1. Elmozdítalak hivatalodból… szolgámat, Eljakimot köntösödbe öltöztetem… az ő vállára teszem Dávid házának kulcsát. (Iz 22,19–23)

A déli királyságban működő próféta a Kr. előtti 8. század végén, az ország történetének egyik legnehezebb korszakában jövendöl. Konkrétan Sebna háznagy elmozdítására gondol, aki Ezekiás királyt asszír ellenes lázadásra akarja bírni, bízva az egyiptomi segítségben. A zsidó szokás szerint a kulcsot az udvarnagy a vállán hordta, jelképezve hatalmát, hiszen azt engedett be a királyhoz, akit akart. De a jövendölés mélyebb rétegében prófétai látomás húzódik meg, hiszen az új udvarnagy, Eljákim, valójában a Messiást testesíti meg. Aki hűtlenné vált hivatásához, attól elveszik a megbízatást. Eljákim Jézus Krisztus előképe lett, akiben Isten elveszi a zsidóktól a választottság kiváltságának kulcsait, és Péterre, az egyház helytartójára bízza. Evangéliumi szakaszunkban erről is szó van.

2. Mily kifürkészhetetlenek (Isten) szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! (Róm 11,33.36)

Szent Pál apostol elsősorban a pogányok megtérésén örvendve ismeri fel Isten mindenkit szerető gondviselését. Eközben viszont fájlalja is honfitársai hitetlenségét. Mintegy felkiált Isten kifürkészhetetlen csodáinak láttán, aki az üdvösségtörténetben is úgy rendelte, hogy zsidók és pogányok egymást segítsék az üdvösség elérésében. A hívő embert végtelen öröm és hála tölti el, látva, hogy Isten minden embert szeret és meghív atyai házába.

3. Hát ti mit mondtok, ki vagyok?… Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. (Mt 16,13–20)

Bizonyára az apostolokban is gyakran felmerült a kérdés: ki ez az ember, aki Isten nevében szól a világhoz? Honnan van bátorsága, joga így beszélni? Csak lassan tudatosulhatott bennük: mesterük az ószövetségi ígéreteket beteljesítő Messiás. De ezt nemigen merték kimondani. Szent Máté megfogalmazásában Jézus egy pogányok lakta helyen, Fülöp Cezáreájának vidékén készít közvélemény-kutatást, tudakolva, hogy kinek tartják őt az emberek. A közhelyeken túllépve azonban nekik szegezi a kérdést: hát ti kinek tartotok engem? Ekkor válaszol Péter a többiek nevében, az egyház első hitvallását fogalmazva meg: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Annyira jelentőségteljes Péter vallomása, hogy Jézus számára nyilvánvaló, ezt az Atya súgta meg neki. Péter tehát nyitott és kész befogadni Istent. Így kapja meg mesterétől az új névvel járó megbízást, a kulcsok hatalmát, hogy Krisztus majd erre a sziklaalapra építse egyházát.

Életünk kulcskérdése: ki nekem Jézus? Forradalmár, szupersztár, csodarabbi? Filléres szentképek rózsaarcú, bájos Jézuskája? Vallási nagyfőnök, guru? Keresztutak és templomok főszereplője, akit csodálunk, akitől csodát várunk, ha bajba kerülünk? Mitikus figura, lelki ajzószer hívőknek és hitetleneknek? Pusztán egy vallásalapító a sok közül? Vagy Jézus a Krisztus?…

Előbb-utóbb ez a kérdés személyessé válik, és személyes választ kell adnunk rá. Nem a tudásunkra, a vélekedésünkre, tanulmányaink alapján kialakult véleményünkre kíváncsi. És nem az érdekli őt, hogy mit mondanak mások. Személyesen én kinek tartom? Ki ő nekem? Megtelnek-e tartalommal a hitvallás szövegei, amikor minden vasárnap „felmondom” a templomban? Tulajdonképpen ma is attól függ, hogy egyáltalán keresztény-e valaki, hogy kinek tartja Krisztust.

Péter megvallotta, mert tele volt a szíve szeretettel, ragaszkodással. Hagyta, hogy az előítéleteken túl maga Isten nyissa meg szívét és világosítsa meg/fel… Péter közösségén keresztül, a Lélek segítségével nekem is megadatik, hogy megszülessen bennem a hívő felismerés. Nekem is csak akkor van örök életem, ha Jézust Isten Fiának tartom. Nem válogatok tanításai közül, nem valami kellemes „lelki” koktélt keverek abból, ami nekem tetszik, a többit meg eldobom, hanem mindenestül vállalom a beléje vetett hit kockázatát, és elfogadom őt személyes megváltómnak.

A keresztény élete állandó megtérés. Gondolkodását, szavait, tetteit, érdeklődését folyton Krisztushoz igazítja, hitét belőle táplálja, döntéseiben tőle kér tanácsot. A Jézus kérdésére feltett személyes válaszunkat ma már nem kell eltitkolnunk, szégyellnünk. Inkább mutassuk meg egyénileg és közösen is, mit, mennyit jelent ő nekünk. Szent Péter és a többiek nemcsak szavukkal vallották meg, hanem a vértanúságig is elmentek Krisztusért.

Jézusom, te vagy a Krisztus, a felkent, a megváltó, az élő istenember, akit nemcsak a túlvilágon lehet „nagyon bírni”, hanem már itt velem vagy! Te vagy az élet, az élet! Akivel és akiből élek!