlatok, imádság, szőlőszüret, kapálás és egyéb közmunkák, a civil alkalmazottak emberi szeretete, tanáraink példái, a székesegyház hangulata, a felemelő püspöki liturgiák és sorolhatnám. Ott ismertük meg az egyházmegye papságát, múltját, az egyház mibenlétét, és sorolhatnám. A papi hivatás megerősödése mellett talán ez a legnagyobb áldása a szemináriumnak. Minderre csak hálával és elszoruló szívvel tudok visszagondolni. Húszéves papi jubileumom erre is jó alkalom.

- Húsz évvel ezelőtti pappá szentelése után lendülettel látott a pasztorációs munkához, és mintha nem tudna lankadni ez a munkakedv… Építő papként is emlegetik. Miért?

Öt év káplánság után főpásztorom Erdőszentgyörgyre helyezett. Ott ötszáz éve nem volt katolikus közösség. A Felső Küküllő-mente jobbágy felfogású vegyes vidékéről van szó, ráadásul egy erős, nacionalista román beütéssel, és a vízzel elárasztott bözödújfalusi tragédia traumájával megtűzdelve. Nekem, csíki katolikus közegből származó és javarészt ott is káplánkodó papnak, a kezdeti ismerkedés után minden porcikám tiltakozott az ellen a nyomasztó, gyökértelen, ’sem falu, sem város’- benyomását keltő település ellen. Hiányoltam a fenyőfákat, nem értettem a tájszólás képeit, hangsúlyait, nem voltak katolikus hagyományok, amelyek fogódzót jelenthettek volna. Háromszáz lelkes közösségemmel alkalmazkodnunk kellet az ötezres többséghez. Katolikus szempontból inkább volt szórvány, mint anyaegyház… Ez rengeteg energiát, lelket kiszívott belőlem. De már az első évektől éreztem, tenni kell valamit ezért a közösségért. A magam módján és tehetségem szerint. A Gondviselés azonban itt is „beleszólt” életembe, mert nemsokára állami támogatás érkezett a rég elhanyagolt templom-kárpótlás ügyében. Politikai nyomásra a román állam akkori vezetősége mégiscsak rászánta magát, hogy apránként, de kárpótolja a bazödújfalusi templomot elvesztett közösséget. Így nyílt remény arra, hogy Erdőszentgyörgyön a katolikusoknak és az unitáriusoknak is templom épülhet. Közös összefogással, pályázatokkal, az elszármazottak felkutatásával, a média bevonásával, rádiós apostolkodásom hírére lassan megmozdult valami, és 2004. október 8-án. Magyarok Nagyasszonya ünnepén végre felszentelhettük az új templomot, amelynek épüléséről a Ker. Élet is beszámolt.

 Három emlék-érzés villan fel bennem élesen ebből az időszakból. Édesanyám alakja, aki végig mellettem volt, tartotta bennem a lelket, egyszerre volt házvezetőnő, kántor, sekrestyés, munkatárs és a szó legnemesebb értelmében élettárs… Emberfeletti áldozattal járult hozzá ahhoz, hogy a templomépítés terheit elviselhessem. Megérhette, hogy felépüljön a szent hajlék, sőt maga is orgonálhatott az új templomban. A második „emlék” egy papi hivatás születése is, ami talán még nagyobb öröm, hála és büszkeség. Hogy az újonnan alakult egyházközség lelki templommá is szépült közben, és évszázadok óta először Erdőszentgyörgy papot adott az egyháznak. Rá, mint lelki fiamra büszkébb vagyok, mint a templomépületre.

 A harmadik emlék fájdalmas, lelki sebként marad bennem, amikor egy hívemmel olyan konfliktusban kerültem, amit életemben addig nem tapasztalhattam. Lecsengett ugyan, de a fájdalom még időnként előjön. Itt csak Isten irgalma a gyógyír.

- Erdőszentgyörgy után Marosvásárhely következett, nyilván más kihívásokkal. Kérem, mutassa be az éppen negyvenéves plébániáját és az ahhoz tartozó közösséget. Milyen volt és most milyen itt az élet?

Édesanyám halála után, 2006-ban új állomáshelyre kerültem, a marosvásárhelyi ferencesek Szent Imre-egyházközségének élére. Az 1972-es Színház-téri építkezés során lebontott és az Ady-negyedben, a Munkás-moziból átalakított új ferences templomról és plébániáról van szó, amely akkor még több mint 3000 lelket számlált. Érződött a ferences szerzetesek közösségi munkája, lelkisége.  A kétezres évek derekán az erdélyi ferencrendben is generációváltás történt, sok feszültséggel, új feladattal, intézményes átalakulással, és szükségszerűen belső átszervezéssel is együtt járt. Ennek keretében rendezték újra soraikat, és adtak át néhány plébániát lelkipásztori ellátásra a gyulafehérvári érsekségnek. Egy összeszokott élő közösséget kaptam, ahol nem voltak anyagi- és épületgondok, de a ferences szellemiséget és hagyományokat, valamint „infrastruktúrát” kellett átvenni, megőrizni, és tovább éltetni. Ezt próbálom azóta is, erőm szerint. Sajnos az évtizedek alatt nagy lett a lemorzsolódás, elköltözések, elöregedés, kevesebb a születés, úgyhogy mostanság már 900 hívőre csökkent a lélekszámunk.

- Nemcsak építő, de a médiában is jelen lévő pap. Ezt a munkát sem ma kezdte, és ezt is ugyanolyan lelkesen végzi, mint a kezdetekkor tette. Kérem, beszéljen médiás tevékenységeiről? Miért tartja fontosnak?

Már az Erdőszentgyörgyre érkezésem utáni években, a marosi főesperes, Ft. Csató Béla felkérésére elvállaltam a marosvásárhelyi Közszolgálati Rádió Hitvilág. c. műsorának egyfajta szerkesztését, de inkább úgy mondanám, hogy külső munkatárs vagyok. Teljesen új világ volt ez, szinte hályogkovács módjára próbáltam új csapást vágni az akkor még gyermekcipőben járó egyházi médiás apostolkodás bozótjában. Tóth Béla szerkesztő-barátom volt segítségemre, aki az óta is szakmai gonddal felügyeli sajtós lelkesedésemet. Különféle tematikai sorozatokat indítottunk el (szentekről, teológiai címszavakról, családról, Hegyi-beszédről, Lukács evangéliumáról, egyházi ünnepekről stb.), a hétről-hétre elhangzó, kb. félórás adásidőben azzal a céllal, hogy az evangélium jó híre a rádió hullámhosszán is minél több emberhez eljusson, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

- Közben tízenkettőre emelkedett (jól tudom?...) nyomtatásban megjelent köteteinek a száma. Milyen módon születtek ezek a könyvek, és milyen üzeneteket hordoznak?

Amint már ezt sokfelé elmondtam és leírtam: számomra az írás evangelizálás. Nem tartom magam írónak, annál is inkább, mert a szépirodalmi mérce messze magasabb annál, hogy én elérhessem. De bízom abban, hogy valamennyire meg tudom közelíteni. Talán az esszé műfaja áll legközelebb hozzám, ebben találtam igazán magamra, mert egy szakmabelit idézve „az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a lélek szabadságának a műfaja. Az esszé egyszerre elgondolkodtató, elmélkedő, bölcseleti és irodalmi műfaj, egyfajta értekező próza szépirodalmi igénnyel.”

Az írás számomra ma már létkérdés. De szülési fájdalom is. Minden gondolatért, amit míves szavakkal igyekszem papírra vetni, meg kell szenvednem. Ahogyan átélem a kegyelem, a Lélek inspirációját, késztetést érzek arra, hogy felismeréseimet, szívem rezdüléseit mások számára is szavakba öntsem. Nem mellékesen szüntelenül tanulom és csodálom édes magyar anyanyelvünket, annak árnyalatait, képei sokszínűségét, játékosságát és változatosságát. Az esszé, mint publicisztikai műfaj, megtanított tömören, lényegre törően gondolkodni, szintézist teremteni, összefüggéseket megláttatni. Kerülöm a mellébeszélést, szeretem felszínre hozni a mélyben rejlő igazságokat. Egyfajta hétköznapi teológiát szeretnék bevinni a köztudatba. Ezzel is hálámat rovom le mindazért, amiért szülőföldem, mint hamuba sült pogácsát vagy madárlátta kenyeret tett lelki-szellemi átalvetőmbe. Minden esszé, vagy esszésen megírt prédikáció mögött csendes napok, imádságban és kutatómunkában, utána olvasásban eltöltött órák vannak. Számtalanszor átnézem, javítom, csiszolom őket, és barátaim is tükröt tartanak, hogy el ne higgyem magam. Az esszé műfaját olyan általam tisztelt és szeretett lánglelkű keresztények, vagy atyai barátaim szerettették meg, mint : Czakó Gábor, Vasadi Péter, Barsi Balázs, Ferencz Imre, Jakab Gábor, Czirják Árpád vagy Bölöni Domokos.

 A médiás munka felértékelte az anyanyelv szerepét, fejlesztette bennem az igényességet, hogy egyre közérthetőbben, egyszerűen, elegánsan, és frissen „tálaljam” az egyház tanítását, a hit igazságait. Az évek során ezekből az anyagokból könyvek is születtek, sőt az újságíráshoz is vérszemet kaptam. Immár tizenkét kötet tanúskodik az elmúlt tizenkét év rádiós-médiás terméséről. A legutóbb Gördeszkán a mennyországba c. kötetben már egy vásárhelyi hetilapban megjelent esszésorozatot gyűjtöttem össze, amelyben különféle hitbeli-erkölcsi-gazdasági-pszichológiai témákat próbáltam a saját felismeréseimmel ötvözni, és ezeket az olvasók asztalára tenni. Mostanában meg a Vasárnap katolikus hetilapunkban megjelenő ige-magyarázatokat kötöttem csokorba, Kincs, mélyre ásva címmel.

 Hiszem, hogy ez a ’lelki tényfeltárás’ sok embert, hívőt és keresőt egyaránt gazdagít, és segíti őket hitük, tartásuk, értékrendjük elmélyítésében. Igyekszek láttatni, lelki rezdüléseinkre rátapintani, leleplezni a bennünk lakozó Káint és Júdást, de mindig Jézus Krisztus tanításának fényénél. A lelkeket próbálom művelni, felcsillantani a bennünk és körülöttünk szunnyadó szép és jó erejét. Hiszem azt, hogy az igazság Jézus, és Ő az út is, amelyen járnunk kell, és, hogy a Mennyek Országának építését már most el kell, s el lehet kezdenünk.

  - A közösségért lendülettel munkálkodó lelkipásztor minként látja az erdélyi magyarság jelenét és jövőjét? Milyen üzenetet fogalmazna meg a mai erdélyi magyar fiatalok felé?  

A fiatalság átmeneti állapot. És elég rövid. Nem kell megrekedni a felelőtlen, kamaszkorban. Felnőtté kell válnunk.  Az erdélyi magyar fiataloknak azt üzenném, hogy ismerjék meg múltjukat, vegyék komolyan őseik örökségét, és merjenek kockáztatni. Itthon legyenek kreatívak, szakadjanak le anyuka szoknyájáról, eresszék el a ’mama-szállót’. Vállalják az önálló nagykorúság áldozatát, velejáróit. Merjenek elköteleződni Isten, népünk és az egyházi közösség mellett, ne a kalandra vagy az extrákra vágyódjanak, hanem vegyék észre a szépet, az élet hétköznapi kihívásait, és vágjanak bele hittel.  Az a találékonyság, leleményesség, ötletgazdag életkedv, ami bennük szunnyad, a következő nemzedék nagy tartaléka. Át kell venniük szüleiktől a fáklyát, ők kell a holnap felnőtt keresztényei legyenek.

Az erdélyi magyarság is csak akkor újulhat meg, ha szaporodik, hitben, önbizalomban megerősödik. Ha nem elfut a feladat elől, hanem bölcsességgel, összefogással, kemény munkával építi fel a jövőt.