Keresés
 
 
Megtekintve: 1716 alkalommal
Alkalmi írások - Élménybeszámolók

Húsvéti bárány és pünkösdi rózsa

 

Húsvéti bárány és pünkösdi rózsa

 

         A karácsonyi angyalvárás és szánkózás mellett szívesen pörgetem vissza az idő kerekét, a húsvéti ünnepek miatt is. Különösen az egyházi szokások és ceremóniák érintettek meg. Szépvízen, ahol a gyermekkor telt, nagyböjt folyamán egymással versenyeztünk, a felszegi és alszegi gyerekek, hogy ki gyűjt több pontot péntekenként, amikor a keresztútjárás állomásain elképzeltük magunkat Jézus mellett a Golgotán.

         Szilágyi István papbácsi a templomban diafilmek kockáit vetítette, miközben szomorú, klasszikus zenét hallgattunk  az ő Majak-magnójából, és nem tudtuk elhinni, hogy Jézus ennyit szenvedett értünk. Addig is jártunk moziba és néztük a cowboy-filmeket, de ezek a vetítések egészen másról szóltak, és annyira megmozgattak, hogy az iskolában napokig, egymás között is erről beszélgettünk. Titokban irigyeltük a papbácsit, és olyan nagynak tűnt a szemünkben, amiért ilyen csodálatos mozit vetít nekünk a templomban. Aztán ahogy közeledett Húsvét ünnepe, egyre több tennivaló akadt a templomban és körülötte. Mint lelkes ministránsok, mindent tudni szerettünk volna, a harangozónak és a plébános úrnak mindenben segíteni akartunk. Izgalmas volt, ahogyan a kereszteket Feketevasárnap lila lepellel letakarták, aztán Virágvasárnapra gyűjtöttük a pimpót, azaz a barkaágat, amellyel körmenetet tartottunk. Úgy vigyáztunk ezekre az ágakra, hogy nyáron, amikor „erős idő” lett, dörgött-villámlott, édesanyánk leoltotta a villanyt, áhítattal meggyújtott egy gyertyát, a pimpót betette a kályhába, a tűzre, közben imádkoztunk, hogy Isten űzze el a nagy időt.

         A legizgalmasabb  a nagypéntek volt, amikor nem lehetett csengetni és harangozni, csak a fakolompokkal zörgetni, és a toronyban harang helyett kelepelni. Tényleg a gólya kelepeléséhez hasonlított a kereplő hangja, amelyet a toronyban egy hajtókarral körbehajtottunk, és egy-egy fasíp odacsapódott a talpához, nagy, kerregő zajt keltve maga után. Nagypéntektől nagyszombat estig többször kellett jelezni az embereknek a harang helyett, úgyhogy felváltva versenyeztek az erősebb fiúk, hogy most ki szalad fel a toronyba, hogy az öreg harangozó, Anti bácsi helyett „elkelepelje” a „csonkamisét”. A szertartás alatt nagyon meglepődtünk és szomorúak lettünk, hogy az ártatlan Jézust keresztre feszítették, aztán sírba tették. De elhatároztuk, hogy őrt állunk a sírja mellett, nem engedjük, hogy ellopják a rossz emberek. Ezért nagypéntek estétől Húsvét hajnaláig, a feltámadásig beosztottuk egymást, és őrködtünk. Minden órában egy másik váltás állt szolgálatba, de a legizgalmasabb az volt, hogy egy órán keresztül nem volt szabad megszólalnunk sem a templomban. Így hát olvasgattunk az imakönyvből, vagy imádkoztuk a rózsafüzért. Otthon persze édesanyám, édesapám és a bátyámék készülődtek az ünnepre, takarították az udvart, főzték a tojást, előkerült a téli disznóvágásról eltett sonka, egy fonott kosár hímzett terítővel, hogy majd húsvét hajnalán vigyük szenteltetni.

                   Elmaradhatatlan otthoni szertartás volt a bárány levágása - ez a férfiak dolga, - amelyet édesapám mindig úgy vezetett le, mint valami művész. Ahogyan felhúzta az istálló elé, ahogyan pengeéles bicskájával finoman megnyúzta, ahogyan a combokat „lesirítette”, azt egyszerűen tanítani kellett volna. Mi gyerekek megborzadva, csodálkozva és ámulatba esve álltuk körül, meg se mertünk szólalni, miközben a legéletrevalóbb bárányból percek alatt sültnek és szenteltetnek való lesz. A bárányvágás szertartása nélkül a húsvét ünnepe sohasem volt teljes. Édesanyám celofánba takarva megsütötte a combokat, és felszeletelve készítette elő, hogy másnap reggel mehessünk az ételszentelésre.

         Előtte azonban Nagyszombat éjjel megbabonázott az a mennyországi hangulat, hogy kigyúlnak a fények a templomban, rázendített az orgona az Állelujára és a Tedeumra, „felkeltettük” az Úr Jézust, és éjfél körül égő gyertyákkal kivonultunk a templom elé. Visszhangzott az egész falu, minden házban sötét volt, de a templom fénye bevilágította az éjszakát. Ezek a húsvét éjszakák minden évben elvarázsoltak. Nem tudtuk magunknak megmagyarázni, csak annyit fogtunk fel, hogy ez valami isteni, csodás mesevilág, amely közénk jött. Mintha az ég színpadán elhúzták volna a függönyt, és most egy kicsit belátunk, oda, ahonnan jön a titokzatos fény.

         Húsvét hajnalán már korán keltünk, hogy az ételszenteléskor minél közelebb kerüljünk a templom bejáratához, hiszen onnan kezdte a pap az imát. Aki későn jött, az a sor végére került, és oda nem jutott annyi szenteltvíz... Máig sem felejtem el, hogyan vigyáztunk otthon, még a tojáshéjra, a morzsára is, nehogy leessen a földre, mert az „meg van szentelve”. A csontokat sem adtuk akkor a kutyának, hanem elégettük.

         Húsvét ünnepe azért is izgalmas volt, mert a falu felső részében, a Nádon, ahol olyan finom káposzta terem, volt egy sík terep, egy kaszáló, ahol minden évben focizni szoktunk. Húsvét délutánján öregek és fiatalok egymással mérkőzve rúgták a labdát, miközben a fél falu drukkolt kedvenc csapatának. A felszegiek főleg a fiatal csapatot erősítették, de az öregebbek között is volt néhány olyan focista, aki már a szeredai csapatban játszott. Ugyancsak húsvét táján, ha hóolvadás volt, csapatostól mentünk „békászni”, vagyis a tócsás, sekély patakból kapkodtuk ki a hólével érkezett békákat, miközben néhány társunk egy-egy „hutyuróval”, faággal koppintott a fejére, így a béka hamar megadta magát. Estére viszont meg kellett nyúznunk, mert édesanyánk csak a tiszta „békacubókot” volt hajlandó megsütni, amit aztán olyan becsben tartottunk, mint máskor a csirkecombot.

         A húsvéti ünnepek hamar véget értek, mert kezdődött az iskola, a mezei munkák, megérkeztek a fecskék és a gólyák, lehetett mászkálni a természetben, hogy ibolyát, báránylábat (kankalint) és vad boroszlánt (orgonát) szedjünk. Mikor nagyobbacskák lettünk, -  úgy hetedikben, nyolcadikban -  az erdészeti hivatal jó pénzért csemeteültetést szervezett, amelyre szinte minden gyerek jelentkezett. Ma is olyan jólesik látni azokat a fákat, az út menti erdőcskében, amelyeket mi ültettünk hajdanán, a húsvéti vakáció idején.

         A 70-es, 80-as években, a pünkösd nem jelentett nekünk pünkösdi búcsút, mint ma. Akkor erről nem is hallottunk sokat, legfeljebb az öregek s beszéltek róla és a somlyói Máriáról - suttogva. Akkoriban édesanyámmal kézen fogva, egy-egy hétköznapi szeredai bevásárlás után ki-kiruccantunk a városi busszal „Mária lábához”, de a pünkösdi ünnepeket otthon töltöttük. Az elsőáldozások emléke elevenen él bennem. Mindig pünkösd előtt történtek, ekkortól nagyok, bennfentesek lettünk az egyházban, gyónhattunk-áldozhattunk. Pünkösd után már mi, elsőáldozók szórtuk a virágot Jézus elé az úrnapi körmeneten. A katekizmus válaszait kívülről megtanultuk és egy csomó olyan imádságot, amelyet azóta is büszkén mondunk. Azokon az ünnepeken a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözött. A bérmálásos csoportképek, sőt még az elsőáldozósak is mindig székelyruhában készültek. Akárhányszor hazamegyek, és bekukkintok a hittanterembe, megakad a szemem a székelyruhás emlékképeken. Feldíszítettük a templomot és környékét, előkerültek a székelyruhák, és a mise végén, az a jellegzetes tejeskávé,...- annak az ízét egyszerűen nem lehet utánozni. Még évekkel az elsőáldozásom után is főministránsként vezettem az elsőáldozókat, csak azért, hogy ihassak az elsőáldozók tejeskávéjából. Ha jól esett, akár több csuporral is. Mert a ministránsok „protekciósok” voltak. Az elsőáldozókkal együtt lefényképezték őket, ehettek a kalácsból, és ihattak abból a csodálatos ízű tejeskávéból. Az a kávé nem mindig volt kakaós, hiszen nemigen lehetett kapni kakaót, vagy csak keveset. Néha pörkölt cukor vagy cikóriakávé is megtette... Otthon ritkán került az asztalra, úgy hogy az elsőáldozás ezért is ünnep volt. Hetekkel azelőtt készültünk rá, és a kávé íze sokáig a számban maradt.

         Pünkösd előtt volt nem sokkal a búzaszentelés is, amikor a kora tavasszal elvetett búzát nagy virágcserepekben megszentelte a papbácsink, és közben a négy égtáj felé fordulva imádkoztunk-énekeltünk, hogy Isten óvja meg a vetéseinket. Már itt volt a tavasz, már éreztük a virágok és a friss zöld fű illatát, nagyon sokat bóklásztunk a kertben, a patak mentén, a bárányokat kihajtottuk a legelőre, és indiánosat játszottunk, bújócskáztunk a bokrok között. Kedvelt játékunk volt a pittyezés. Egy kisebb faágat mindkét végén meghegyeztünk, aztán egy puliszkakeverő nagyságú bottal felpattintottuk, és annyi hosszat kellet utánamenni, amennyire a levegőbe el tudta ütni valamelyik. Volt, amikor a patakkal vitettük tovább, hogy a másiknak nehezebb legyen a következő ütés. De ugyanilyen izgalmas volta parittyázás, vagy a kaszafáncból kialakított íjászlövöldözés is. A varjak s a verebek nem nagyon szerették. Amikor a bárányokat már kihajtottuk a legelőre, olyan szabadok voltunk, hogy csak, hiszen nem jöttek utánunk a szüleink, egész nap barangolhattunk, felfedeztük magunknak az erdő titkait, ismertünk minden bokrot. Később, úgy nyolcadik körül a szűrő nélküli Carpati-cigarettát is  egy megjelölt bokor tövébe vagy kő alá rejtettük el. Volt úgy, hogy elaludtam bárányőrzés közben, aztán órákig kerestem az elcsatangolt, vagy éppen az árnyékba félrehúzódott juhokat, mert nem mertem volna nélkülük hazamenni. Jobban szerettük ezt a fajta elfoglaltságot, mint a kapálást, mert rengeteget játszhattunk, szórakoztunk.

          Pünkösd napja körül négyévenként a püspök bácsi is meglátogatta a falut, és a nagyobbak bérmálkozhattak. Ha Szentlélekjárás, akkor püspökjárás. Bennünk a kettő egyet jelentett. Szilágyi István papbácsi művészlélek volt. Olyan gyönyörű, élethű galambokat tudott rajzolni, és festeni is, hogy nem volt nehéz elképzelni a Szentlelket galamb képében. Külön megtiszteltetés volt annak, aki beöltözött ministránsnak a püspöki misén vagy, ha a püspöktől szentképet kapott. Még most is megvannak ezek a képek valamelyik imakönyvben. Az én osztályomat az a ’szerencsétlenség’ érte Szépvízen, hogy minden püspökjáráskor „csak” a segédpüspököt láthattuk. Tehát Jakab Antal, Bálint Lajos és Jakubinyi György is segédpüspök korában járt az én falumban. De ez annál érdekesebb volt, mert így legalább őket is megismerhettük.

         Hittanórán már sokat tanultunk a pünkösdről. Megtudtuk, hogy miért piros a miseruha színe, ki a Szentlélek, hogyan ábrázolják, miért rajzolnak egyszer galambot, máskor tüzes lángot, amikor a Szentlelket tanítják. A papbácsink minden ünnepet, minden titkot, vallásos igazságot megszerettetett, annak ellenére, hogy egy csípős vesszővel tartott rendet az órán, ha sokat rendetlenkedtünk.

          A somlyói búcsúra nem szabadott járni, vagyis a nagyok ezt tanácsolták, és mindig rászerveztek valamilyen pionírrendezvényt pünkösd napjára, meg ’megéneklünk romániát’, ’tavasz a hargitán-t’, meg sörfesztivált. De a pünkösd körüli hétköznapokat úgy osztottuk be, hogy legalább édesanyámmal, egyszer bementünk Szeredába vásárolni, onnan meg ki Somlyóra, és Mária szobránál imádkoztunk.

         Gyermekként sokáig összetévesztettem a bazsarózsát a pünkösdi rózsával, mert az nyílt ki ekkorra. A pünkösdi énekeket kívülről fújtuk, szinte minden szakaszt ismertünk. Az apostolok pünkösdvárásába így könnyen beleéltük magunkat, hiszen a papbácsi a Bibliából mindent megtanított, ami erről az ünnepről szólt. Az énekeket egyenesen élveztük, mert annyira fülbemászó dallamok voltak, akárcsak a népdaloké. Énekelni nagyon szerettünk, és az volt a nyerő ministráns, aki a legtöbb éneket imakönyv és segítség nélkül el tudja énekelni.




« vissza
 
 





btz webdesign