Keresés
 
 
Megtekintve: 73 alkalommal
Belföldi

Átadták az idei Bálint András-díjakat/Laudációk

Átadták az idei Bálint András-díjakat/Laudációk

 

December 15-én, csütörtök este osztották ki az idei Bálint András-díjakat a székelyudvarhelyi Küküllő Szálloda Budvár termében. Az eseményre a három díjazott, Péter Beáta, Lőrincz György és Sebestyén Péter pályatársai, barátai és rokonai jelenlétében került sor meghitt és ünnepélyes körülmények között. Az est házigazdája munkatársunk, Farkas Antal televíziós operatőr, szerkesztő, fotográfus, a Bálint András Alapítvány képviselője.

Az idei díjak nem tárgyiasulhattak volna, ez a kiemelkedő esemény sem valósul meg a lelkes és önzetlen támogatók nélkül, akiknek ez úton is köszönjük a nagyvonalú hozzájárulását! Ugyanakkor hálásak vagyunk a sajtó jelenlevő tudósítóinak – a Sóvidék Televízió, a Marosvásárhelyi Rádió, a Hargita Népe és a  Székelyhon munkatársainak – , hogy velünk ünnepeltek és hírét vitték ennek a nagyszerű eseménynek.

Az ünnepségen jelen volt Bálint Csaba keramikus, művészettörténész, a névadó fia is

Péter Beáta a Babes-Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakán végzett 2005-ben, később a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen folytatta tanulmányait drámaíró mesteri szakon. Irodalmi titkárként és dramaturgként dolgozott a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban és az Udvarhely Táncműhelynél. Jelenleg újságíró a Székelyhon és a Liget portálnál, szerkesztője az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lapnak. Több mint tíz éve rendszeresen közöl színikritikákat, színházi tárgyú írások at, interjúkat színházi alkotókkal. Első, tárcanovellákat tartalmazó kötete 2021-ben jelent meg Ez több lett. Maradhat? címmel.

A díjazottat Magyari Tekla újságíró, televíziós szerkesztő méltatta.

Kedves egybegyűltek, tisztelt Kuratórium, drága Bea!

Köszönöm a megtiszteltetést, hogy én méltathatom Péter Beáta munkásságát, olyan kollégáét, akit sok éve távolról, de nagy tisztelettel és őszinte nagyrabcsüléssel figyelek, az utóbbi években pedig némileg közelebbről is lehetőségem nyílt dolgozni vele. Bár korábban is elolvastam a lélekkel teli, ízes cikkeit, a két éve megjelent debüt-kötetével vett le a lábamról teljesen. Még azelőtt, hogy olvastam volna… Kislány korom óta írogatok ugyanis én is, akadnak olykor fel-feltörő szépirodalmi ambícióim is, de amikor meghallottam, hogy 75 tárcanovellát írt és szerkesztett Bea egy kötetbe, a lusta emberek minden tisztelete felébredt iránta bennem. (Össze is számoltam a saját vállalható írásaimat akkor menten, s mindent egybevetve, a számolással nagy nehezen eljutottam hat vagy hét tárcáig…) Bea 75 szívmelengető írást rögtönzött az első kötetébe. Azt, hogy a Székelyhon lapcsalád nagy elhivatottságú újságírója, az Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális lap szerkesztője, meg a Búcsújárás c. dráma szerzője, a  Guglin is meg lehet találni (például ITT)…

Érzékenyen lát és láttat, keserédes történetei rendszerint a derű felé kanyarodnak. Az embernek családja van, szomszédai… boltba is kell járni, közben meg csetlik-botlik. Ahogyan Bea is a hétköznapokban. De ennek is megvan a maga bája. Csíkszeredai kolléganőnk sérelmeket és álmokat sző egybe a gyakran megmosolyogtató valósággal. Ez több lett. Maradhat? – kérdezi kötetének címadó írásában Bea, és a hetvenöt tárcát tartalmazó könyv is több lett, mint egyszerű strandos olvasmány. És persze, hogy maradhat, mi több, maradnia kell a kortárs erdélyi irodalom prérijén. Tanult teatrológiát és drámaírást, volt rádiós, dramaturg és művészeti titkár, mielőtt írni kezdett. Az emberekről. Napilapba, blogra és kötetbe egyaránt. Egyébként több száz kötete van, de ez az első saját. Bea írásai is afféle remény-befőttek, mint egy túlélőkészlet a sötét telekhez. De “beszéljen” helyettem inkább ő, egy korábbi interjúnkból idézek.

„Úgy érzem, úgy élek, hogy minden nehézségével együtt, az élet szép. Csak észre kell vennünk. Nem kell folyamatosan (ál)mosolyogni, vagy mű rózsaszín felhőket terelgetve magunk köré mindig jól lenni. Ha nem is kell megjárni a poklot, de át kell élni nehéz helyzeteket, gyászolni kell, ha annak van az ideje. És akkor egy adott ponton meglátjuk, értékelni tudjuk a jót. Hinnünk kell, hogy a legtöbb gubancból ki tudunk szállni, fel tudunk emelkedni. A hit nagyon fontos. Még ha néha el is hagy, vagy mi mondunk le róla. De egyszer csak megérezzük a töltött paprika illatát, vagy ránk mosolyog valaki, és érezzük, hogy az élet szép.

Amikor a kötet címadó tárcáját írtam, nagyon sötét fellegek voltak fölöttem. Legalábbis, úgy láttam én. Miközben teljesen elkeseredve álltam egy üzlet hentes pultja előtt, és előttem egy néni kért tíz deka párizsit, két szál kolbászt, húsz deka valami mást, eszembe jutott, hogy valahogy így vagyunk az életben is. Szeretnénk ebből is, abból is egy kicsit – a lehetőségekhez, az álmainkhoz, a szükségleteinkhez mérten. Az én történetemben a néni tíz deka szeretetet kért, de nem kapott, mert nem jött meg a szállítmány, törődés se érkezett, viszont volt szarkazmus, finom, édes bosszú stb. És akkor kiderül, hogy tavaly főzött be reményt, ott áll a kamrájában a borkánokban, azzal kell kihúzza. Bizony, nem ártana, ha az eperlekvár és ecetes uborka mellett ott lenne a kamrákban. Mert, ha néha úgy érezzük, hogy egy adott helyzet több lett, mint amennyit el tudunk viselni, maradhat. Mert a remény ott van a borkánokban” – vallotta Bea, az imént hallott tárca apropóján.

„Az újságírói munkám során mindig az adott interjúalany érdekel. Minden eset más és más. A kulcsot kell megtalálni minden egyes emberhez. De ez rajtam is múlik. Az, hogy hogyan közelítek hozzá, az, hogy ne éreztessem, ha éppen én vagyok rossz hangulatban, hogy időt tudjak szánni rá, érezze, hogy valóban fontos számomra, hogy kíváncsi vagyok rá. Az írás jobb emberré tesz. (Nem csak az olvasás.) Régebben inkább éjszaka írtam az ilyen típusú szövegeket vagy hajnalban. Egy alkalommal, földszinti lakásban laktunk akkor, egy szöveg mellett éjszakai bagolykodtam, február volt, havazni is kezdett, három körül feküdtem le. Öt óra, fél hat lehetett, amikor arra ébredtem, hogy a szomszéd elkezdte pucolni a járdát, kercegett a hólapát a jégen. Egész nap bosszús voltam, és gondoltam, hogy akkor vitriolba mártott tollal jól megírom ezt, hogy milyen emberek vannak. De miközben írni kezdtem, vettem észre, hogy lassan felmentem őt. Az kezdett el érdekelni közben, mi állhat a hátterében, hogy ő ott hajnalban kerceteljen. És mire befejeztem, „megbocsájtottam” neki” – mesélte Bea az alkotás áldásos folyamatáról.

Aki pedig olvassa Péter Bea írásait, jó eséllyel megbocsát a morcos fagylaltárusnak és a paprikás hangulatú vendéglátónak, vizenyős tekintettel gondol gyermekkori szomszédjára, az öreg nagyszülőkre, derűsen mosolyog a ködös csíki télnek vagy éppen a Zámbó Jimmyt bőgető buszsofőrnek… Bea írásai által a világ egy kicsit melegebb hely.

Hölgyeim és uraim, a Bálint András-díj idei kitüntetettje, Péter Beáta kiváló újságíró, de ami számomra még inkább fontos: érzékeny lelkületű, nagybetűs Ember.

Lőrincz György (1946, Kápolnásfalu) író-publicista. Zetelaka községben és annak környékén tanított, majd a székelyudvarhelyi Élelmiszeripari Gépgyár technikusa volt. 1989-től a Nemzeti Megmentési Frontnál dolgozott, 1990–2011 között Hargita Megye Művelődési és Vallásügyi Felügyelőségén (ma Igazgatóságán) volt közművelődési előadó. Székelyudvarhelyen él. Létrehozta és több mint negyed évszázadon át működtette az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványt.

Többek között Szabó Zoltán- (2002), Székelyföld-díjas (2001), valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának prózadíjában részesült (2004), a Magyar Arany Érdemkeresztet 2016-ban vehette át, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést pedig 2021-ben. Legutóbbi kötete: Ma éjjel eljövök érted (2021). Publicisztikai jellegű írásai a Hargita Népében és az Udvarhelyi Híradóban láttak napvilágot. Évtizedek óta a hagyományos székely falu, a vidék és az ott élő emberek sorsa foglalkoztatja.

A laudációt Zsidó Ferenc író, költő, a Székelyföld főszerkesztője mondta.

Lőrincz György Bálint András-díjához

Nagy öröm számomra, hogy Lőrincz György Bálint András-díjat kap, még nagyobb öröm, hogy én mondhatom el a méltatást. Mert az elmúlt években a Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökeként ő maga nagyon sok embert laudált, nagyon sok ünnepi műsort szervezett – ezek többségében együttműködtünk, így közelről láthattam ténykedését –, mindig ő figyelt másokra, mindeközben őrá mintha kevesebb figyelem irányult volna. Ez nem azt jelenti, hogy a díjak elkerülték, hogy nem kapott elismerést, hisz elég, ha csak a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, a Magyar Arany Érdemkeresztet vagy a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét említem, arról sem feledkezve meg, hogy itt, szűkebb pátriájában is értékelik munkáját, legutóbb Pro Urbe díjjal, de az is igaz, hogy Lőrincz György néhány éve visszavonult a közélettől, és jöttek újabb, talán harsányabb személyiségek és ő talán kissé elfelejtődött. Ezért is tartom fontosnak most a Bálint András-díjat, mert úgy vélem, megerősítés, hogy most is szükség van Lőrincz Györgyre, hogy szükség van az öregek bölcsességére, józan nyugodtságára.

A Bálint András-díj elsődlegesen publicisztikai díj, közírással, sajtós véleményformálással lehet kiérdemelni. Lőrincz György olyanfajta szépíró, akitől sosem állt távol a publicisztika, a közösségi gondok megszólaltatása, ő azok közé a régi vágású alkotók közé tartozik, akik úgy gondolják, az írónak joga és kötelessége közszerepet is vállalni. Pályáján szociográfiával indult: szűkebb közösségének, a székelységnek a társadalmi, szociális problémáit dolgozta fel irodalmi igénnyel, tehát már fiatalon elkötelezte magát a közszolgálatiság mellett. Pályája derekán aztán a novella és a regény lett a két alapműfaja, de az újságírással sosem hagyott fel, rendszeresen írt tárcákat, publicisztikákat. Nyugdíjba vonulása után még évekig tárcarovatosa volt az Udvarhelyi Híradó napilapnak, meg is kérdeztem akkoriban tőle, mi motiválja ebben. Valami olyasmit válaszolt, hogy ha tájékozódik, az neki is jó, ha felfed összefüggéseket, ha megfogalmazódik a véleménye, hovatovább kívülállóként, a dolgok sűrűjéből kilépve, azt kimondja, még akkor is, ha már nem nagyon van, aki hallgasson rá. Valahogy úgy, ahogy Arany János fogalmazott a Mindvégig című versében: „te mondd, ahogy Isten adta mondanod, /bár puszta kopáron/ – mint tücsöké nyáron – / vész is ki dalod”.

Kedves Lőrincz György, én tudom, hogy azokat a tárcákat bizony sokan várták hétről-hétre, tudom, hogy novelláidat, regényeidet most is sokan szeretik. Azt is érzem, hogy a helyeden vagy – ezért is hiteles, amikor megszólalsz. Azt kívánom, a Bálint András-díj erősítsen meg helyeden, hogy te magad még sokáig erősíthesd ezt a helyet, ahol élünk.

Ft. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános, író – ismertebb “művésznevén” Péter Páter – Csíkszentmihályon született 1968. február 27-én, majd ötéves korától Csíkszépvízen nőtt fel, elemi iskoláit is ott végezte. Gyulafehérváron a Római Katolikus Kántoriskolában érettségizett. Teológiai tanulmányait szintén Gyulafehérváron, a Megtestesült Bölcsességről Nevezett Szemináriumban (SIS) folytatta 1987 és 1992 között. A csíksomlyói kegytemplomban szentelte pappá 1992. április 25-én Bálint Lajos, a főegyházmegye első érseke. Káplánként Sepsiszentgyörgyön (1992), Csíkszeredában (1992–1996) és Gyergyóremetén (1996–1997) szolgált. 1997-től plébánossá nevezték ki Erdőszentgyörgyre, ahol vezetésével a Bözödújfaluból elszármazott hívek számára új templom épült. 2006-tól a marosvásárhelyi Ady negyedi Szent Imre-egyházközségben szolgált, illetve 2022. augusztus 1-től Csíkszenttamás plébánosa. Több mint húsz, különböző műfajokban írt kötet szerzője. Teológiai vonatkozású tanulmányokat, publicisztikákat, novellákat és elbeszéléseket egyaránt publikált az elmúlt évtizedekben. Népdalok, nóták gyűjtésével és előadásával is rendszeresen foglalkozik.

A harmadik kitüntetettet, Sebestyén Pétert Simó Márton író, újságíró, az Élő Székelyföld Egyesület elnöke méltatta.

„Isten adjon részt a könyörgésből!”

Én nem tudom pontosan, hogy hány arca, hány élete van Sebestyén Péter plébánosnak, aki nem mellesleg író is. Először van ugye a pap, aki a hitünk felett őrködik, ha hagyjuk. Ez nagyjából rendben van, látjuk-tapasztaljuk, hogy nem egyszerű szakmaként tekint erre a típusú munkára, hanem hivatásként. Másképp nem is lehet. Bár azt is mondhatná a kívülálló, hogy reménytelen az ügyködés, mert mi, emberek gyarlók voltunk, tényleg, azok vagyunk, és több mint valószínű, hogy a továbbiakban sem leszünk különbek. De hátha! Meg kell próbálni, oda kell vezetni a tévelygő birkákat az egyház és az üdvösségkeresés közelébe. Ez a bizakodás tartja benne életben a szolgálatvágyat, s azt, hogy az ember javítható.

Hogy miért kell aztán egy papnak annyi irányba elkanyarodnia, az is nehezen fér a fejembe. Ha jól számoltam huszonhat kötete jelent meg ezidáig a főtisztelendő úrnak, és ezek nem akármilyen könyvek, nem „közönséges” prédikáció-gyűjtemények… Hanem: ha már elmondja, írja is le, vagy mondja el, amit leírt! Nem úgy van! Nem amolyan kötelező melléktermékek, hanem több csoportba sorolható, komoly alkotások. Ezt a kategorizálást ő maga személyesen is megteszi. Úgy nyilatkozott, hogy az ezredforduló évében kezdődő írói pályán először voltak a „korábbi” könyvei, szám szerint tizenhárom. És utána a következett a „többi”. A másik tizenkettő, vagy tizenhárom, vagy tizennégy. Körülbelül, így mondom én is, mert egy-kettő mindig van a tarsolyában, úgymond előkészületben valamelyik nyomdában, valamelyik kiadónál, s bármikor növekedhet a napvilágot látott munkáinak a száma. Ami a műfaji sokoldalúságot illeti: találunk e korai művek közt szentek életéről szóló kötetet, elmélkedés- és prédikáció-gyűjteményeket. De ott az a kis füzet is – például –, amely adatokat közöl az elpusztított Bözödújfalu múltjából és emellett dokumentálja az új templom építését, amely 1998 és 2003 között zajlott Sebestyén Péter szolgálata idején. Úgy volt plébánosa a Kisküküllő-menti kisvárosnak, hogy tulajdonképpen a filiában tartózkodva kellett építkeznie, hiszen a helyzet megfordult Bözödújfalu, az anyaegyházközség elárasztását követően, és a hívek túlnyomó többsége itt telepedett le. Szóval ez a munka csak egy kis füzet, amelynek maga az új templom egyik mellékterméke, esetleg a kiváltó oka. Ekkortájt gyűrűzik be az életébe – 1998-ban kezdődik és tart egészen 2020-ig – a rádiós katekézis időszaka, ami azt jelentette, hogy heti rendszerességgel fel kellett olvasnia a mikrofon előtt egy-egy olyan jegyzetet, amely a hitéleti tematikák mellett felszínre hozta azokat a problémákat is sorban, amelyekkel maga a megszólaló, a környező és a szélesebb világ éppenséggel küszködött. Igen ám, de ugyanebben a „korábbi” munkákat tartalmazó felsorolásban megjelenik egy 2008-as kiadású Kiskertembe rozmaringot ültettem című dalgyűjtemény is, egyszerű népdal-, nóta-, műdal-, hallgató-összeállítás, az a kincs, az az énektudás, amelyet gyermek- és ifjúkorából magával hozott.

Szóval ezek a kezdeti fertőzések megmaradtak a továbbiakban is. Ha áthaladunk a szakmai vízválasztón, amelyet önmagának állított fel, s a „fejlettebb” szférákba jutunk, ami a Jólét délibábja? című kötettel kezdődik, akkor már az „érett” íróról beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy minden hozott érték jön vele együtt tovább, a mostani esztendő felé, csak éppenséggel kiegészül és tovább bővül: a kiskertbe ültetett rozmaring tovább gyarapodik és alaposan kivirágzik, hiszen a korábbi kiadványt újragondolja és kottákkal látja el. A vájtfülű és fejlett érzékű zenetudósok legnagyobb megrökönyödésére, hiszen nem a gyűjtések során kanonizált variánsokhoz ragaszkodik, hanem azokhoz a változatokhoz, ahogyan ő azokat a dalokat gyermekkorában, vagy különböző szolgálati helyein hallotta és megtanulta. A továbbadásban nemcsak a könyv segít, hanem időnként hanghordozókat is készít, sőt mi több, hagyományos székelyruhára cseréli a reverendát – de az is lehet, hogy ez az otthonról öltözéket mindvégig viselte, csak az történt, hogy amikor a harminchárom gombot begombolja, akkor legfeljebb csak a csizmája orra látszott. Az igazi ott van a papi formaruha alatt. S ha már eredeti székelynek tűnik, akkor mit tenne mást: hangszert ragad, és bemutatja a hallgatóságának az énektudását is. Állítólag a hívei mindenütt szeretik az igehirdetésnek ezt a típusú meghosszabbítását.

Az utóbbi hét-nyolc esztendőben kezdett kibontakozni a szépíró is Sebestyén Péterben. Novellákban és elbeszélésekben írja meg gyermekkori élményeit, illetve rögzíti azokat a történéseket, anekdotákat, amelyekről lelkészi tevékenysége közben értesül. Több kötetre való „saját” írással rendelkezik, amelyeket olykor észlel a „magasabb rendű irodalmi kánon”, nyert már pályadíját, válogatták be szépirodalmi jellegű alkotásait antológiákba is pár munkáját.

Hogy mennyire szíven üti a valóság, arról újabb prédikációgyűjteményei is vallanak, illetve az esszék és a publicisztikák. Ezek szépen sorjázó kötetei a „második alkotói” korszakból valók. Amikor úgy van, meglepi a plébános úr önmagát és olvasóit egy-egy reprezentatív kötettel, olyan szöveg-gyűjteménnyel, mint volt – például – az Ezüstbeszéd, pár évvel ezelőtt, amikor a huszonötéves papi jubileumát ünnepelhette, de telik az idő, immár az aranymise és az „aranybeszéd” felé halad. Ha a Jóisten is úgy akarja.

Ami – szerény véleményem szerint – írói/ publicisztikai munkásságának a legnagyobb értéke, hogy írásaival hétről-hétre jelen van napi- és hetilapok hasábjain, az Élő Székelyföld Egyesület médiafelületein, egyházi és civil portálokon, s mi több, folyamatosan frissíti személyes honlapját is, amely az analóg hordozók mellett egyik gyűjtőhelye tevékenysége minden vetületének. A publicisztikák és a kisesszék – tulajdonképpen minden jó prédikáció esszéként is értelmezhető, a minőségi publicisztika pedig szépirodalom is, a neves írók ezelőtt is művelték, művelik most is, akik becsülettel és tisztességgel állnak hozzá a világhoz –, szóval ezek a rendszeresen érkező rövid írások széljegyzetek a kor falára, reflexiók, amelyeket elénk tár és gondolkodásra késztet. Sebestyén Péter, a publicista gyakran konfrontálódik is, szembe megy a kor divatjával, az ócska trendekkel, a gonosz ministránsaival, és kiáll a hagyományos erkölcsi, a keresztényi értékekért, és ugyanakkor kisebbségi szorongásainkat is kimondja.

Megtöbbszöröződő személyisége, több sávon futó jelenléte alkalmassá teszi arra, hogy folyton ébren tartsa a lelkiismeretünket, hogy újra és újra elgondolkodjunk hibáinkon és mulasztásainkon. Segít nekünk jobbakká lennü

Ugye azt szokták kérdezni a valamilyen templomi szertartástól távol maradó rokonok, hogy, na: mit mondott a pap? Ilyenkor azt is válaszolgatjuk a hozzánk tartozóknak, hogy jól megszidta azokat, akik jelen voltak, s a hiányzókkal nem foglalkozott. Szóval az írások arra valók, hogy az üzenethez ezek a távolmaradók is hozzájussanak, ha nem vettek részt egy-egy üdvösségszerző cselekedeten. Ilyenkor szokás mondani, hogy: a Jóisten adjon részt a könyörgésből! A könyvek, a publicisztikák, a novellák és dalok által. Élni segít nekünk Sebestyén Péter, hogy idekint és odabent is meglegyen és megmaradjon, hasson bennünk a jobbra való törekv

Köszönjük a Küküllő Szálloda munkaközösségének és a tulajdonosnak a méltó helyszín biztosítását.

Élő Székelyföld Munkacsoport

LINKEK:

https://eloszekelyfold.ro/2022/12/16/atadtak-az-idei-balint-andras-dijakat-2/

https://szekelyhon.ro/aktualis/az-erdemes-munkaert-koszonet-es-megbecsules-jar-balint-andras-emlekdijat-kapott-lapcsaladunk-munkatarsa

 




« vissza
 
 





btz webdesign