Tisztelt egybegyültek!

 A történet szerint, - amely valamikor a középkorban játszódik,- a vándor zarándok hosszú útja egy nagyvároson vitt keresztül.. A hatalmas főtéren nagy volt a sürgés-forgás, mindenki egy szokatlanul nagy építkezésben vett részt. A távoli vándor nagy figyelemmel nézte az ott dolgozó embereket. Azt szemlélte, ki, mit és hogyan csinál. Bóklászott a magasba nyúló, de még el nem készült hatalmas falak között. Megdöbbenve figyelte az épülő remekművet. Miközben bámészkodott, tekintete az építkezés egy eldugott szegletébe tévedt, ahol három kőfaragó ember ugyanazon a kövön dolgozott, kezükben kalapács és véső. A vándor megkérdezte az egyiket: – Mondd, te mit csinálsz? – Követ faragok, nem látod? – hangzott az egyhangú, szürke válasz. A vándor a másik kőfaragót is megkérdezte: – És te mit csinálsz? – Izzadok itt egész nap néhány tallérért, mondta a másik ingerülten. Te mit csinálsz? – kérdezte a harmadikat: – Én katedrálist építek! – hangzott a boldogságtól sugárzónak a válasza.

Ez a konferencia a népi építészeti örökségünk megőrzésének jegyében született. Azt kívánom, és azért imádkozom, hogy az előadások nyomán a résztvevők, s majdan rajtuk keresztül mindazok, akik ilyen szellemben fognak egy új bennvaló megálmodásához, soha ne feledkezzenek meg a minőségi, becsületes munkáról, a természetes anyagok tiszteletéről, s arról, hogy a mi házunk is egy bizonyos fokig szentély, katedrális. Alkotó munkánkkal nemcsak értéket hagyunk magunk után, nemcsak gyökeret eresztünk szülőföldünk tájai, ízei, stílusa, szépérzéke felhasználásával, hanem itthont is teremtünk, amelynek állnia kell az idők viszontagságait, akár egy katedrális. Valahol Isten dicsőségére is tesszük a munkánkat, ennek jegyében építünk házat, hazát.

Az Ő szolgálatában teljesítjük földi küldetésünket itthon, rendületlenül.

Erre kérem értetek, értünk Isten áldását.

Imádkozzunk!