Msgr. Borbély Gábor emlékére

„Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.”

(Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára)

Gyászoló testvérek!

Egy hónappal ezelőtt, a csíkszentdomokosi Márton Áron konferencia résztvevői abban az élményben részesülhettek, hogy a Mária Rádió hangtárában megörökítve hallhatták többek között Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes vallomását nagy püspökünkről, akinek szálfa gerincét egész életében csodálta, akiért rajongott, és akit udvarhelyszéki székelyként követett is.

 Nagygalambfalva fia most hazatért mennyei Urához. Csillaga nem a Küküllőbe hullt, hanem immár egyházunk és székely népünk egén tündököl. Ahogyan Dániel könyvében olvassuk: (…) akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok. (Dán 12, 3)                                         

 A Mester magához hívta ŐT: jól van te hűséges, derék szolgám, a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, az örök élet koronájával ékesítlek. Gyere fiam, édesanyádhoz engedlek, a földihez, akit oly nagy szeretettel gondoztál nyugdíjasként is, és az én Édesanyámhoz, a te égi Édesanyádhoz, akiről - az emlékezetünkben elevenen élő, nagyszabású pünkösdi búcsús beszédedben - azt mondtad: „Gyermekkorunkban, amikor még mezítláb jártunk, s megütöttük lábunkat a kőbe, s bicskával elvágtuk az ujjunkat, katolikus vidéken azt mondták a felnőttek: ne sírj! A csíksomlyói szép Szűzmária meggyógyítja…”

Gyere fiam, -mert a jó harcot megharcoltad, a pályát végigfutottad.

 Kedves testvérek,

 Borbély Gábor főesperes úrról nem én lennék a legilletékesebb beszélni, hiszen nem voltam sem osztálytárs, sem évfolyamtárs, sem közeli barát, mindössze négy évig munkatársa az Úr szőlőjében. Csak arra a képre szorítkozhatok, amely bennem Őróla él, amely az említett évek alatt kialakult.

Csíki ember lévén, csodálattal néztem s nézek fel rá, mert Csíkszeredában otthon érezte magát. Igazi székely, áldott jó ember, s pap volt a javából. A 90-es évek elején, amikor nálunk is elindult a nagy szabadság, ő volt a higgadtság, a józanság megtestesítője, aki nem ugrott neki egyből mindennek, ami új, de soha nem zárkózott el a kihívások elől sem.

Káplánjait, munkatársait felnőtt, vele egyenrangú társakként, papokként kezelte, akikben megbízott, és akikkel szemben végtelenül nagylelkű, rugalmas vezető volt. Együtt örült sikereiknek, minden féltékenység nélkül.  Ha létezett egyházmegyénkben legjobb káplántartó plébános-etalon, azt nyugodt szívvel állíthatom, akár huszadmagam is, hogy Borbély Gábor az volt.

Gábor atya, főesperes úr, itt koporsód mellett is bizton valljuk: Csíkszereda népe, tanítványaid, földijeid, egyházmegyéd, Székelyföld nem felejt el téged.

Már csak azért sem, mert:

• Szerényen, alázattal vetted tudomásul a nyugdíjbavonulás tényét. Nem visszakoztál, díjakkal, elismerésekkel sem halmoztak el, mindössze Ferencz Imre költő, újságíró írt egy cikket a Hargitába.

Most őt idézem: „Nem véletlen hát, ha nyugdíjaztatása után hiánya sokak számára döbbent csendként jelentkezett, mivel mondhatni észrevétlenül, halkan, lábujjhegyen távozott. Különben elő szokott fordulni, hogy nagy embereknek kicsi búcsúztató jut, olykor csupán egy kézszorítás, egy letörölt könnycsepp. Végül is egy embert a hiánya mér fel, határoz meg, tájol be.”

•  Csíkszereda több mint húszezres katolikussága nem felejti, amit évtizedek alatt a lelkek megmentésért, örök üdvösségükért tettél. Amilyen plébános volt Vianney Szent János Ars-ban, vagy XXIII. János a nagy egyházban, Lestyán Ferenc Marosvásárhelyen, olyan voltál te is Csíkban, s ezért kötődik Csíkország hívő népe személyedhez. Nemzedékeket neveltél fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és hűség szeretetében. Névjegyed mindig: - egyházam és hazám, szülőföldem és hitem - volt.

• Nem felejtjük el azt sem, hogy minden anyagi nehézség ellenére az egyház és a város szellemi-lelki kincseit is gazdagítottad, amikor templomokat, kápolnákat építettél, még ha nem is tudtad mindegyiket szíved szerint befejezni.

Kezdettől fogva szíveden viselted nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a Főgimnázium viselheti, és neked köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküled nem volna Szent József kápolna és papi otthon, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Szent István-ház, Hármaskereszt a Tolvajos tetőn, de Szent Ágoston-templom sem. Galambfalván kápolnát varázsoltál saját lakásodból és költségeden, haranglábat állíttattál, harangot öntetettél. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa-domb tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntetted a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttattál. A sokat gúnyolt csűrtemplomban, melynek deszkáin átfújt a szél, ministránsok, elsőáldozók és bérmálkozók ezrei örömmel zsúfolódtak, és ömlött a nép a negyed 1-gyes szentmisére, hogy hallja az Igét. Ahogyan egy internetes hozzászóló fogalmazott: „Akkor, amikor még a hitet is tiltották, Ő templomot épített a reménység deszkatemplomát…, mi voltunk a tervezők és építők ... abban a templomban összetartozva mind egyformák voltunk kopott kosztümökkel, és mind egy dologban hittünk, hogy a Jóisten megsegít csak tartsunk ki ...”  A felújított és kibővített plébániaépület adott helyet az első civil teológusképzésnek is.

 DE:

• Élményszámba menő hittanóráidon, házassági és keresztelői felkészítőiden nemzedékek sora kapott eligazítást az életre, s arra bíztattad őket, hogy valósítsák meg azt a krisztusi eszményt, amit Elek apó iratott sírkövére:

 Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem.”

•  Amikor az újdonsült házasokat megajándékoztad a feszülettel és egy kis Szentírással, gyöngybetűkkel magad vésted be mindegyikbe Gárdonyi Géza útravalóját:

„ Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye. 

(…)

Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.”

(Gárdonyi Géza:  Írás a Bibliába)

•  Felejthetetlenek búcsúsbeszédeid és szívhez szóló vasárnapi prédikációid, amelyekből átsütött a széleskörű műveltség, és teológiai jártasság. Teológiai tudásodat bármelyik professzor megirigyelhette.

Sodró erejű retorikád könnyeket csalt ki hallgatóságából. Képes voltál átadni a megrendülés élményét. Beszédeidet soha nem írtad le, a rögtönzés nagymestere voltál, de ez nálad a Szentlélek inspirációját jelentette. Ilyenkor tekintetedben áttüzesedett lelkesedés vibrált. Egyedi memóriád több száz idézetet, verset képes volt hadrendbe állítani. Betéve tudtál egész költeményeket akár Adyról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, Reményik Sándorról, Kányádiról, vagy a világirodalom bármelyik remekéről volt szó. A történelem és az irodalom szeretetére sarkalltál ezáltal is.

•  Az adventi hajnali szentmisék előtt órával kígyóztak a sorban álló gyónók, és a húsvéti eledelszentelés mára már Kárpát-medencei  mércével is ritkaságszámba megy.

• Kedves Gábor atya, nem felejtjük nagylelkűségedet, és igényességedet, amellyel minden családot szerettél és meglátogattál munkatársaiddal együtt. Azt a leleményességet, hogy a börtönben, ha kellett népdalokra tanítottad a rabokat - két hittanlecke között -, és a kórházban minden emeletre jutott egy pap, hogy hetente lelkisegélyt nyújtson a betegeknek. Mindig humorodnál voltál. Voltak kedvenc tréfáid, papi anekdotáid, és mosolyra tudtad fakasztani a komor lelkületűeket is. A megbántásokat szelíden, békében tűrted, de az ellenfeleket, vitatkozó vitapartnereket irigylésre méltó bölcsességgel és tapintattal békítetted ki.

• Amikor anyagiakról volt szó, nem restellted szóvá tenni, de mindig tudtad a helyét, és nem volt olyan koldus, akinek ne jutott volna egy szelet kenyér. Csíkszereda első vállalkozásai a te nagylelkű segítségeddel indulhattak el. Káplánjaid jövőjéről is gondoskodni akartál, és megtanítottad őket a kevés és a sok megbecsülésére. Nem szégyellted a fizikai a munkát, az áldozatot, és jutott időd arra is, hogy észrevedd a csírázó papi hivatások jeleit, a kegyelem gyümölcseit.  Személy szerint a legtöbb csíkszeredai paptestvér neked köszönheti, hogy megkapta-meghallhatta Krisztus hívását. Olyan év is volt, amikor egyszerre 21-en indultak Csíkszeredából a teológiára és kántoriskolába. Felpártoltad az erőseket, erősítetted a gyengéket. Plébániád mindig a közösség háza volt, ahová öröm volt betérni laikusnak és papoknak egyaránt. Gyertek be, van tea s minden, mondtad, és nem nézted az órát, amikor lejárt a fogadási idő.  AZ orvostudomány, vagy más tudományágak képviselői, a hatósági emberek, a pedagógusok, a szülők, mindig feltöltődve jöttek el tőled. Káplánjaid a Tóró Tibor atomfizikussal vagy Kányádi Sándor falusfeleddel töltött meghitt esték élményeit egész életükben szívükben hordják.

Gábor atya, koporsód mellett köszöni egész Csíkszereda népe, hogy a 89-es események mámorában és zavarában, nemcsak a lelket tartottad bennük, hanem bölcsességeddel, azzal, hogy köztük voltál az utcán, tartást, méltóságot adtál nekik, és imádságra fogtad kezüket.

Most az érett gyümölcs lehullt, ahogy ez ősszel természetes.

A mennyei Gazda begyűjti csűrébe, hogy íze, zamata a többit is gazdagítsa.

Jól van te hűséges, derék szolga, nyugodj meg Mestered kebelén, hogy a feltámadáskor az igazak jutalmát elnyerhesd.

Gábor atya, Isten veled!

 2013. szeptember 30.