Keresés
 
 
Megtekintve: 302 alkalommal
Alkalmi írások - Recenziók

A két pápa és mi

A két pápa és mi

 

         Az utóbbi időkben szinte divat lett pápákról filmet készíteni. Attól függően, hogyan áll hozzá a rendező: dokumentarista módon, bulvárszagúan, szcifiként vagy thrillerként, szórakoztatni vagy elgondolkodtatni kíván, sokféle eredmény születhet. Manapság nézhető sokféle pápás-sorozat, a média zsigereket csiklandozó, a fogyasztói kíváncsiságot kielégítő, kukkolni (is) kívánó nézőjét sokkoló "művészfilmek" mind arra jók: hadd táruljanak fel az egyház okkult, sötét üzelmei, hadd lepleződjenek le a  súlyosnak vélt, valójában legtöbbször csak lufi-botrányok.

Valójában lehet a lelkigyakorlat „stílusában” is minőséget alkotni, ahol a művészi igényű képek, helyszínek, párbeszédek, karakterek visznek egyre mélyebbre, és próbálják megközelíteni a titkot, amely tiszteletet érdemel. Úgy vélem,  A két pápa   c. Netflixes film inkább ez utóbbi kategóriába tartozik. Üdítő kivétel a mozipiacon, minden szerénytelenség nélkül Oscar-díjra is esélyes alkotás. Ez a film a közelmúlt azon eseményeit dolgozza fel, amelyek nemzedékünk lelkébe is beleégtek. Emlékszünk jól, annak idején majdminden részletét szinte élőben közvetítette a világsajtó, mi is részesei lehettünk az eseményeknek,  hatásait most is érezzük.

         Kortárs, a szó igazi értelmében „nagy” film, amelyben nincs győztes és vesztes, és nem is a konzervatív  avagy a haladó, a maradandó és a változó közti szakítópróba az igazi tét, hanem az isteni igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Bergolio és Ratzinger, Ferenc pápa és Benedek pápa (és az őket tökéletesen megformáló  nagy színészegyéniségek) nem ellenfelek, mégcsak nem is vetélytársak. Hiszen ők is kortársak.

         Igazán emberi, ahogyan ismerik egymás múltját, műveit, amennyire tisztelik a másik karizmáját és tudomásul veszik saját gyengéiket. Mélyen hívő tapasztalat, ahogyan mindkettőjüket a Szentlélek vezeti, ahogyan tusakodnak és vívódnak: MA mi a jobb az egyháznak? Hogyan lehet meghallani Isten hangját és megtenni az ő akaratát egy ilyen világóriás intézmény élén? Egyszerre lenni pásztor és lelkiatya, a törvények őre  és az irgalom megtestesítője. Menedzselni kell az egyházat, vagy kormányozni? Kizárja-e egyik igazság a másikat? Képes vagyok-e végigvinni átimádkozott döntéseimet, vagy beletörik a bicskám, és félreállok? Létezhet-e demokrácia az örök igazságok és a szeretet találékonysága mentén? Népszerű vezetőnek jobb-e lenni, vagy következetesen éreztetni a krisztusi megbizásból letéteményezett hatalom felelősségét? Az egyházat, mint népet, a hívők tömegét, a világ stílusváltozásait, divathullámait kell-e követnem, esetleg az apostoli hithez való hűség a fontosabb?

         A film nagy része párbeszédekből, kemény szócsatákból áll, teológiai értelemben történő kegyetlen egymásnak feszülésekről szól. Megrendítő és ugyanakkor meglepő keménységgel csap össze egy dél-amerikai viszontagságból, a mélyszegénység és a társadalmi igazságtalanságok valóságának színhelyéről érkező, közvetlen lelkipásztor, - aki töpreng és evangéliumi alapon  képviseli dilemmáit, -  a belső kínjait a teológiai professzor éleslátó, bölcs  és  sommás megállapításaival képviselő pápa.

         Két egyenrangú lelki nagyság vív gígászi csatát a filmben. A néző nem mondhatja, hogy csak egyiknek vagy másiknak van igaza. Isten világában komplementaritás van. A karakterek, hangsúlyok kiegészítik egymást, az egyházban mindre szükség van, csak a bűn az, amit ki kell zárni. A szereteten alapuló igazság a másik igazától még mélyebb lesz. Kérdések sorjáznak, egyre mélyebbre jutunk Isten megismerésében, miközben Ő a felfoghatatlan titok marad.

    Látván mindkettőjük szenvedélyes lelki tusáját, egyformán ébresztenek bennünk rokonszenvet. Egyikben ott vibrál, tüzel a megszenvedett élet, a változtatás szándéka, szemben azzal a félelemmel, amely megőrizni, védeni és kitartani akar a krisztusi úton. „Vajon Isten nem változik, amikor irgalamas?”- kérdi Bergolio. Benedek pápa meg épp püspöktársa „engedékenységére” revansként idézi a történelmi tapasztalatot: „Az egyház, amely egybekelt a kor szellemével mindig özvegy maradt...”

Aztán szép sorjában, afféle gyónásként előkerülnek Ratzinger gyengéi is a bankokkal, a pedofilia meg nem fékezésével. Bergólio lelki tükrében feltűnnek hivatáskrizisei, első szerelme és a katonai junta idején tanusított, nem eléggé erélyes, ámbár jó szándékú közbenjárási kísérletei, amikor rendtársait is „be kellett áldoznia”, és csak egyikükkel sikerült majd kibékülnie.

         A súlyos konfliktusokat és néha elvi ellentéteket mégis csodálatra méltóan simítja ki a film a „főszereplők” törékeny emberségének, egymásra utaltságának bemutatásával. Hiszen  ebben az esetben is az „ellentétek” szinte vonzzák egymást. Sőt sokkal több a közös bennük, mint gondolnánk. A német katonás fegyelem és precizitás különös hullámhosszon kapcsolódik Assisi Szent Ferenchez és a jezsuita találékonysághoz. Ratzinger elbűvölve csodálja püspöktársa rajongó  fociszeretetét, és együtt drukkol vele az argentin-német összecsapás alatt, finom német sörrel a kezében. Bergolio otthonosan mozog a hétköznapi forgatag és teendők banalitásában, nem zavartatja magát, amikor a pápai titkárt a sarki pizzériába meneszti, hogy majd ebéd helyett együtt pizzázhasson a pápával. De Mozart vagy Smetana  Ratzinger-hangszerelését is szívesen hallgatja a Castel Gandolfo-i rezidencia  szobájában, miközben nem tud egy aláírást sem kicsikarni az egyházfőtől, hogy  az felmenthesse bíboros -érseki teendői alól. És amikor elnyűtt fekete cipőjéből kioldódik a fűző,  Ratzinger figyelmezteti, hogy kösse meg. A feketet táska pedig elmaradhatatlan kellék. Búcsúzáskor meg az argentin tangó néhány lépését próbálgatják, ketten, a sofőr meg a személyzet nagy hüledezése közepette.

         Modern színfoltként megjelenik a környezetvédelem, a menekültek kérdése, sőt amikor pápává választják, a svájci testőr Iphone-ján rendeli meg a  jegyet Lampeduzába. Sokatmondóak a pápaválasztásról szóló rövid és lényeges képek. A filmben a nagy áttörés, a csúcspont azt hiszem az, amikor a szentatya elvégzi a gyónását Bergoliónak, és ezzel végleg eldől: döntése megszületett. Hétszáz év után ő lesz az első pápa, aki ismét lemond. Bergolio a következő konklávén érzi majd ezt a nyomást, s csak annyit mond bíboros kollégáinak: „Isten bocsássa meg ezt nektek!”

         S hogy a  természetgyógyászat, a gyógynövények és a bio-életmód is hangot/képet kapjon, a film vége felé azt látjuk, hogy a Castel Gandolfo-i pápai kertész egy csokor oregánóval lepi meg az argentin bíborost, amin pedig Benedek pápa  az aki szerfölött elcsodálkozik.

         Meg kell nézni ezt a filmet, többször is.

Nem is hinnénk, mennyire gondviselésszerű az időzítése. Hatására talán a média keltette agymosások, összeesküvéselméletek miatti szellemi káosz is kissé szétfoszlik.

Bárcsak a csíksomlyói pápalátogatással kapcsolatos, illetve a mostani erdélyi lelki őrségváltásra utaló félre- és áthallások is a helyükre kerülnének.

Ennyiben mi is benne vagyunk ebben a remek játékfilmben.

LINK:

https://katolikus.ma/a-ket-papa-es-mi-filmkritika-egy-plebanos-szemevel/

https://eszm.ro/2019/12/26/sebestyen-peter-a-ket-papa-es-mi/

http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-a-ket-papa-es-mi/




« vissza
 
 





btz webdesign