Megvakult csend
Díszes parafa dobozba csomagolva kapott ajándékba egy könyvet[1] Merkel kancellár, – olvasom a hétvégi hírekben. A portugál elnök lepte meg a német nagyasszonyt a 66. születésnapjára. A bolgár elnök pedig egy üveg rózsaolajat nyújtott át ajándékul a német „försztlédinek”. A dobozban lévő könyv címe: Vakság[2].
Szerzője, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Nobel-díjas író, José Saramago, aki épp ezért a könyvéért szolgált rá a nemzetközi elismerésre. Méltán. Mint ahogy Merkel asszony is elgondolkozhat az olvasottakon, hiszen abban is egy asszonyról van szó, aki látásával megmenti a vakokat.
Hamarjában végig is olvastam. Tényleg nagy mű. Egy kicsit Örkény egypercese, a Vágóhíd, de Bodor Ádám Sinistra-körzete is bevillan. Rossz nyelvek szerint nagyon jó a téma, csak nem ennek az írónak kellett volna megírnia, hanem pl. a Legyek ura szerzőjének…
A regény prófétikus látomás egy járványról, ahol mindenki megvakul. Csak a szemorvos felesége lát. A könyv megírásakor (1995-ben) még sehol sem volt a Covid-19, a szerző kellően marxista-trockista szemléletű, de mégis látnok. A regény egyszerre felkavaró és abszurd. Szinte a végletekig kiélezi az elképzelt új világot, ahol az ember állativá embertelenedik, az ösztönök átveszik az irányítást, és minden a túlélés jegyében történik. Erre már legyinthetnénk is, hiszen minden ún. nagy mű az emberi gonoszságot, a lealjasított humánum méltóságát boncolgatja, mondhanánk.
Saramago sem hagy kétséget a felől, hogy az ember vészhelyzetben könnyen a másik ember ragadozójává válhat, lehámlik róla minden erkölcs, esztétikum, szellemi emelkedettség, csak a nyers érzékek, az erőszak segít a túlélésben. Ő még rá is tesz egy lapáttal. Eleinte idegesítő, ahogyan ír: hömpölygő, ömlesztett, központozás nélküli stílusban. Mintha be sem lenne tördelve a szöveg. Sem pontok, sem gondolatjelek, sem párbeszédek. A szereplőknek nincs nevük, csak külső megjelenésük alapján, vagy viszonyaikban lehet őket meghatározni. Sokszor bosszantóan egybefolynak a mondatok, nehezen kivehető: ezt ki mondta, vagy ki gondolta.
De épp abban rejlik a szerző nagysága, hogy e bizarr, végletekig kiélezett szélsőséges helyzeteket milyen könnyedén, gyöngéden, finom líraisággal kezeli, már-már filozófiai magasságokba emelve az állati lét határára került szereplőket. „Az állatok is olyanok, mint az emberek, idővel mindenhez hozzászoknak.” – olvassuk. Ebben a fehér sötétségben minden fantom-szerű, imbolygó árny, akárcsak a szellemek a nappali temetőben. „Megfordul a dolgok rendje, a halál eddig csaknem kizárólagos jelképe az élet jelképévé válik.” De az orvos felesége reménykedik. Abban is, hogy a halott feléled, feltámad. Meg kell tennünk a jelenben is mindent az élet méltóságáért. Együtt, szervezetten. E nélkül csak a széthullást segítjük elő. A történet adott pontján ugyanis, a több száz fős karantén-rabot a sok erőszak és embertelenség dacára egyszer csak ez a látó asszony tudja megmenteni. Legalábbis egy részüket. Megszervezi a kimenekülést, elviszi saját lakására, és életkedvet csepegtet beléjük. A tejszínű köd, amit látnak, épp tapogatózásra elég, de egymásba kapaszkodva, egymás segítségére is lehetnek. Képesek embernek maradni az embertelenségben is. Hiszen a többi érzékük ép, és szívüket-eszüket is használhatják.
Döbbenetes igazságokat, mély felismeréseket mondanak ki, amelyek mégiscsak felcsillantják a reményt, hogy a járvány ellenére csak nem bolondult meg mindenki, csak nincs világvége: „Az ő fejükben ott világított a fény, olyan erősen, hogy megvakította őket… Azért vagyunk vakok, mert már halottak vagyunk… Szem nélkül az érzelmek másfélék lesznek… Nem tudom, hogy van-e jövő, most viszont azt kell tudnunk, miképpen élhetünk a jelenben… Ha együtt maradunk, talán sikerül életben maradnunk, ha különválunk, fölfal és megsemmisít a tömeg… Egy vak világban azok, akik vezetnek, éppolyan vakok, mint azok, akiket vezetnek…” És ebben a vak világban egyedül az asszony lát, akire rábízhatják a vakok magukat. Ő „az a szem, amit a többiek elvesztettek.” Egy „látó király a vakok földjén”.
Fura csavar a regényben, hogy amikor az orvos felesége férjével betámolyog a templomba, a szédülési roham hatására úgy látja, hogy a szentek, szobrok mind bekötött szeműek. Hogy ha a vakok nem láthatják a képeket, a képmások se lássák többé a vakokat. Vagy inkább a képek is a vakok szemével lássanak. Közben az asszony is érzi, hogy időnként mintha romlana a látása. Az író ennek kapcsán egészen addig a gondolatig elmerészkedik, hogy biztosan egy pap kötötte be Krisztus és a szentek szemét a templomban, mintegy szentségtörést is elkövetve, hogy azt sugallja: Isten sem érdemli meg, hogy lásson…!? Az olvasó azt hinné, valahol itt csúcsosodik ki a regényíró személyes drámája, kérdése, kétségbeesett vágya és Isten-hiánya. De pár lappal később, a regény végén még van egy nagy fordulat. Amire senki sem számít: egyik éjjel a csoport tagjai, s lassan az egész város körülöttük örömteli kiáltásba kezd. Egyenként, fokozatosan: Látok! Látok! És összeölelkezve állnak ki az erkélyre vagy ünnepelnek az utcán. Eközben az orvos felesége az égre néz, és ott mindent fehérnek lát. Arra gondol: most én következem…
„Ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad a bűnötök” – mondja Jézus Jánosnál a vakon született meggyógyításakor. (Jn 9, 1-14) A regényben az orvos is ezt mondja feleségének: „Azt gondolom, nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.”
A szerző ki is fejti: „a különböző idők tapasztalása másról sem szól, mint, hogy nincsenek vakok, csak vakságok…”
Merkel kancellár – s talán a többi vak-vezető is – levonhatná a következtetést: nem lett ő az elvakult Európa megmentője sem a migránskérdésben, sem a britek kilépése nyomán, sem a korona-járvány kezelésben. Vakok maradtak.
Ám még bőven lenne mit tanulni az Egyetlen megmentőtől: a Megváltó Krisztustól. René Grousset orientalista a Történelem mérlege c. műve végén írja: „A történelem előtti kor fejlődésének néma drámája, amelyről csak elszórt csonttörmelékek tanúskodnak, aztán ennek folytatása, az emberi fejlődés drámája annyi jajkiáltáson, könny- és vérözönön keresztül az élővilágnak a kálváriája még csak érthető, ha mindez azért volt, hogy az Ember-Istenhez vezessen… […] Ha a világ csak az lenne, aminek a materialista természettudósok és az ateista gondolkodók állítják, akkor értelmetlenség az észnek, és fellázítja a szívet. E borzalmas ürességgel szemben a kereszténység képviseli ma a szellem védelmét.”[3]
Mert a szívet-lelket elvakító, becsvágy-bírvágy-hatalomvágy mérgező járványából csak Ő képes kigyógyítani.
Csak Ő, az értünk meghalt és feltámadt Krisztus nyithatja fel szemeinket a Valóságra.
[1]https://www.vajma.info/cikk/magazin/11733/Rozsaoalajat-konyvet-es-bort-is-kapott-szuletesnapjara-Angela-Merkel.html
[2] https://moly.hu/konyvek/jose-saramago-vaksag
[3] https://www.eletunk.net/jegyzet/ember-utani-fold-szabo-ferenc-sj-jegyzete/
LINKEK:
https://eszm.ro/2020/07/24/megvakult-csend-merkelnek/
« vissza
