Keresés
 
 
Megtekintve: 685 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - szépirodalom

Apa születik…

Apa születik…

 

 

Szeme láttára égett le a fűrészüzem. Egy eldobott szivarcsikk égő parazsa elég volt hozzá. József csak állt, meredten figyelte, ahogy a tűzoltók takarítják a kormot. A gyehenna füstje sem volt feketébb annál, amit most látott. Homloka gyöngyözött a reszketéstől. Fiára gondolt, aki alig egy órával azelőtt indiánosdit játszott a barátaival a kásztába rakott fűrészdeszkák között. Anyja alig tudta kirángatni onnan, hanem észre sem vették volna, hogy a födém túlsó vége már lángra kapott. De jó, hogy megmenekültek. Majd csak felépül az új csarnok is. Addig még nő egyet a fia.

Megköszönte a tűzoltók munkáját, majd beült a terepjárójába és elindította a motort. A rádióban épp a május elsejei munkássztrájkokról szóltak a hírek. Egy szakszervezeti vezető nyilatkozott, hogy a bútorágazat dolgozói évek óta kevés fizetést kapnak, s hogy a piacot külföldi olcsó bútorok árasztják el, miközben a fa nálunk a lábán is sokkal többet ér.

Vállalkozását azért indította, hogy fiának méltó megélhetése legyen. Gondolta, ha mesterséget ad a kezébe, nemcsak megszereti a famunkát, hanem apja cégét is továbbviszi majd. A gyermekben volt minden reménysége. Ebben az egyben. Mert több nem lehetett. Felőle igen, de az asszony valahogy megelégedett ennyivel. Nem akarta őt bántani, de már ennél a gyermeknél is gondjai voltak. Még arra sem emlékszik, hogy lett apa. Valahogy semmi sem úgy történt, ahogy tervezte.

Furcsa volt neki ez az egész családalapítás. Ő az apja, s mégse. Annyi biztos, hogy egy-egy ilyen zaklatott nap után nagyon mélyeket aludt és különlegeseket álmodott. Eszébe jutott, ahogy annak idején a bibliát bebugyolálta egy zacskóba, s az inge alá rejtve úsztatta át a Dunán, amikor menekülniük kellett a diktátor titkosrendőrsége elől. Az asszonyért s a gyerekért háromszáz márkát adott a szerb halásznak, hogy átvigye őket a túlsó partra. Végigcsatangolták egész Európát, le a spanyol tengerpartig. Egyszer még Egyiptomba is átjutottak. Onnan is egy álom hajtotta haza. Akkor kezdett ebbe a vállalkozásba. Annak is mindjárt tíz éve.

Megcsörrent a maroktelefon. Gyerekkori barátja hívta:

– Józsi, ugorj be hozzám, légy szíves. Valamit el akarok mondani neked.

–     Rendben, Öcsi. Kábé tíz perc, s ott vagyok.

Rég nem hallott barátja felől, jókor jött ez a hívás. Leparkolt a ház előtt, becsöngetett, majd belépett a házba. Barátja sietve fogott kezet. Látszott rajta, hogy valami nagyon sürgeti belül, ugyanakkor igyekszik kedves lenni.

–     Rég nem láttalak, szerusz, hogy vagy? – kérdezte Öcsi, majd hellyel kínálta Józsefet.

– Ne is kérdezd. Most égett le a fűrészüzem. Egy élet munkája van benne.

– Nem búsullak én téged, te a jég hátán is megélsz. Különben, komolyan, bármi kell, szólj. Tudom milyen érzés… Tölthetek-e valamit?

– Hát, legföljebb egy gyümölcslevet vagy teát, látod, hogy autóval vagyok, s még sok intéznivalóm van.

Ahogy Öcsi töltötte a frissen préselt almalevet, máris rákezdett:

–     Józsi, én rég el akarom neked mondani, hogy amióta megnősültél, eléggé különösen viselkedsz. Szép családod van, becsületes üzletember vagy, szeretnek téged a munkásaid is, az üzletfelek is korrektnek tartanak, jó férj vagy, jó szülő, de néha, nekem úgy tűnik, mintha nem te volnál annak a gyermeknek a rendes apja.

–     Ó menj el, na, hogy mondasz ilyet?

–     Tényleg, csak gyónásként mondom, biztos lehetsz, hogy köztünk marad, de az a gyermek nem is hasonlít rád. Azt is mondhatnám, az anyjára sem.

Ki ő? Honnan szereztétek?

József nagyot nyelt, aztán kortyolt az almaléből. Elővette zsebkendőjét, megtörölte a homlokát, s szusszant egyet.

–     Te Öcsi, ha már így állunk, azt kell mondanom, hogy én sem ismerem. Pedig mellette voltam születésétől kezdve. Igaz, hamarább is. De ez a gyermek egy csoda. Nem tudom hová tenni. Elmondok neked egy esetet. Éppen keresztelni vittük. Igaz, hogy későn jelentettük be, már volt vagy hároméves.  Mondtam addig az anyjának, kicsit nőjjön, ne siessük el, hadd jöjjön a lábán, nem fog annyit sírni.

Képzeld el, amikor a pap leöntötte, felnézett az égre, s azt kezdte kiabálni: ABBA, ABBA, Atyám!.. Engem otthon mindig csak Józsi tatának szólít, ott meg azt mondja, Abba, apuka! De akkor sem reám nézett, hanem fel az égre. Érted? Mi az asszonnyal összenéztünk, elpirultunk, a pap meg csak csóválta a fejét.

De mondok még meredekebbet. A tavaly a hatodikos osztályfőnöke azért hivatott be az iskolába, mert a gyerek nemcsak túl okos és olyan mozgékony, mint a tűz langja, de folyton keresztkérdésekkel szakítja félbe az órát. Ha földrajz, akkor olyanokat mond, hogy „teremtettem”, „mennyei Atyám”, ha meg biológia, akkor, hogy… nem majom az ember, mert az ő égi apukája lehelt lelket mindenkibe. Olyan imádságokat tud, amilyet senki nem ismer, s én sem tanítottam rá. Egyszerűen nem tudom hová tenni. Megdöbbenek, elszédülök ilyenkor, mintha forogna velem a föld, vagy mintha nem is ezen a világon lennék.

   Nos, így ahogy mondod, tényleg sokszor azon töröm a fejemet, hogy lehetek én ennek a gyermeknek az apja? Pedig hát mindent azért gürcöltem össze eddig is, jobban mondva érte. Hogy kenyér legyen a kezében, biztos, megélhetés, stabil jövő. De ez a gyermek engem folyton elbizonytalanít. Máshol jár az esze, másképp ejti ki a szavakat. Vagy ugyanazoknak a szavaknak az ő szájából más az ízük, a jelentésük, a tartalmuk.  Néha az asszony is csak bólogat, de nem érti, és sokszor előveszi az emlékeiből, rágódik rajtuk, mégsem jutunk elébb. Sokszor úgy érzem, ő nevel minket, s visz valamerre. Tudod, ilyenkor mi segít engem, legalábbis ezt érzem…?

–     Mi? Elmész kocsmázni?

–     Neem, ilyenkor nem kívánom az italt. Inkább kimegyek egyet a kertbe, sorba veszem a szerszámokat, megegyengetem, megélesítem a fűrészt, fejszét, helyrerakom a fúrót, vagy éppen barkácsolok valamit.

–     S aközben lenyugszol?

–     Azt nem mondanám, de az biztos, hogy olyankor, aznap este mélyeket alszom, s mindig valami különlegeset álmodom. Van, amelyikre reggel is élesen emlékszem, van olyan is, hogy csak egy sugallatnak érzem, amelytől megnyugszom, s másnap tudom mi a teendő.

–     Háát, ez érdekes... De hallod? Mindjárt elfelejtem, miért akartam veled beszélni. Az a helyzet, hogy a feleségemmel mi is szeretnénk egy gyermeket.

–     Eddig már minden orvost kipróbáltatok, azt mondtad a múltkor.

–     Igen, és arról van szó, hogy az asszony nem foganhat, az én ivadékom pedig nem életképes. Vagyis egyikünknek sincs élősejtje, amiből ember születhet. De az asszony a kihordást még megpróbálhatja. Ezért most az új babaváró lombik-program segítségével azt ajánlották, fogadjuk el, ez az utolsó esélyünk, hogy gyermekünk legyen. Örökbe nem szeretnénk venni. Még a gondolat is mostoha. Az nem a miénk. Azt is tudom, hogy a gyereknevelésben mi férfiak hátrányból indulunk. Az anyáknak jó kilenc hónap előnyük van. Csak én azon vívódom, te Józsi, hogy lehetek biológiai apa, ha mégsem az vagyok? Kié lesz az a gyermek? Mert se az asszonynak, se nekem nincs sok közöm hozzá. Én is egyedül nőttem fel, de legalább voltak vérségi szüleim, az anyám-apám véréből vagyok! Mit szólsz? Mit tegyek? Belemenjünk ilyesmibe? Mondhatnám, hogy az asszony dolga, de nekem is legalább ilyen fontos. Mit tanácsolsz?

József lehunyt szemekkel hallgatta barátját. Gyermekkora életképei, mint filmkockák pörögtek az agyában. Fényes csillag ragyogott az égen, angyalok éneke zsongott a lelkében. Jeles napok, így háromkirályok táján mindig előhívták belőle az emlékezést. Édesapja, aki mellett ült a saroglyán, vagy ahogyan fűrészelték a fát az erdőn. Édesanyja, aki az ő születése előtt veszített el egy beteg magzatot. Ahogyan énekeltek együtt a kórházban a mandulagyulladása után, és ő kalapácsolt a kezével. Ahogyan édesapja fütyörészett vagy dudorászott neki, amíg vezette a lovakat. Istenem, mennyi éneket megtanult tőlük.

Lassan kihúzta maga alól a széket, visszatette az asztal lábához, majd kezet szorított barátjával.

–     Így vagy úgy, de apának kell lenni, Öcsi. Megéri.

A kapu előtt még visszaszólt: – Azért nem ártana, ha imádkoznál is ennek sikeréért. Én is ezt fogom tenni. Talán megálmodom, mi lesz jó neked. Ég veled!

***

Mire hazaért, a gyermek már aludt. Kisimult, ragyogó arca mintha nyugalmat árasztott volna. Valami különös dicsfény ragyogta be.

Mária csendesen megjegyezte: – Minden rendben?

–     Igen. Öcsiék lombikoznak.

–     Akkor Karácsonyra mehetünk baba látni.

–     Háát, ha Öcsi is vállalja, amit nem választott.

–     Legyen Áldott az Úr. Feküdj le te is, fáradt vagy. Mária leoltotta a villanyt és átkarolta alvó férjét.

/…/

 

Az álombeli sziklák fölött sasok keringtek. Úgy tetszett, mintha fiaikat tanítanák repülni. Le-lecsaptak, odakarmoltak, majd nagy suhintással kanyart lejtettek, széles ívben átbukva a másikon és zuhanásukban utánozva a röptében elkapott zsákmányt. Az egyik sas különösen közel repült Józsefhez. Olykor háromdimenziós hatást keltve, nagy zajjal, félelmetes suhintással karcolta meg lelki szemeinek képernyőjét. Sárkányszárnyaknak vélte, amelyek szándékosan zavarják a tiszta képet, felkorbácsolják a lélek indulatainak hullámait, majd a mélybe rántanak. A következő pillanatban egy másik sas suhintott feléje, mintha a tenger csendes éjjeli hullámzását erősítette volna fel. Odarepült József alá, majd felemelte, az égbe röpítette, ahol csak suhantak, nyitott szemmel, szájjal, szinte feloldódva a csendben, az extázisban, az elragadottságban. Megszűnt az idő és a tér.

    József elmerült a végtelen óceánjában. Vízen járva, sasszárnyakon lebegett.

A sas egyszer csak megszólalt: ABBA!

LINKEK: 

 https://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-apa-szuletik/

 

 




« vissza
 
 





btz webdesign