1. Szentek legyetek, mert én, az Úr, szent vagyok!… szeresd felebarátodat, mint magadat – én vagyok az Úr! ( Lev 19,1;2,17–18)

A felebarát szeretete az ószövetségben is megvolt. Isten a saját tekintélyére hivatkozva kéri, parancsolja, hiszen ha ő szereti népét, annak minden gyermekét, azoknak is testvérként kell egymáshoz viszonyulniuk. A szeretetben Isten szentsége tükröződik vissza. Már a mózesi törvény is elismeri, hogy Isten előtt minden ember felebarát, testvér. A klasszikus történet szerint a bölcs tanítót felkeresik tanítványai, s megkérdezik, meddig tart az éjszaka. Az egyik tanítvány elgondolásában akkor múlt el az éjjel, ha már a kutyát meg lehet különböztetni a báránytól. A másik szerint, ha a szőlőtőkét a fügefától. A mester egyik választ sem tartja helyesnek, majd így felel: „Akkor múlik el az éjszaka, ha rá tudsz nézni a másik ember arcára, s elég világos van ahhoz, hogy testvéred arcát fölismerd benne.” Itt ér össze már az ószövetségben az Isten és a felebarát szeretete.

2. Nem tudjátok, hogy Isten Lelke lakik bennetek? E világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. (1Kor 3,16–23)

Ahogyan az Istennek szentelt épületet, a templomot is szörnyű vétek profanizálni, megszentségteleníteni, ugyanúgy van testünk templomával is. Keresztségünk óta Isten lakást vett bennünk. Övéi vagyunk testestül-lelkestül, még szabadságunk ellenére is. A Lélek által ő szült új életre. Ha tehát beengedjük a világ, a szabadosság szellemét testi életünkbe, gondolatainkba, óhatatlanul megfertőződünk a rosszal. Nemcsak testünk betegszik meg, hanem lelkünk is kárt szenved. A kereszténynek istengyermeki méltósága tudatában is őrködnie kell a Szentlélek templomán, akárcsak az őskeresztényeknél az oszciáriusok (ajtónállók), akik az idegeneket nem engedték be a templomba.

3. Én viszont azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért. (Mt 5,38–48)

Az Úr Jézus nemcsak beteljesíti az ószövetségi törvényt, hanem ezzel messze túl is lépi azt. Az ellenségszeretet a kereszténység és más vallások ütközőpontja, vízválasztója, ez a Krisztus-követő ember életstílusának fokmérője. Etikai szempontból esetről-esetre lehet vizsgálódni, meddig terjed a jogos önvédelem, szükség van-e bírói igazságszolgáltatásra, de a lényeg nem kerülhető ki: szeretet nélkül nem létezik építő megoldás. Sem egy konfliktusban, sem egy nézeteltérésben. A híradások és tapasztalataink szinte állandóan szembesítenek a kirekesztő türelmetlenség, az idegengyűlölet, a bosszú kártékony hatásaival.

Ha az isteni parancsot tekintjük mérvadónak, akkor nem is szabadna embereket barátra vagy ellenségre osztani. A legnehezebb helyzetekben is van alkalmunk, hogy imádkozzunk azért, aki minket megbántott, akivel nem értünk egyet. Nyilván másképp esik latba, ha egy közösség, egy társadalmi csoport okoz károkat a másiknak és úgymond az egész emberiség „közellenségévé” válik…

A keresztény ellenségszeretet nem a bűnnel való cinkos összekacsintás, nem a munkaadó vagy államhatalom, sem az egyes ember hatalmi visszaélésének elnézését jelenti, hanem olyan szemléletmódot, amely senkit sem rekeszt ki a megbocsátás, a szeretet gyógyító köréből. Akit ellenségnek tekintesz, az is olyan ember, mint te. A másik Krisztus, akiben van legalább annyi jóság, mint benned. Ez a közös alap, amelyből a keresztény ember kiindul. Istennel a másik emberben találkozunk, még oly módon is, hogy az talán visszautasítja – egyelőre – szerető közeledésünket. Jézus nemcsak minimális jó magatartást kér, mint az addigi törvény. Ne tégy semmi olyat másnak, amit nem szeretnél, hogy neked tegyenek. Ő szeretettel, kezdeményezéssel tölti meg, s így lesz hallatlanul új és bátor, újszövetségi szeretet: úgy bánjunk mindenkivel, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak! Valamiképpen a mi saját, önző szeretetünkre apellál, hogy ebből induljunk ki. Az üdvösség törvényét hozza működésbe. Ő már legyőzte a rosszat.

A másik embert nekem nem legyőznöm kell, hanem „kiszeretnem” belőle azt, amiben egymásra hasonlítunk: az istenképiséget. A gonoszság csak a szeretettel oldható fel, győzhető le, semmisíthető meg. Nem pusztán erőszakmentesség ez, hanem az esztelenségig elmenő, életet feláldozó szeretet, amelyet Krisztus mutatott be a kereszt oltárán.