1. Amikor a bűnös elfordul a bűntől… megmenti életét.
(Ez 18,25–28)

A próféta azzal vigasztalja népét, hogy Isten előtt senki nincs elveszve. Egész életünk erkölcsi küzdelem, hiszen minduntalan visszaesünk a bűnbe, de fel is állhatunk és vissza is térhetünk hozzá. Ő kész újra megbocsátani. A megtérés pedig személyes tett. Helyettünk nem térhet meg senki.

2. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból…
(Fil 2,1–11)

Szent Pál apostol kérése erkölcsi gyenge pontunkat érinti. A másoknak tetszeni akarás, a magamutogató kivagyiság, az elismerés és az azonnali visszajelzések utáni vágy mindannyiunkban ott feszül, és könnyen megmérgezi a legjobb, hivatásból végzett munkánkat is. Nemcsak a média által felkapott és futtatott sztárok nem tudnak nélküle élni, hanem sokszor az átlagembert is elbűvöli önmaga dicsőítése. Az apostol alázatra és Isten előtt helyes önértékelésre akar rávezetni. Alázat nélkül nem leszünk képesek hibáink beismerésére, gyengeségeink elfogadására, de szeretetre, lemondásra és engedelmességre sem. Ahogy Jézus Krisztus lemondott isteni dicsőségéről értünk és az Atya iránti engedelmességből, úgy az őt követőknek is szüntelen meg kell tanulniuk ezt az önkiüresedést. Ez a keresztény lelkiélet alaptörvénye.

3. Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni. (Mt 21,28–32)

A két testvérről szóló példázat csak Szent Máténál lelhető fel. Jézus „hagyományos” ellenfeleinek, a főpapoknak és a nép véneinek mondja válaszul, akik a hatalmát firtató kérdéssel próbálták zavarba hozni. Ugyanannak az apának a két fiáról van szó. Az első megígéri, hogy kimegy a szőlőbe, de mégsem teszi, a második viszont eleinte dacosan ellenszegül, de aztán meggondolja magát, és engedelmeskedik.

A klasszikus magyarázat szerint az engedelmes fiú zsidókat, a dacosan engedetlen pedig a pogányokat jelképezi. De a példázat olyan kérdéseket is felvet, amelyekre a ma emberének sürgetően válaszolnia kell. Mi a fontosabb: a szó vagy a tett? Az elmélet vagy a gyakorlat? Elég-e pusztán a szavak mágikus erejével takaróznunk, és megbabonáznunk még Istent is? Mi felel meg jobban az ember hivatásának: engedelmeskedni vagy lázadni az erkölcsi és más törvények ellen? Mikor vagyunk igazak:  ha annak látszunk, vagy ha bűneinkből igyekszünk megtérni?

A pökhendi modern ember a nagy szavak és ígéretek mámorában él. Nem engedelmeskedni akar, hanem érvényesülni. Jó „marketinggel”, a reklámok agymosásával, helyezkedéssel, a szavak csűrés-csavarásával nemcsak áruit, hanem saját magát is képes eladni, és egyáltalán nem törődik az erkölcsi igazsággal, a lelkében szunnyadó isteni hívással. Nehezen mozdítja szívét a szeretet tetteire.

Isten mindenkit hív szőlőjébe. Ott dolgozni nem lehet alku tárgya. Nem nyugtathatjuk magunkat a vallásos gyermekkor hátterével, sem az egyházi nyilvántartás biztonságával. Szent Fiában mindennap szól és sürget, hogy legyünk munkatársai országának szőlőskertjében. Minden Demosthenésnél szebben beszél a tett – mondja Petőfi. Ráadásul mindannyiunkban ott lakik az engedelmes és az engedetlen fiú egyaránt. A végítéletnél pedig az Úr nem dogmatikai tesztet fog velünk íratni, hanem hitünket tettekkel kell bizonyítanunk: éheztem és ennem adtatok…

Jézus vallása a tettek vallása. Ha tetteink nem támasztják alá Jézust megvalló hitünket, igaz voltunktól dagadó öntudatunk csak arra lesz jó, hogy palástoljuk lustaságunkat, önzésünket, azt, hogy gyakorlatilag ellenszegültünk evangéliumának. A bennünk lévő kettősséggel állandóan meg kell küzdenünk. Még mindig jobb, ha bűnösségünkre ráébredve időben megtérünk, és újult élettel tettekre váltjuk az igét, mintsem csak formailag, szánkkal magyarázkodjunk magunk és Isten előtt, hogy mi hiszünk benne.

Jézus példázata csak két lehetőséget említ. De vannak még más variációk is: nincs kedvem, és nem is megyek. Szívesen, uram – és megyek is. Vannak, akik állandóan kísérleteznek, belefognak sok mindenbe, sokszor egyszerre több vasat tartva a tűzben sehová sem köteleződnek el. Vannak, akik beállnak ugyan a munkába, de csak kelletlenül, ímmel-ámmal „kapirgálják” életük szőlőskertjét, és nem hajlandók ott „mélyszántást” végezni, mindent beleadva dolgozni. Csak a fizetség lebeg a szemük elől, és másokra kacsintgatva, állandóan számítgatnak, vajon megéri-e? Egy idő után azonban kínossá válhat, ha valaki folyton fogadkozik, tervezget, ábrándozgat, a döntést pedig elhalasztja. Mennyivel jobb lenne – az Úrnak és szőlőjének is –, ha a sok szövegelés, fontolgatás helyett csendesen nekiállnánk, és igaz fiaiként tennénk a dolgunkat.