Március 15-e nemcsak a kezdődő tavasz friss levegője miatt hoz ki minket a négy fal közül, a képernyők és számítógép billentyűzete elől, hanem azért is mert ezt a napot nagyon lehet szeretni. Felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül. Ezt a napot széppé varázsolja az időbeni távolság is, hiszen a szemtanúk már nem élnek, mi meg hajlamosak vagyunk a múltat nemesebbnek, tisztábbnak, értékesebbnek látni.
Ez a nap nemzeti ünnepünk. Benne van a fiatalság lendülete, jelképe egy egész kornak, a szabadságért folytatott mindenkori küzdelemnek, az erőszak nélküli forradalom minden erejének, Petőfi Sándor tüzes verseinek. És itt álljunk is meg egy pillanatra: mennyire él bennünk a lánglelkű költő emlékezete? Ismerjük-e – a Nemzeti dalon és az Anyám tyúkján kívül – a költeményeit? Gondolatai, életérzései élnek-e bennünk? Tudom, olvasni ma már nem divat. Verset olvasni még úgy sem. De legalább ma, és ezekben a napokban érdemes lenne fellapozni a Petőfi-kötetet, abból is az 1847-1849 között keletkezett verseket, mint pl. Az országgyűléshez, a Világosságot!, A nemzetgyűléshez címűt vagy A magyar ífjakhoz írt szózatot, melynek ötödik strófája igencsak megfontolandó:
„Szíveteknek alig marad egy szöglete /
A hazaszeretet, /
S ez is csak addig van, míg jön az önérdek, /
És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, /
Mint hitvány szemetet.”
---
„Szabadság, szerelem/E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom az életet.
Szabadságért föláldozom szerelmemet...”
A szállóigeként idézett versének (Szabadság, szerelem) is tömör a mondanivalója. Főleg ha a költő saját életpéldáját nézzük: ő feláldozta személyes szabadságát, sőt szerelmét is a nagybetűs Szabadságért, életét adta a hazáért. Ma elgondolkodhatnánk azon, hogy nekünk érték-e még a haza? Mit teszünk érte?
Mit értünk mi szabadságon?
Személyes, szabados hangulatváltozásainkat, a kötöttség és elkötelezettség nélküli szabadelvű, felszínes, opportunista, nyárspolgári szabadságot –, amelynek semmilyen közösségi vonatkozása nincs? Amikor elszabadul a pokol..., felszabadul egy nép a rabság alól, amikor az elítélt kiszabadul a börtönből..., szabadrablásban szabad préda minden egy háború után, és zsákmányolni, fosztogatni lehet... elszabadulnak az indulatok és tömegverekedés, pusztítás követi pl. egy tüntetés után, káosz-anarhia, rendbontás...
Vágyódunk a szabadságra, de mi is az? (Böjte Csaba 7 emlékképe villan fel, mintegy támpontot adva, mi is a szabadság: csipkés karing-perselyezés, nem az embereknek akar megfelelni, addig messziről elkerülte a ministrálást...; nem kapta vissza a kölcsönadott könyvet, a többibe beleírta: „tiéd és mindekié”... – ne függjön a birtoklástól; felforrt a vére, amikor egy lánnyal összezárták, de nemet tudott mondani a nemi vágynak; csíki legényként kívánta a szőlőt szüreteléskor, de lehetőséget látott benne, hogy gyakorolja az önuralmat; tanulás alatt levelet írt, de összetépte, mert figyelmét a tanulásra akarta fókuszálni...; egy karácsonyi térdeplésnél a Betlehemi Jézusnak adta mindenét, szabad akaratát is, ajándékba...; és amikor befogadta az első cigány kislányt: igent mondott az álarcos Istenre, és a szeretetre való végtelen szabadságban potyogtak a könnyei...)
Mire használjuk a szabadságot? Mert mindenki meg kell, hogy találja, és fel kell fedezze. Nem lehet adni senkinek, és megvásárolni sem lehet, sem vitrinben őrizgetni –, inkább a végtelen előszobája: amikor korlátaid fölé emelkedsz – mondja a ferences szerzetes. Kell-e határt szabni a szabadságnak? Szabad vagyok-e, amikor ösztöneim, indulataim, heves érzelmeim, szenvedélyeim hajtanak, motiválnak? Mit kezdünk a szabadsággal a pénz, a nihilizmus uralma alatt? Ez az igazi puha diktatúra...
Pap Sándor Zsigmond-MASZOL: A szürke király c esszéjében írja:
„a világ megint erre, az orwelli világkép felé halad... a szürke és lopakodó diktatúrák korát éljük, és valahogy ennek kedvez a jövő is. A lopakodó diktatúra nem az erő, hanem a pénz nyelvén beszél. Híveknek és csókosaknak ad, ellenszegülőknek, közömbösöknek nem. Aki félti az egzisztenciáját, az előbb vagy utóbb beáll a sorba, olyan öncenzúrát gyakorol, amilyet közvetlenül semmilyen diktatúra nem préselne ki belőle.
A mai lopakodó, a demokrácia látszatvilágát megőrző diktatúrái sokkal népszerűbbek a világon, mint a klasszikus lánccsörgető és szögesdrótfonó régiek voltak. Már nem kell a totális uralom és azok hívságos kellékei. Nem kell lezárni a határokat, betiltani a gyülekezést, elfojtani a szólás szabadságát. Elég egy erős vagy annak látszó vezér, aki mindenhova a saját embereit állítja, akik pedig látatlanul egyre szűkebbre szabják a demokratikus mozgások terét. Még mindig lehet beszélni a megmaradt fórumokon, de azt alig hallani a propaganda rutinos dübörgése mellett; lehet gyülekezni és morgolódni, ha túl sokan lennének, akkor a hatalom gyorsan arrébb táncol az adott kérdésben; és igen: bárki elmehet, akinek mindez nem tetszik. Az effajta berendezkedés a minidiktátorokra épül, akik már alig várták, hogy uralkodhassanak a maguk területén: színházban, községben, irodalmi társaság élén. Frusztráltak és igen nagy az étvágyuk. Ilyen kiskirályok végzik el a piszkos munkát, a szelektálást és csábítást, a félreállítást. Nem kell tenniük egyebet, mint várni: hiszen senki sem szeret tengődni, elismerés és siker nélkül élni, ezek nélkül egyre értelmetlenebbé válik a függetlenség. Dacból még nem lakott jól senki.”
Vajon ma még értéknek számítanak-e azok az értékek, amelyekért a márciusi ifjak harcoltak és életüket áldozták? Mi milyen értékekért adjuk oda, áldozzuk fel a közösség oltárán az életünket?
Mert az élet arra való, hogy odaadjuk. Petőfi számára a szabadság szent érték volt. Mondhatni vallásos értelemben is.
Petőfi Sándor szinte kultuszt űzött a franciaimádatból. Ki nem álhatta a monarhiát, egyénisége is olyan volt, hogy nem tűrt semmiféle béklyót. Nagy hévvel mártotta pennáját vitriolba is, - a szabadság védelmében -, valósággal gyűlölte az akkori katolikus papságot – nagy valószínűséggel azért, mert a túlnyomóan idegen származású és érzelmű főpapság nem volt híve a nemzeti függetleségi törekvéseknek. De verseiben mégis ott lapul valamiféle metafizikai óceánmoraj. Érződik, hogy hisz a Gondviselésben, a lélek halálon túli életében, és a végső ítéletben. Egy tiszta világ vándora volt, akit nagyon megragadott a Biblia lapjairól sokat olvasott Jézus alakja.
Ahogyan Szerb Antal fogalmaz róla: „...vallási energiáit transzponálta valami másra, vagyis a maga módján volt vallásos. Petőfi vallásossága a szabadság imádata volt. Azt az áhítatot, rajongást, önfeláldozási vágyat, amit a hívő Isten lábához helyez, ő a szabadságnak szentelte. Amint a hívő lélek mindent vallásán keresztül él meg, és vallásának értékrendszeréhez mér, hasonlóképpen Petőfi is a világot a szabadság jegyében éli át.”
Kemény János meg úgy fogalmaz: „Petőfi olyan, mint egy testrész... soskszor úgy bosszankodom rajta, mint a szemem miatt, hogy mért vagyok rövidlátó. De nélküle vak lennék... A nemzeti eszme nála még nem sovinizmus, nem giccs... Milyen őrjítő ellentmodnásokkal élt együtt..., és mintha halálával megszűnne a kora..., de túlságosan magasra tette a lécet..., élhetek az ő tulajdonságai közül valamelyikkel akár száz évig is, no de hol van akkor a Teljesség...?” (50+1 irodalmi pillér, in Székelyföld, 2017. március.)
A házon, amelyben a költő a végső ütközet előtti éjszakát töltötte, ez a felirat olvasható: „Itt még ember volt, innen lépett arra a nagy útra, melyen csillaggá vált. Ragyogása örök.”
Isten örök ragyogása lelkében is visszfényre talált. Ezért írhatta azt Kerényi Frigyesnek egy levelében: „Áldott legyen az Ő neve, amily áldott vagyok én őáltala.”
Szeressük a szabadság forrását, Istent, mert nemzetünket csak így szerethetjük helyesen.
« vissza