gondolatok Viki néni halálára

Az ember haláltusája nem akkor kezdődik, amikor már nincs visszaút. Inkább olyan helyzetekben, amikor dönteni kell. Választani. Ezt nevezik a szakemberek elővételezett halálnak. Kicsit, vagy nagyon is meghalunk valaminek, meghal bennünk valami, de kockáztatunk, mert rátettük életünket arra, ami mellett döntöttünk.  Mintha fogadást kötöttünk volna önmagunkkal, Istennel, hogy együtt maradunk jóban-rosszban, bármi is történjék.

Henry Morton Robinson hasonló helyzetet ír le a Bíboros c. regényében, amelynek főszereplője, Denis Fermoyle pap éveken át kutat eltűnt nővére után. Végül egy kórházban talál rá, ahová az asszony azért ment be, hogy megszülje gyermekét. A pap öröme határtalan. Ám a szülészorvos arra kéri, írjon alá egy papírt, amivel hozzájárul a magzat elvételéhez, mert különben nővére belehal a szülésbe. Gyötrelmes választás. Ha nem írja alá, ezzel halálra ítéli nővérét, akit oly hosszú ideje keres. Ha pedig aláírja, vét a lelkiismerete ellen. A pap összetörve, megsemmisülve, megtagadja az aláírást. Nővére végül belehal, de a gyermek megszületik.

Aki átlépett már a halálon, az föléje kerekedik. Olyan ez, mint amikor a tanár igyekszik megfegyelmezni egy nehezen kezelhető osztályt. Ha mindjárt év elején kiválasztja a hangadót, a legfigyelmetlenebb, legrendetlenebb, legelviselhetetlenebb tanulót, és példásan megbünteti, biztosan nyugta lesz egy évig. Ha a legnehezebbet elintézte, a többivel boldogulni fog.

Ezt tette Tulit Viktória is ezelőtt 49 évvel, amikor házasságot kötött, amikor gyermekeket vállalt, amikor génjein keresztül áradó magyar lelkét, önbecsülését férje, egyháza, családja  és Isten szolgálatába állította. Gyermekeit férje gyakori távolléte miatt  leginkább ő nevelte, de mindezt szeretettel, hittel tette, jó magyar embereket nevelve belőlük. Ő maga is megérhette, hogy megkapja a magyar állampolgárságot. Bárhová költöztek, – hiszen János bácsi beosztása miatt tízszer is költözniük kellett – mindenütt megbecsülés övezte munkája, magatartása nyomán.

Ugyanakkor elővételezte már a halált akkor is, amikor cukorbeteg, majd rákos lett. Hite és szeretete, bátorsága elűzte a félelmet. Két éve, amikor Kolozsvárra indultak kemoterápiás kezelésre, mise után a templom előtt annyit kért tőlem: – Papbácsi áldjon meg, s rajzoljon egy keresztet a homlokomra. Ezt tettem. Majd megöleltem, s útra bocsájtottam: – Legyen erős, Viki mama. Annyit mondott: – Papbácsi , nem félek,  a Jóisten velem van.

Tulit Viktóriát sírni, könnyezni láttam, de haragosan, kétségbeesve, reményvesztetten sem, soha. Mindig derűs volt, áradt belőle a nyugalom. A kiegyensúlyozottság, a higgadtság, a biztonság érzését árasztotta azoknak, akik a közelében voltak.

Napi programjának szerves része volt a szentmise. Férjével , Jánossal mindig ott voltak, amikor tehették. Az volt az erőforrás. Így váltak az egyházközség belső, felhajtő erejévé. A közösség mozgatóivá. Viktória néni leleményesen, anyai találékonysággal látta meg, mit lehet tenni, hogy épüljön az isten országa. Áldozatos szeretettel szolgált már akkor, amikor Nagyenyeden, ezelőtt 25 évvel megalakították a Máltai Szeretetszolgálatot, de évtizedek óta itt, a városban is. Olyan volt mint Teréz anya, helyi kiadásban. Mindenütt ott volt, ahol a bajbajutottakon, a nélkülözőkön segíteni kellett.

Nem tartozott semmiféle lelkiségi csoporthoz, nem kompenzálni akart, nem a szabadidejét akarta hasznosan eltölteni, hanem szolgálni, tenni valamit Istenért, bármilyen nyelvet beszéljen az, aki hozzá fordul. Így szervezte meg évről évre a decemberi töltöttkáposztafőzést a rászorulóknak, mintegy 700 adag étellel, így fonták az adventi koszorúkat, hogy azok árából az árva  vagy nélkülöző gyermekek  egy kis ajándékhoz jussanak.

Művésztehetségeket pártoltak, jótékonysági koncerteket szerveztek, nem röstellték jószándékú adakozók felkutatását sem, amikor a szegények megsegítéséről volt szó. Figyelme kiterjedt a betegek ellátására elsőpénteken és  a betegek világnapján, egyházközségünk liturgikus programjaiban, ünnepein, elsőként ajánlotta fel segítségét a gyerekcsomagok készítésénél, az édesanyák köszöntésénél, a minden keddi Szent Antal-kenyerénél, de gondja volt arra is, hogy fiatalokat toborozzon, velük frissítve a szeretetszolgálat tagságát, amikor kellett, tevékeny programokkal, táborokkal vagy éppen a Rózsafüzér-lánc marosvásárhelyi elindításával. Az egész város és a környék is rábízottnak számított, mert felelősséget érzett értük.

A gyilkos kór végül felőrölte a test egészségét, de élete beteljesedett. Ő már lerántotta a halál leplét, útitársává tette, mert az ő újjászületése már földi életében elkezdődött. Tudott örülni mindennek, ami szép, jó, finom, ami felemel és előre visz, nem a panasz, hanem a bizalom és a reménység éltette. Ezért tudta szeretni férjét, gyermekeit, unokáit, közösségét, népét, egyházát – rajongásig.

A nagy kérdés adott, vajon ki tölti majd be azt az űrt, amit maga után hagyott?

Imádkozzunk ezért a  Szentlélekhez, hogy Isten szálljon a szívébe  a fiatalabb nemzedék tagjainak is, hogy Viki mama példás élete ragadós legyen, kövessék  őt elkötelezettségben, szolgálatban.

Hisszük hogy az ő élete nemcsak folytatódik, hanem álmai is, most már Istennél, megvalósultak, vágyai beteljesültek. Istennél már nem lesz szenvedés, kín, fájdalom, hanem végnélküli öröm és béke. Oda vágyódunk mi is, ahová Viki néni előre ment.  A Jó pásztor jobbjára, akit életében szolgált.

Viktória néni, béke veled!