1. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked. (Sir 27,30–28,7)

Sirák fia, a jeruzsálemi bölcs (Kr. e. 180 körül) már sejti, hogy a bosszúállás „szabálya” ellenkezik Isten főparancsával. Az ítélet joga Istené, és lelki-pszichés egészségünk is csak akkor áll helyre, ha a bosszú, a harag, a rosszindulat fullánkját is kitépjük magunkból. Milyen jó lenne ilyen szándékkal, érzéssel leülnie a tárgyaló feleknek egy konfliktus elegyengetésére, háborúk után és politikai béketárgyalások alkalmával. Engedni erőszakos terveinkből, akarni, merni, tudni megkegyelmezni a másik embernek. Az ember attól (is) ember és istenarcú teremtmény, hogy képes felülemelkedni a dzsungeltörvények ösztönös késztetésein, és hallgatni a benne és a másikban szunnyadó jóra.

2. Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14,7–9)

A felvilágosult, szabadságát kivívó, jogaival tisztában levő ember „modern” felfogása nem szereti az alávetettség, az alázat, a teremtményi mivolt hangsúlyozását. A keresztségben újjászületett keresztény viszont tudatában van Isten fönségének és ingyenes szeretetének. Elismeri függőségét nemcsak létében, hanem megváltottságában is, és nem esik nehezére, hogy ily módon teljesítse társadalmi kötelezettségeit. Szent Pál szerint ez biztonságot is ad a hívőnek, hiszen akár e földi keretek között, akár még a halálban is Isten tenyerén vagyunk.

3. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon?… (Mt 18,21–35)

Jézus példabeszédében a könyörtelen szolga nem képes túllépni saját szívtelenségén, és az államadósági méretekhez viszonyítva elenyésző 100 dénárt (száz napszámnak megfelelő összeget) kegyetlenül „felhajtotta” társától. Nem a számokat kell hasonlítgatnunk ebben a történetben, hanem a végtelen különbséget, ami az Isten nagylelkűsége és az ember kicsinyes, számító „korrektsége” között van. Még Péter is elmegy odáig, hogy hétszer megbocsásson, de hogy hetvenszer hétszer, vagyis mindig, az már sok…

Márpedig Jézus szeretetparancsának ez a hallatlan újdonsága és egyedülálló mércéje. Miképpen mi is megbocsátunk – imádkozzuk a szánkkal a Miatyánkban. A bocsánatnak nincs felső határa, nincs eszményi mértéke, ameddig elmehetünk, s tovább már nem… Itt nem a bűn elnézéséről, bagatellizálásáról, sem a jogi igazságszolgáltatás fölösleges voltáról kapunk eligazítást. Istennek mindig adósai maradunk. És akinek Isten mindent megbocsát, annak is ilyen nagylelkűvé kell válnia. Ahányszor csak gyakoroljuk a megbocsátó szeretetet, mindannyiszor Isten ingyenes szeretetéből születünk újjá. Isten akaratát visszautasítva, őt a bűnnel megbántva mindig ilyen méretű adósságba keveredünk vele szemben. Gyakori irgalmatlanságunk fényévnyire van az ő hálát sem váró bőkezűségétől…

Az irgalom törvénye, annak gyakorlatba ültetése teszi nyilvánvalóvá, mit jelent Jézust követni. Kritizálásaink, egymás múltbeli bűneinek felhánytorgatása, a „megbocsátok, de nem felejtek” kettős mércéjének alattomos gyakorlása, a másik vétkének számon tartása, a halálos ágyig tartó harag és évtizedes pereskedések vélt vagy valós „törvényes” igazunkért…– mind azt jelzik, van még mit tanulnunk, sokat kell még gyakorolnunk a megbocsátást.

A bűnt, a bosszúállás ördögi körét csak a megbocsátásban túláradó irgalmas szeretet semlegesíti és töri meg. Talán jó lenne papírral és ceruzával legalább hetenként listát készítenünk arról, kik bántottak meg minket, és kiket bántottunk meg mi. Megdöbbenve tapasztalnánk, bizony mi is hányszor ezt a kettős mércét használjuk, mint a szívtelen szolga. Miközben nekünk ezerszer annyit engedtek el. A megbocsátáshoz első lépés a hálás lelkület kialakítása.

Jézus szavai szerint a megbocsátás kölcsönös. Mindketten megbocsátunk: egymásnak. Enélkül ugyanis az irgalom is könnyen kiszolgáltatottá, bosszúra éhessé teheti azt, akinek megkegyelmeztek, és gőgössé azt, aki megbocsátott. Lehetséges-e a megbocsátás? Talán úgy tűnik, ellenkezik természetünkkel, de a kegyelem isteni ereje képesít rá. Még arra sem kell várnunk, hogy a másik tegye meg az első lépést. Örömmel fogjuk megtapasztalni, hogy a kibékülés után szinte magától értetődő lesz a békesség. Csak több lesz attól, hogy másoknak is jutott belőle.