1. Ti szomjazók, gyertek a vizekhez, mind…!(Iz 55,1–3)

A Másod-Izajásnak nevezett próféta közvetlenül a babiloni fogság előtt vigasztalja és bátorítja népét. Felhívása meghívás az üdvösségre, amelyre mint lakomára Isten mindenkit elvár. A víz, a kenyér, a bor és a tej Isten adományainak bőségét, az üdvösség teljességét jelképezik.
Az üdvösség lakomájának egyetlen feltétele van: szomjazzunk, vágyakozzunk utána. Mint aki víz után epekedik, miután megtapasztalta a sivatagi hőséget, a tikkasztó kánikulát. A víz a legfontosabb élelmiszer és táplálék egyben. Étel nélkül még akár 50 napig is képes életben maradni az ember, de víz hiányában mindössze négy-öt napot bír ki. Ezek a testi tünetek előképei a lélek szomjúságának is. Jézus maga is felkiált a sátoros ünnepen: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám…!”(Jn7,37) Ő az örök élet vízforrása. Vízből és Szentlélekből ő ad nekünk újfajta, kegyelmi életet a keresztségben. Kiapadhatatlan vágyainkat maga Isten adja belénk, hogy állandóan utána szomjazzunk.

2. Ki szakíthat el bennünket Isten szeretetétől?…(Róm 8,35.37–39)

A keresztény himnuszirodalom gyöngyszeme ez, amelyet Szent Pál ír a rómaiaknak. Döbbenetes mélységű vallomás, amelyben arról tanúskodik, hogy Isten szeretetét számára semmi nem feledteti. Isten szeretete végigkísér minket minden viszontagságban, sőt a bajok, a kísértések még inkább felnagyítják ezt a vele való kegyelmi kapcsolatot, annak végtelen értékét. Akiben szeretet van, az nem fél semmitől, hiszen Isten mindenek fölött áll.

3. Mindnyájan ettek és jóllaktak… (Mt 14,13–21)

A kenyérszaporítás csodája mintegy előkészíti az oltáriszentség szerzését, az utolsó vacsora eseményeit. Amolyan előmise, kísérleti jelleggel. Az eukarisztia alapítására, az apostolok első áldozására még nem értek meg a dolgok… A Mester isteni pedagógiájával lassan tér a tárgyra. Minden elméleti okoskodás nélkül mintegy „eljátssza” nekik a későbbi szentmisét, hogy később övéi majd könnyebben felismerjék és belekapcsolódjanak. Nem egy showműsor, nem egy laza hétvégi piknik, hanem átváltozás szemtanúi a jelenlevők. Rögtönzött liturgia részesei, ahol a nép rendben letelepedik, középütt ő van, körülötte az apostolok, tágabb körben a nép. Ünnepélyes hálaadás, áldás követezik, majd elhangzik a megbízás: Ti adjatok nekik enni. Az apostolok még csak nem is sejtik, mi lesz ebből…

A minőségi átváltozás („ez az én testem”) majd csak az utolsó vacsorán és az emmauszi tanítványok szeme láttára lesz teljessé. Ez a kegyelmi asztalterítés folytatódik a világ végéig. Jézus egyházán keresztül minden idők emberének csodálatos kenyeret ad. Ma is, engem is kínál teste kenyerével. Nem jelképes – valóságos táplálékot nyújt. Éhezem utána?
A mindennapi kenyérharc miről szól életemben: anyagiak gyűjtése, vagy ő az igazi megélhetés?

Azt mondják, minden ízlés dolga, a konyhában is… Ízlés és ízlelés. Ízleltem már Isten jóságát és végtelen szeretetét? Ha belekóstolok, az ő szeretetének, velem létének édessége minden más tápláléknál összehasonlíthatatlanul édesebb lesz. Ha őt eszem, belőle élek, egyre inkább lelki emberré válok, akinek már nem a hasa lesz az istene, hanem a gyomornál messze mélyebben tetten érhető éhség jelentkezik lelkem mélyén – utána.

Krisztus testét nem fogyasztjuk, számára nem fogyasztók vagyunk, nem azért esszük, hogy fogyjon… Azért táplálkozunk vele, hogy örök életünk legyen. A kenyérszaporítás csodája pedig a kezünk között ismétlődik meg, amikor lelkünk éhségét általa csillapítottuk. Ige és kenyér egyforma, egyenrangú táplálékká lesz, a családi asztal ünnepi eseménnyé magasztosul, kicsinyhitűekből nagylelkű adakozókká válunk, akik más éhezőket is jóllakatnak. Ha megérezzük már most a mennyei lakoma előízét, ha esszük a tápláló és életet adó kenyeret, sokkal kevesebb bajunk lesz magunkkal és a többiekkel. Ráébredünk arra, hogy
a mindennapi kenyér nem annyira munkánk gyümölcse, mint inkább a kenyérszaporító isteni Mester ajándéka.