Nagycsütörtök,
avagy
2020 online
Kedves testvérek!
Ezelőtt húsz évvel, amikor a marosvásárhelyi területi Rádió stúdiójában mikrofonhoz ültem, nagyon nehéz volt odaképzelni Erdély katolikus, magyar népét, és gondolatban mindenkihez szólni. De azt nem hittem, hogy valaha megérem azt is, hogy üres templomban, hívek nélkül kell szólnom, s csak a világháló viszi tovább az örömhírt otthonaitokba. Ma mégis ez történik. Talán még nem értjük miért. Az apostolok sem gondoltak arra, hogy mi lesz ebből a vacsorából. Mi sem értjük Isten titkait. Annyi viszont már megvilágosodott előttünk, hogy - ahogyan a kereszténység a világi eszközöket, hagyományokat, pogány szokásokat átalakította, beépítette a vallásos életébe, - ma mi is „megkereszteljük” az internetet. A csatorna vizét is megtisztítják, hogy ihatóvá váljék. Az imával, azzal, hogy Isten dicsőségére és lelkünk javára fordítjuk ezt a világi, technikai eszközt, megtisztítjuk, Isten szolgálatába állítjuk. Hogy ezekben a járványos időkben se szakadjunk el sem Istentől, sem egymástól.
Biztos, hogy gyenge eszköz, nem „viszi át” a szentséget, a személyes jelenlétet, nem pótolja, nem helyettesíti a közösség együttes ünneplését, ráadásúl otthon kell maradnunk, és elszigetelten, elzártan, pusztán mint „műsort” követhetjük figyelemmel a templomban „zajló” eseményeket. Mégis, fogjuk fel úgy, hogy ez is egy kis segítség, több mint semmi. Nem pótolja a hiányt, de lelki bajainkat talán egy kissé enyhíti.
Elvonó-kúrán vagyunk. A hiány felnagyítja-e hitünket, vagy elbátortalanít? Foglyok vagyunk. Lakásunk rabjai. Úgy érezzük: béklyóba kötött, szobánkhoz láncolt a járvány. Marad-e lelki szabadságunk, hogy „bent” is megvalljuk Jézust, a Krisztust?
Nagyon sok szálon indulhatnánk az elmélkedésben, nagyon sok témát bonthatnánk ki ma este (Júdás árulása, Péter tagadása, Jézus vért izzadó haláltusája, szeretetparancs, agapé, papság, elsőáldozás, Oltáriszentség, a koncepciós per, az elalvó tanítványok…), de maradjunk elsősorban az Eukarisztia alapításának közelében. Egykor a zsidók hála-vacsorára gyűltek össze, hogy megünnepeljék a Széder-estét, az Egyiptomból való szabadulást. Jézus is erre a vacsorára épít, amikor előkészítteti tanítványaival az utolsó vacsorát. Ő már tudja, hogy az. De azt is, hogy egy másfajta szabadságot hoz meg és azt élete odaadásával, saját teste megtöretésével cselekszi meg. Ezért hagyja testét és vérét, mint táplálékot, mint örökséget, hogy emlékezzünk, hogy hálát adjunk, s ezzel mi is részesedünk a megváltásból.
Rajtunk a sor, hogy szenvedjünk Krisztusért. Talán ez a húsvét előtti „próbaidő” a legnehezebb. Mert ebben a különös el- és bezártságban bennünk is Ő szenved. És most nem vigasztal a másik szentírási idézet: nemcsak kenyérrel él az ember… Mert mi is elszaladtunk, hazáig futottunk, és bezárkóztunk, mert félünk a vírustól. Most lepleződik le a bennünk élő áruló Júdás, a csapongó Péter, a gúnyolódó farizeus, a cinikus Pilátus, a hatalmához és tekintélyéhez ragaszkodó főtanács, az önmagát nem kímélő, szolgálatkész Veronika, a húzódozó Cirenei Simon, a szívével látó Mária Magdolna, a félénk apostolok vagy a szerető tanítvány. Ferencz Imre csíkszeredai költőnek van egy megdöbbentő verse, mely a most kezdődő Szent Három Nap alatt bennünk is visszhangra találhat. Az a címe:
Húsvét
Aszfaltút vezet a Golgotára.
A kereszt összecsukható, modernizált.
Közvetítés élőben, műholdról.
A stáb stációtól stációig szaladgál.
Először esik el:
Milliók morajlanak fel
A képernyő előtt.
Ami írva vagyon,
Megismétlődik.
Csók és árulás.
Júdás ezúttal harminc eurót kap.
Pilátus reklámszappannal mossa a kezét.
A római maroktelefonon
Kér spongyát, ecetet.
S mert feltámadtál,
Újra megfeszítenek!
Ezer év teltén,
Kétezer múltán
Felüvölt a tömeg:
Feszítsd meg őt!
És Barabást bocsátják el mindig,
A latort.
Mi azonban már húsvéti szemmel tekintünk Nagycsütörtökre. Mi keresztények, a Feltámadottal való találkozásból merítünk erőt az emlékezéshez. A mi tapasztalatunk nem csak a hitbeli tudás, a Biblia lapjainak ismerete, hanem a személyes találkozás, ahogyan az emmauszi tanítványoknak is felnyitotta a szemét. Minden eukarisztia, minden szentmise alaptapasztalata ez kellene, hogy legyen. Most, hogy nem vehetünk részt e személyes találkozásban, jut-e eszünkbe, hogyan szólt hozzánk az oltárról, a szívünkből a szentáldozás perceiben? Hogyan értette meg velünk az írásokat és életünk eseményeit?
Most, hogy elzártak minket az eukarisztia vételétől talán az éhség és a vágy is nagyobb lesz bennünk, s ezt már otthonainkban is elkezdhetjük megélni.
Al-Hakim kalifa, Egyiptom muszlim uralkodója (996-1021) elrendelte, hogy kilenc évre zárjanak be minden keresztény templomot. Egyik nap végigment a keresztények egyik utcáján. Minden házból hallotta, hogy imádkoznak és Istent dicsőítik. Azonnal megparancsolta: „Nyissátok ki a templomokat, és hagyjátok imádkozni a keresztényeket, ahogy akarnak. Be akartam zárni minden utcában egy templomot, de most látom, hogy ezzel minden házban megnyitottam egyet…”[1] Várnai Jakab OFM nyomán
Jézus ma este nekem is szól, mint ahogy üzent a tanítványoktól: ma nálad akarom elkölteni a húsvéti vacsorát. Fogadj be asztaltársaságodba. Hátha másak lesznek mostantól családi étkezéseink, ahol néha szokványosan kérjük: „Jöjj el, Jézus!” Hátha nem ugrálunk fel az asztaltól, ha Jézus ott ül köztünk! Más lesz az étel íze, a szavak a hangsúlya. Önmagunkat, igaz valónkat adhatjuk, mesterkéltség nélkül. Hátha másak lesznek szentáldozásaink, szentmiséink? Mint az emmauszi tanítványoknak. És ha egy asztalról táplálkoztunk, lesz erőnk megmosni egymás lábát, nem áruljuk el őt, nem tagadjuk le, hogy hozzá tartozunk, nem méricskéljük: érdemes-e, megéri-e kitartani mellette a keresztúton vagy sem?
Talán jobban megbecsüljük, felbecsüljük, felülértékeljük ezután szentáldozásainkat… Mert ő nem úgy fogyasztási cikk, hogy nélküle is megélünk… – hisz Ő a legszükségesebb, a nélkülözhetetlen!
Egy mentős,[2] a napokban, a stresszes járványhelyzetben nem tudta tovább elviselni kemény munkáját, és úgy döntött, otthagyja ezt az állást. Társai teljesen megértették, megköszönték eddigi szolgálatát és sok sikert kívántak neki. Az illető azonban egy hét múlva újra megjelent az állomáson azzal, hogy ő nem tud mást csinálni, nem tud másként viszonyulni az emberi szenvedéshez és szeretne visszajönni. És újra, lelkesen munkába állt.
Mindannyiunknak fáj, hogy Krisztus teste, az Egyház megtörött. Szó szerint. A mennyasszony csak virtuálisan lehet együtt Vőlegényével, ez így nincs rendjén, ebbe ne is nyugodjunk bele. De az első lépés, hogy mélyítsük el magunkban, családtagjainkban Krisztus iránti hitünket, hűségünket, elkötelezettségünket. Most derül ki, mitől vagyok én igazán katolikus, kicsoda számomra Jézus Krisztus, akit az egyház hitében vasárnaponként a templomban megvallottam?... A következő lépés, hogy szeressünk, higgyünk továbbra is, szakadatlanul, megalkuvás nélkül. Így tanúskodjunk a minket ésszerűtlenül szerető, Megváltó Krisztusunk mellett.
A „hithallásból” ered. Örüljünk annak, hogy van kitől hallanunk, erősítsük egymást, adjuk tovább az örömhírt, tápláljuk magunkban és másokban is.
Tartsunk ki a szenvedés útján, hogy Isten Fia Húsvétjával betölthesse vágyainkat.
U.i. Elhangzott a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Plébániatemplomban, a nagycsütörtöki szentmisén, melybe a hívek a facebook-közvetítésen keresztül kapcsolódhattak be..
[1] Lásd: Várnai Jakab OFM nyomán
[2] in. Ker. Élet, 2020. ápr. 5. szám
LINKEK:
https://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-nagycsutortok-avagy-2020-online/
https://katolikus.ma/nagycsutortok-avagy-2020-online/
« vissza