-
Az Ószövetség utolsó nagy útkeresője. Mint egy opera nyitánya, jelenik meg az Újszövetség színpadán.
-
Már születése körül bonyodalmak voltak (anyja méhében találkozik a Megváltóval, apja megnémul...)
-
Nazírnak (Isten által lefoglalt/kiválasztott férfinak) nevelik, aszkéta módon, pusztában, a szerzetesek között él)
-
A Jordánnál hirdeti a bűnbánatot.
1. Isten embere- „asszonyok szülöttei között nincs nagyobb, mint ő”- mondja róla Jézus.
Már anyja méhében rezonált Istenre. Magzatként megérezte, hogy Urának anyja látogatta meg az ő édesanyját. Az áldott állapotban lévő édesanyák is titkokat hordoznak, és milyen jó, ha találkoznak. Jézus közelsége Isten jelenléte is. Milyen jó lenne ezt az állapotot megőrizni. A szentségek, a keresztségtől kezdve ezt akarják elérni. Ha anyánk méhében már Isten közelében vagyunk, kirajzolódik Isten terve rólunk. Isten mindenkit lefoglalt már anyja méhétől, és a keresztségben pedig küldetést ad nekünk. Azonban nekünk is akarnunk kell találkozni vele. Ezzel kapcsolatban idézném †Békés Gellért bencés teológus történetét. ♣ „János bácsi indul a templomba. Útközben találkozik a párttitkárral. – Hová megy János bácsi?- kérdi tőle a párttitkár. –Nézze uram, válaszol az öreg, Húsvétvasárnap van. Beharangoztak. Mit gondol, hová megyek? – Na igen, a templomba. De minek megy a templomba? -Haszontalan kérdés ez uram, méltatlankodik János. De ha tudni akarja, imádkozni megyek.. – Imádkozni? Aztán kihez? Tudom, Istenhez. Hát maga azt gondolja, hogy Isten a templomban van? Nos, ha ott elfér, akkor nem is igazi Isten. Ha meg nincs a templomban, akkor minek megy oda? János bácsi elgondolkodik, aztán csak ennyit mond: – Tudja uram, az Én Istenem olyan nagy, hogy a maga fejében nem fér el, de olyan kicsiny, hogy az én szívemben elfér. Aztán még búcsúzásképp hozzáfűzte: – Azért is imádkozom majd, hogy a maga szívében is elférjen...”
2. Előfutár/hírvivő: – szedjétek össze magatokat, készüljetek a találkozásra!
• Keresztelő János nagy bejelentésre készül.
• Mint amikor cirkusz érkezik, előtte a reklám, a hangosbemondó kellően felcsigázza az izgalmat, felkelti az érdeklődést, kíváncsivá teszi az elkövetkező eseményre.
• János az Úr Jézus kampányfőnöke. Vezeti a kampánystábot. Határozott. Rátette a prófétaságra az életét. Rámutat Jézusra: nézzétek, ő az Isten báránya! Manapság is vannak sokan, vagyunk sokan, akiknek határozott leképzelései vannak életük célját illetően. Hányan emlékeznek a házasok közül is, milyen tisztán látták a párváláasztásnál: ki lesz az én férjem, feleségem. És nem haboztak dönteni... De a fiatalabb korosztályokban mintha nem látnánk ennyire magabviztos, prófétai megnyilvánulást. A sokféle vágy, inger, elképzelés, megfelelési kényszer miatt haboznak, s nem mernek elköteleződni, nem kockáztatnak. Nincs bátorságuk életreszóló döntéseket hozni... János tudja magáról, hogy nem képes elvenni a világ bűneit, nem tudja legyőzni a sátánt, de tisztán lát, és megmutatja, merre van a Megváltó, akit követnünk kell. Nincs identitászavara. De igenis erős küldetéstudattal rendelkezik. Tudja, hogy neki ki kell jelülnie a Messiás útját. És nem habozik rámutatni: Ő fogja majd szétfeszíteni a régmúlt kereteit. Annyira, hogy ez a Keresztelőt is meghaladja, felülmúlja. De ismeri önmagát és a szerepét. Nem eltakarja az Eljövendőt, hanem bemutatja, felhívja rá a figyelmet: „Íme, az Isten Báránya...!” „Neki növekednie kell, nekem kissebbednem.” ♣ „Egy fiú balesetben elvesztette bal karját. A családja, hogy feledtesse vele nyomorúságát, beíratta egy öreg japán dzsúdó mesterhez. Az öreg elkezdte a fiú tanítását: három hosszú hónapot töltött azzal, hogy a fiú egyetlen fogást megtanuljon. Miután letelt a három hónap, az öreg elvitte a fiút egy versenyre. A fiú – magabiztosan legyőzve ellenfeleit – bejutott a döntőbe. Döntőbeli ellenfele egy nálánál erősebb, nagyobb fiú volt. Hosszú ideig nem bírtak egymással, ám a meccs végén a félkarú fiú visszaemlékezett a három hónap alatt begyakorolt fogásra, és ipponnal verte a nálánál erősebb ellenfelet."
Úton hazafelé az újdonsült bajnok megkérdezte öreg mesterét:
– Szenszei, hogyan lehetséges az, hogy én úgy lettem bajnok, hogy csak egyetlen fogást ismerek?
– Nézd, fiam! Te a három hónap alatt tökélyre vitted ezt a fogást. Ez a fogás olyan, hogy mindössze egyetlen védekezés van ellene: ha megragadod az ellenfél BAL karját!...”
Mi mit teszünk? Hátat fordítunk, otthagyjuk? Vagy komolyan vesszük és megragadjuk az alkalmat a megtérésre...?
Hogy jobbak legyünk, bűnbánatot kell tartani. Nem elég sikeresnek vagy boldognak lenni. Jónak is kell lenni. A jóság azzal kezdődik, hogy észreveszem magamban a rosszat, a bűnt, és azt nem megtűröm, hanem megbánom, eldobom. Kitisztítom az énemet, a szándékaimat, a vágyaimat, a céljaimat. Egyeztetem Isten szeretetével, elvárásaival.
Az én bűnömmel foglalkozzam, ne a máséval. De nem az előfutárt kell követni, hanem Krisztust. Nem akadhatunk ki a papon, nem botolhatunk meg a kampányfőnökön, nem a prófétán kell megbotránkoznunk, hanem Krisztusra figyelni. Érte tenni és élni.
A próféta mindig Istenre mutat, még szimbolikus tetteivel, gesztusaival, magatartásával is. Bátor szókimondásával szembesíti az embereket önmagukkal: „Viperák fajzata!”; „A fejsze a fák gyökerére tétetett.”; „szórólapátjával kiválasztja búzát és a pelyvát olthatatlan tűzben elégeti...”; „Meddig sántikáltok még kétfelé...?” Még Heródesnek is a szemébe mondja az igazságot, fejére olvassa a bűnt. Halasztást nem tűrő szigorral hirdeti Isten ítéletét, saját életét is kockára téve. De Valaki nagyobbra hívja fel a figyelmet. Nem magára. Nem ő áll a dicsfény közepén, nem ő akar tündökölni, nem a saját hasznáért mondja vagy teszi, amit tennie kell. A küldetése sürgeti.
3. A börtönben kétségek gyötrik: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?...” – kéri kétkedve Jézustól. Amiben addig hitt, és amiről meg volt győződve, abban most hirtelen elbizonytalanodik. Vannak szakemberek, akik úgy tartják, valószínű, hogy János depressziós lett... Mi is annyiszor csalódunk, hogy a végén már belefáradunk a reménykedésbe. Lemondóan rezignálunk. Mindent baljós jelként fogunk fel, negatívumnak tartunk, borúlátóan szemlélünk. Könnyen, hamar cinikussá, okvetlenkedő kritikusokká válunk. Elvész az öröm, a belső harmónia, a bizalom, derűlátás életünkből. Ez hitetlenné tesz, sőt fordítva, az Istennel való kapcsolatunk gyengülésével párhuzamosan mi magunk válunk komor lelkű, letört emberekké.
Még a próféta is elbátortalanodhat. Ő is korának gyermeke. De Jézus megüzeni: nézd a tetteket. Vedd észre jeleket, az apró dolgokat, Isten működésének búvópatakját, ahogy előbb-utóbb feltör és nyilvánvaló lesz. Nem lehet azt sürgetni, de elrejteni sem sokáig... Itt emberi elképzeléseket felülmúló dolgok történnek. A szívek mélyén. Nem mindig látványosan, nem azonnali eredményekkel kecsegtetnek, de azzal, hogy Jézus a világba lépett valami új lépett a régi helyére, valami más kezdődött el. (A jövő elkezdődött, de a múlt még nem fejeződött be..., Magyarország sínen van, de mindjárt jön a vonat...)
Sokszor a családon belül tagadjuk ki egymást és botránkozunk meg egymáson. Elhagyjuk vallásunkat, hivatásunkat, hitünket, hazánkat, párunkat... Nem éri meg... – hangiztatjuk. Pedig akkor, a szorult helyzetben mutatkozik meg a lelki erősség, a hősiesség és a hűség. Hogy van-e bennünk tartás, kiállunk-e, kitartunk-e a másik és Krisztus mellett, amikor húzósabb az ügy? Amikor szükség lenne megbocsátásra, önmérsékletre, irgalomra, reményre és nagylelkűségre...
Elbátortalaníthatnak a modern világ eseményei, a világpolitika fejleményei, a szellemi zűrzavar, amelyben élünk. Erőt vesz rajtunk a szorongás. Dilemmák tornyosulnak előttünk, megbicsaklik a lelkesedésünk, ideáljaink elkopnak, kiégünk, megkeseredünk, illúzióromboló tapasztalataink miatt „realistákká” válunk, és lemondunk a küzdelemről. Az értékek fel- és kicserélődése, a rövidlátó, ellaposodó, humanista tendenciák, melyek beszűkítik az égre nyíló emberi tekintetet és lelkivilágot. Könnyebb botránkozni, csodát várni, felháborodni. Miközben tényleg csodák történhetnek általunk is... ♣ „Egy szegény falusi öregasszony, akinek megdöglöttek az állatai, elment a paphoz, hogy segítsen rajta. Én is szegény vagyok, mondta a pap, nincs mit adnom neked. De adok egy jó tanácsot: próbálj gyógyítani ráolvasással. Az Úr majd megsegít, az emberek pedig fizetnek érte. De atyám, én nem értek a ráolvasáshoz, felelte a néni. Pedig az egyszerű, mondta a pap, odahajolsz a beteg fölé és elmondasz pár Miatyánkot. Ha segít jó, ha nem segít, az is jó – te bízzál Isten kegyelmében. Az öregasszony megköszönte, hazament és megfogadta a tanácsot. Rövid idő múlva neves gyógyító asszony híre kelt, messzi földről hozták hozzá a betegeket. Újra lett tehene, malaca, baromfija. Egy nap megbetegedett a pap, tályog nőtt a torkába, nem tudott nyelni. A hívei serényen felrakták a félholt papot egy szekérre, és elvitték a híres javasasszonyhoz. A néni drukkolt, nehogy a pap kinyissa a szemét és ráismerjen, de azért kezdte mondani a Miatyánkot, a végén hozzátette az elmaradhatatlan formulát is: "Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó.” A pap, amikor ezt meghallotta, kinyitotta a szemét, elnevette magát, s úgy nevetett, hogy torkában felszakadt a tályog, kifolyt belőle a genny és meggyógyult...”
Hányszor kritizáljuk az egyházat, hányszor teszünk szemrehányást Istennek, mert nem terveink szerint alakította az életet. Ahelyett, hogy mi figyeltünk volna jelzéseire, s mi alkalmazkodtunk volna hozzá. Jézus János szívét is fel akarja nyitni Isten tágas titkára, meglepetéseire. De Isten megengedi a börtönt, a balszerencsét, mert ezek által is próbára tesz: mennyire vagyunk képesek érte szenvedni. Kiderül a teherbírásunk. „Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie”- mondja a látomásban Ananiásnak Szent Pál apostolról Jézus. „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” – üzeni Jánosnak. Keresztelő János kérdezett ugyan, mert elbizonytalanodott, de nem mondott le. Kitartott Jézus mellett a börtönben is. Életét adta Jézusért.
Ne akadjunk hát fel a jelen élet botránykövein, ne a rendkívüliségeket hajhásszuk, hanem tartsunk ki az imádságban, a hitben és a jócselekedetekben, s máris épül, szépül Isten országa.
« vissza