1. Kevés az, hogy szolgám légy… a nemzetek világosságává tettelek. (Iz 49,3–6)

Az adventi Messiás-jövendölések csengnek vissza Izajás próféciájában. Az Úr szenvedő szolgájáról szóló szentírási részek sok fejtörést okoztak a Biblia kutatóinak, mind a mai napig nem sikerült egységes álláspontot kialakítaniuk e tekintetben. Alapjában véve nem tudjuk, kicsoda az Ebed Jahvé. Izajás ugyan messiási vonásokkal ruházza fel, és akik elfogadják Krisztust megváltójuknak, azok számára ő az, aki betegségeinket hordozta, akit gonoszságainkért összetörtek. A hívő ember Jézusban felismeri a megvetett, bűneinkért átszúrt, hallállal sújtott fájdalmak férfiját, akinek sebei által nyertünk megváltó gyógyulást.
Ő egész nyilvános működésével javunkat, megváltásunkat szolgálta. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. Ilyen tekintetben mindenképp az izajási szenvedő szolga ő, aki alázattal elfogadta „az Ószövetség legnemesebb prófétai magatartásformáit, de mint szenvedő Messiás mégiscsak szétfeszítette a szűkre szabott kereteket” (Sulyok Elemér OSB). Önátadó istenfiúi élete az egyedüli mércénk.

2. Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől, és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól. (1Kor 1,1–3)

A hívek köszöntésének legősibb formájával Szent Pál egy nagyon tömör és sokatmondó teológiai igazságot tudat a korintusiakkal. Ahogyan az Úr Jézus feltámadása után Békesség nektek! köszöntéssel jelent meg apostolainak, Szent Pál is a kegyelmet és a békességet kéri Istentől a hívekre. Amikor valakinek jót kívánunk, nem mi akarjuk azt megvalósítani, hanem Istent kérjük, hogy árassza rá áldását, töltse be életét, hiszen ő minden jó forrása. Mint közösség Krisztus nevében vagyunk együtt, és jó, ha tudatosodik bennünk, hogy összetartozunk. Ami összetart minket, az nem más, mint a szentháromságos egy Isten szeretete, amely Krisztusban kiáradt mindenkire, és amely egy testté, egyházzá tesz mindannyiunkat.

3. Nézzétek, az Isten báránya! (Jn 1,29–34)

Keresztelő János tanúságát egyházunk kezdettől fogva beemelte liturgiájába. Annyira sokatmondó és szemléletes, annyira újszövetségi a bárány jelképe és Jézus Krisztus keresztáldozata, hogy minden szentmisében ezt fontoljuk meg szentáldozás előtt. A Messiás mint Isten báránya az ószövetségi könyvekben sehol sem szerepel. Egy kivétel talán mégis akad: Izajás könyve, akinél a szenvedő Megváltó hasonlít a leölésre szánt bárányhoz. De ez a kivétel is csak még jobban kiemeli Keresztelő János tanúskodását. Keresztelő János tanúságot tesz hitbeli felismeréséről, mint ahogyan minden kereszténynek Krisztus tanújává kell válnia. A pap felmutatja Krisztus testét mint az áldozattá váló isteni bárányt. Ebben bűnösségünk is benne van. A mi bűneinkért halt meg a kereszten. Igaz, tulajdonképpen egy közös bűnről van szó, az ősbűnről, amely miatt mindannyian elestünk és istengyermekség nélkül születünk erre a világra. Ezért szükséges a megváltás, ezt hozta el nekünk Krisztus, a húsvéti bárány, „aki elvette a világ bűneit, halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett”.

Minden szentmisében – az évközi idő folyamán is – ezt a megváltó áldozatot ünnepeljük, ezért adunk hálát. Mennyire más emberként mennénk ki a templomból, ha kinyitnánk szívünket és értelmünket, fogékonnyá tennénk lelkünket Isten bárányának felismerésére, aki elveszi ma is bűneinket. Aki újjá tud teremteni nemcsak mentálhigiénés alapon, hanem egész valónkban. Ahhoz viszont oda kell adni neki a bűnt. El kell engednünk a bűnhöz való ragaszkodást, hogy újjáteremthessen. Meg kell nyitnunk rendszeresen a gyóntatószék ajtaját, és másnak is megmutatni, nemcsak a nagyobb ünnepek kötelező szokásaként letudni. Mint Keresztelő Jánosnak, nekünk is a Megváltó tanúivá kellene válnunk, hisz az ő vére nem folyhatott hiába.