1. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok… (Kiv 22,20–26)
A „Szövetség Törvénykönyvének” is nevezett Kivonulás könyve, a Tóra második könyve a Kr. e. 9. században keletkezett. Ebben a szakaszban erkölcsi leírásokat olvashatunk.
2. Mi ugyanis az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük…, hanem erővel és Szentlélekkel…(1Tessz 1,5c–10)
Az apostol hálás szívvel tesz tanúságot arról, hogy igehirdető munkáját eddig is a Szentlélek ereje és öröme kísérte.
3. Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?… (Mt 22,34–40)
Jézus idejében 613 apró parancsra, előírásra „szedték szét” a mózesi törvényt. Érthető tehát, miért vitatkoztak annyit a különféle vallási vezetők, mozgalmak: melyik a legfőbb parancsolat. Jézustól is megkérdik. Jézus Mózes második törvénykönyvéből az igényes istenszeretetet állítja első helyre, amellyel egyenrangúnak jelenti ki a Leviták könyvéből vett felebaráti szeretetet. Ez váratlan és meglepő válasz volt.
Azt is mondhatjuk, Jézus ezzel rakja le az újszövetség, a kereszténység alapjait. Feladja a leckét minden idők emberének. A vallások gyökerénél az istenségtől való félelem, a hódolat és az imádás játszott főszerepet. De hogy Isten mindenek előtt szeretet, ezt Jézus Krisztus teszi egyértelművé. Már az ószövetségi hagyomány is megsejti az istenszeretet szükségességét akkor, amikor nem elméletekkel, hanem konkrét parancsokkal ülteti gyakorlatba, mit kell tenned azért, akit szeretsz. A Tízparancsolat sem más, mint az ember erkölcsi, konkrét tettekben megnyilvánuló válasza a minket szeretetből teremtő Istennek, a szeretet forrásának. Ebből az is következik, hogy a szeretet elsősorban nem ösztönös érzelem, nem csupán vonzódás vagy üres szavak, elvont hit kérdése, hanem kézzelfogható valóság, akarati kérdés. „Ha valaki azt állítja, hogy szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát…” – mondja Szent János (1Jn 4,20).
Jézus tanításának hihetetlen újdonsága és életre szóló házifeladat mivolta éppen abban áll, hogy a felebaráti szeretetet istenszeretetünk fokmérőjévé teszi. Magyarán: mit teszek én azért, akit szeretek? Nemcsak hogy mit nem teszek vele vagy mit nem teszek ellene, hanem mit teszek érte?…
A krisztusi szeretetparancsot tettekre váltani valódi életművészet. Aki még az ellenségszeretetben, a mindennapi megbocsátásban kipróbált szeretetet is megpróbálja gyakorolni, az megtanulja, hogy igazából mit jelent Istent szeretni. A Jézus által leegyszerűsített egyenlet megzabolázza az emberi önzést, helyére teszi elvárásainkat és sértődöttségeinket, és állandó önismeretre sarkall: Isten az idegen, az özvegy, az árva, a szegény, a ki nem állhatott házastárs vagy rokon képében várja el tőlem a szeretetet. Nincs kibúvó. Megalkuvásainkat, hűtlenségeinket nem lehet véka alá rejteni, amikor a szeretet parancsa lépten-nyomon ránk kérdez. Döntéseink hátterében, gondolataink kiindulópontjaiként is ennek kellene szerepelnie. Nem az igazságnak, nem az igazamnak, a korrektségnek, a megfelelési kényszereknek, és főleg nem önző érdekeimnek.
A szeretet parancsa a törvény és a próféták, a teljes Biblia, az élet alaptörvénye. Nem magánügy, hanem közügy, az egész közösség ügye. Istenszeretet nélkül nincs teológia, valódi emberszeretet nélkül hamis, üres a humanizmus. Ám a vallásosság, az álszent ájtatoskodás is karikatúra, ha valaki nem szereti embertársait. Életvitelünknek ezen a parancsolaton kellene nyugodnia. Meg lehet és meg kell tanulnunk. Ne csak félig, ne csak érdekből, ideig-óráig, ne csak addig, amíg könnyű…
Ezt a jézusi mondatot már reggel oda lehetne ragasztani a fürdőszoba tükrére, hogy rajta járjanak gondolataink, amíg borotválkozunk vagy szépítkezünk. Oda lehetne rejteni a pénztárcánkba a bankkártya mellé, hogy eszünkbe jusson, amikor fizetünk vagy sorban állunk. Oda kellene tenni a párna alá, kifüggeszteni a falra nagy betűkkel, odabiggyeszteni autónk visszapillantó tükrére és irodai asztalunkra, hogy beleütközzék a tekintetünk. A szeretet parancsa nem évülhet el, mert akkor a Földön meghal az élet. A szeretet parancsát mint jelszót kellene kiírni a parlamentek és bíróságok tárgyalótermeibe, kórházak mottójaként és üzleti tárgyalások „fejlécének” egyaránt. Legyen kézügyben, a retikülben vagy a mellényzsebben, mint a maroktelefon vagy a névjegykártya. Ahogyan annyian megzenésítették és leírták, hogy soha ne felejtsük el: ettől vagyunk emberek. Krisztusi emberek.
« vissza