1. Erre felnyílt a szemük, és észrevették, hogy mezítelenek…
(Ter 2,7–9; 3,1–7)

Mózes első könyvének elején kétféle teremtéstörténetet is találunk. Feltűnő a kettő közötti stílusbeli különbség. Az első a papi kódex. Isten-Elohim a világmindenség alkotója. A könyv kozmikus viszonylatokban vetíti elénk a hatnapos teremtéstörténetet. A hangsúly itt Isten mindenhatóságán és teremtő szaván van. A második, a jahvista leírás szerint Isten-Jahvé irányítja az ember sorsát. Az ember teremtése itt ünnepi aktus. Attól különleges, attól nagy az ember, attól egyedi a hivatása a teremtmények között, hogy a többi teremtménnyel szemben ő Isten képmása. Arra hivatott, hogy uralkodjék a természet és a teremtett világ fölött. Ez az uralkodás azonban az Isten akaratától való függésben kell hogy megnyilvánuljon. Ezt jelenti az erkölcs. Az embert Isten értelemmel és szabad akarattal ruházta fel. Felismerheti a jót és a rosszat, szabadon dönthet és elutasíthat. Megkísérthető és kiszolgáltatott. Ez is a szabadság velejárója. Itt kell keresnünk az áteredő bűn gyökerét. A szentíró mégsem a kettősséget hangsúlyozza, hanem azt az éltető elemet, a halhatatlan lelket emeli ki benne, ami képesíti őt az Istennel való kapcsolatra. Ez az ember többlete és sajátja a teremtett világgal szemben. Annak ellenére, hogy ADAM, földből való, de képes felismerni a Teremtőt, az Isten által teremtett törvényeket, de olykor nem képes ellenállni a kísértőnek: „olyanok lesztek, mint az Isten…” Ez a bűn, amellyel szembefordul teremtőjével, megzavarja a test és lélek összhangját. A szégyenérzet is ennek a zavarnak jele. Ez a „tabu” a megváltás ellenére is megmarad, mint bűntől való sebzettségének eredménye.

2. Egynek üdvösségszerző tette minden emberre kiárasztotta az életet adó megigazulást. (Róm 5,12–19)

Szent Pál apostol zseniális párhuzamában felismeri, megláttatja Krisztusban az új Ádámot, aki visszaszerzi az emberiségnek a paradicsomi állapotokat. Természetesen kegyelmi síkon. Ahogyan a nagypénteki prefációban énekeljük: „a bűn fáján győztes sátánt a kereszt fáján győzte le, Urunk, Jézus Krisztus”. Ahogyan Ádámban egy ember, az első ember – az emberiség képviselője és ősmintája – elvesztette a csatát a sátánnal, úgy az ember, az istenember Jézus Krisztusban a megigazulás, a bűntől való szabadulás lehetősége is újra megadatott.

3. Ha Isten fia vagy… Távozz, ördög… Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (Mt 4,1–11)

Nagyböjt első vasárnapján a megkísértés története az egyház okos pedagógiájáról árulkodik. Mindannyian megkísérthetőek, bűntől fertőzöttek vagyunk. Még az Emberfia, Urunk Jézus Krisztus sem volt mentes a kísértéstől. De ő egyszer s mindenkorra legyőzte azt. Ezzel nekünk is jegyet váltott az üdvösségre. Ezzel a jeggyel állunk majd a halál pillanatában az égi kalauz elé. Megfontolandó, hogy – ugyan imádkozzuk a Miatyánkban: ne vígy minket a kísértésbe, és valóban Isten senkit nem is kísért a rosszra – Jézust maga a Lélek vitte a pusztába, hogy tisztázza messiási küldetését.

Az arám nyelvben csak megkísértés szerepel, de a görög és a latin fordításokban már a finom árnyalatok is megjelennek. Megkísérteni lehet úgy is, hogy csábítok, úgy is, hogy próbára teszek. Jézusnál ez utóbbi történt. Szabadságunk „ellenére” Isten minket is próbára tehet. Amikor szembekerülnek az anyagiak és a szellemiek, amikor könnyebb a hiúságra, a hatalomra, az ösztönökre hallgatni, mint a lelkiismeret szavára...

A nagyböjti lelki pusztaság, az aszketikus gyakorlatok – böjt, imádság, alamizsna – minket is önismeretre és istenkapcsolatunk kijavítására, egyszóval életújulásra, megtérésre nevelnek. Több ez, mint fogyókúra és méregtelenítés. Tisztázhatjuk valódi életcélunkat, ráismerünk szenvedélyeink erejére, korlátainkra és talentumainkra egyaránt. Később pedig áldani fogjuk ezért Istent, hogy ha nem is óvott meg a kísértéstől, de velünk maradt, és nem engedte, hogy elszakadjunk tőle.