1. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett… nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után. (ApCsel 10,34a.37–43)

Péter apostol az, aki az első pogányt, Kornéliuszt felveszi az egyházba. Ebből az alkalomból tart ünnepi beszédet a római katonatiszt házában. Körül nem metélt prozelita létére Kornéliusz – neve annyit jelent: istenfélő – elfogadta a zsidó hitet és már sok szertartást gyakorolt, de meggyőződéssel vallja Jézust Isten fiának, és az eleinte idegenkedő Péter is látomásban megkapja az isteni visszaigazolást. A bátortalan, gyáva és félénk apostolból pünkösd után a feltámadt Krisztus bátor, elkötelezett tanúja lesz. Megkapja a Szentlélek megerősítő kegyelmét, tanulóból tanúvá válik. A tanúskodás nem hobbi, de nem is önreklámozás. A tanúnak akkor kell kiállnia, ha kérdezik. És úgy kell élnie, hogy kérdezzék. Ma is tanúkra van szükség. Olyan keresztényekre, akik tanúskodnak a feltámadt Krisztusról. Akik találkoztak vele nemcsak a szenvedésben, hanem a Szentlélek kiáradása által is.

2. Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. (Kol 3,1–4)

Mi sem vagyunk kevésbé szerencsések az apostoloknál, akik személyesen ismerték Krisztust, és feltámadása után is találkoztak vele. Maga Szent Pál magán-kinyilatkoztatásban kapta meg hivatását. A kegyelem által, rejtetten már most megnyilvánul életünkben Isten dicsősége. Igaz, teljességgel csak a feltámadás után részesülünk belőle. De az indíttatást már most megkapjuk, hogy tetteinket az égiekhez szabjuk. Azt keressük, azt helyezzük előtérbe, az legyen elsőrendű életünk fontossági sorrendjében és értékskáláján, aminek köze van üdvösségünkhöz. Ami a feltámadt Krisztus dicsőségét környezetünkben is egyre nyilvánvalóbbá teszi. A megélhetés, a párválasztás gondjai, környezetünk és kultúránk is akkor lesznek „emberszabásúak”, ha ezt a krisztusi emberképet rajzolják a világba.

3. A hét első napján… Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak… Látta és hitt. (Jn 20,19)

A zsidóknak a szombat az Úr napja, utána megint a következő hét első napja, a vasárnap jön. Krisztus feltámadásával az újszövetség népé­nek, a keresztényeknek a vasárnap a hét első és legfontosabb napja. Nem hétvége, amelyre minden szórakoztató meg kulturális-bevásárló programot (rá)szervezünk, hanem Krisztus feltámadása miatt, mert ez az ünnepek ünnepe. Szent János a tanú megrendülésével gondol vissza azokra a pillanatokra, és egy mondaton belül még az időt is felgyorsítja: elindult, sietett, futottak… És a leplek, az üres sír látványa elég volt a húsvéti hithez. A Pétert illető elsőbbség nemcsak az idősebb okán jár ki, hanem a jézusi megbízás miatt is. Péter az apostolok feje.

Jézus Krisztus feltámadása életünk sarkköve. Szemtanúk tapasztalatairól, és nem emberileg kitalált mesékről van szó. Mi közünk hozzá? Csak „annyi”, hogy életünk nem e porhüvelybe zárt idő-nap előtti megsemmisülés, hanem örök, isteni távlatokat hordoz. Isten a mennyország boldogságára teremtett mindnyájunkat. Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a halál legyőzhető és legyőzetett. Mostantól elérhetővé válik a mennyország. Nem a magunk erejéből, hiszen oda nem lehet felugrani, sem helikopterrel vagy űrhajóval odarepülni, hanem Jézus Krisztusba belekapaszkodva. Ahogyan a vonat elején a mozdony húzza az első kocsit, az első a másodikat, és így tovább – egyik sem szakadhat le egymásról, és az első sem a mozdonyról –, ugyanígy Jézus az első, aki feltámadt a holtak közül, és ezzel a vonóhoroggal (egyházzal) minden embert be akar vonni Isten dicsőségébe. Kapaszkodjunk bele a szentségek erejébe a hit kegyelmével és egymás szeretetével, hogy megérezzük a megváltás húsvéti misztériumát. A megváltás pecsétjét a feltámadt Krisztus égette lelkünkbe. Testestül-lelkestül feltámadunk. A Jelenések könyve szerint akkor majd mindenki kap egy fehér kavicsot, a kavicson egy név van. Csak az tudja elolvasni, aki kapta.

Égbe utat mutatott, / tudom, hogy feltámadok, / Feltámadt Krisztus.