Keresés
 
 
Megtekintve: 4306 alkalommal
Alkalmi írások - Búcsús beszédek

Csíkszentdomokos (Pásztorbükk)

Csíkszentdomokos (Pásztorbükk)

 2014. október 12.

 

 Krisztusban Szeretett Testvérek!

    1. Egy kis történelmi áttekintéssel kezdjük mai emlékezésünket.

 A törökök elfoglalják Buda várát. A Magyar Királyság 1541 augusztus 29 – én három részre szakadt.

Az ország középső része Budával együtt a török uralom alatti hódoltsági terület lett. A török hódoltság másfél évszázadig tartott (1686-ig), s a török által megszállt terület fokozatosan gyarapodott az újabb foglalások révén. A Felvidék és a Dunántúl (az ország északi és nyugati része) megmaradt a Királyi Magyarországnak, ahol a Habsburgok uralkodtak. A maradék: a Tiszántúl és Erdély önállósodott, ebből alakult ki az Erdélyi Fejedelemség, amely a töröknek adót fizető hűbéres államként működött, és Fráter György szervezte állammá.

 János Zsigmond halála után az erdélyiek először éltek a szultántól kapott szabad fejedelemválasztás jogával, és 1571-ben megválasztották Báthory Istvánt fejedelmüknek (1571-75). Őt később a lengyelek királyuknak választották. A Báthory család több tagja váltotta egymást a kormányzásban-uralkodásban (Zsigmond, András, s az utolsó közülük Gábor).

   2. Báthory András (1566-1599) uralkodott: 1599 márc. - 1599 nov.

Apja testvérének - Báthory Istvánnak - a lengyelországi udvarában nőtt fel és fiatalon gyors egyházi karriert futott be: 1583-ban püspök, majd rövidesen bíboros. 1599 márciusában  foglalja el az erdélyi fejedelmi tisztséget, miután rokona,  Báthory  Zsigmond lemond az ő javára. Mivel Rudolf császárt zavarja, hogy a Báthoryak még mindig bírják Erdélyt, ezért Vitéz Mihályt kéri fel, hogy Erdélyt hódítsa meg a császáriak számára. Mihály vajda benyomult Erdélybe, a maga oldalára állította a Báthoryakkal elégedetlen székelyeket, majd Szeben mellett, Sellemberknél legyőzi Báthory Andrást. A vesztes fejedelem lengyel földre akar menekülni, de útközben csíki székelyek elfogják és végeznek vele.

   3. Áprily Lajos a Bíboros c. drámájában, egyesek szerint kissé megszépíti a bíboros-fejedelem alakját, karakterét, amikor azt állítja róla, hogy tépelődő, mély érzésű, szellemében is nyitott, egyházi ember – Palestrina zeneszerző egyik művét is neki ajánlja –, aki azért hagyta ott a szép jövőjű warmiai püspökséget, azért jött haza, unokatestvére kérésére, azért vállalta el a fejedelemség vezetését, mert meg akarta menteni hazáját, de  végül csak meghalni tudott érte.

(Persze kérdezhetnénk: melyik a jobb? Élni, vagy meghalni a hazáért? S ha már itt tartunk, hogy „jobb” meghalni: ha az ellenféllel, szemtől szembe, harc közben, vagy, ha  saját véreink gyilkolnak le? Melyik nagyobb dicsőség? És melyik a fájdalmasabb?...) Egyébként is nem gyávaságból menekült, mert ő a részét megharcolta, és meg tudta magát védeni...

    Kedves testvérek, fogadalmi búcsún vagyunk.

  Arra emlékezünk, hogy a bíborost a székelyek megölték. Nem lehetünk büszkék erre az emléknapra. Nincs mit ünnepelni. Nagy Kristály András és Balázs Mihály(Ördög) nem hősök, akiket ünnepelni kellene. Fájdalmas  eseményeket elevenítünk fel ma, hiszen székely őseink az erdélyi felejedelemség önállóságáért vérükkel fizettek. Úgy is, hogy valaki uszítására, elégedetlenségből vagy bosszúból saját fajtájukra támadtak, egymást ölték.

Szomorú ez a 415. évforduló. Ez a nap a tükörbe nézés ideje, egy nyilvános lelkigyakorlat. Szembesülés az igazsággal, hogy ezek is mi vagyunk. Nem győzelmet ünneplünk, hanem a kegyelet és a fájdalom, az engesztelés lelkülete hoz ki minket ide a hegyre. Hogy imánkkal, Isten irgalmában bízva a múlt és a jelen bűneiért vezekeljünk. Legyünk őszinték, mert a történelem ítélete előtt és Isten színe előtt állunk. Értelmetlen mentségeket keresnünk, a történelmi csillagállással takaróznunk, s az akkori politikai helyzetet okolnunk. Kristály Andrást, Ördög Balázst és társait nem kérték arra, hogy megöljék a fejedelmet.

          Elgondolkodtató, hogy akkor is, előtte is,  az évszázad alatt, abban a reményben, hogy  kivívjuk úgynevezett szabadságunkat, átálltunk a törökhöz, vagy éppen a keresztényellenes csapatokban harcoltunk. Egymással szembe hullott a vérünk. A vérünk szembefeszült a hitünkkel... Elvakított a sértett büszkeség és a szabadság utáni vágy.

    A bíborost is megölték, mert ő nem volt székely, hiába volt katolikus, hiába volt ártatlan a Báthory család addigi bűneiben, ő volt az áldozat, rajta álltak bosszút. Holott annyi (más) módja lett volna akkor is a fejedelem felelősségre vonásának (élve), miközben Mihály vajda gyakorlatilag átverte őket, felhasználta őket, hogy Erdélyt rövid ideig megkaparinthassa. Ezért kellett beállni a seregébe a székelyeknek? ...

Mert a székely ember elsősorban székely, s utána magyar és katolikus, vagy más felekezetű. 

 4. Milyen is a székely?

          Testvéreim, büszkeséggel tölt el, hogy székelyek vagyunk, s ez jól is van. De valójában kik vagyunk? Milyen a székely ember? Vizsgáljuk meg közelebbről. Különféle vélemények, beskatulyázások, előítéletek, ellenségeink vagy az idegenek által táplált érzések, tapasztalatok manapság is erősítik ezt a székelyekről alkotott képet.

           Először is, amire méltán lehet büszke, hogy: szavatartó. Amit megígér, azt állja. Az e-t á-nak vagy ö-nek ejti. Nem beszél fölöslegesen, szinte szófukar, mégis szókimondó. Tömören, lényegretörően közli mondandóját. Mellébeszélés nélkül.  Csak érteni kell a nyelvén. Mikor megszólal, élére állítja szavait, esze ’feszt keze ügyibe’ van. Jó mesterember, büszke, konok, sőt nyakas (bütürmec, akaratos, önfejű). Amit a fejébe vesz, azt véghezviszi, akkor is, ha a víz alatt kell a tenyerét megköpnie.

   Öntörvényűsége nem ismer pardont. Ezért a sok meggondolatlan önbíráskodás.

    A zord életkörülmények (a külvilágtól elzáró hegyek, a kegyetlen telek, a mostoha termőföld stb.) megedzették, életrevalóvá tették. A székely ember leleményes, szorult helyzetben is feltalálja magát. Facsarintos eszének, furfangos észjárásának köszönhetően a mostoha körülményeket is a javára képes fordítani, s ha kell,  ’megél még a jég hátán es’. Ezért becsül meg és használ ki minden talpalatnyi földet, ezért képes ezermester lenni, ezért értékeli természet  és Isten ajándékait.

   A kevésnek is tud örülni. Dalra fakad örömében és  bánatában. Szeret és  jól tud mulatni. Bírja a hideget, a szidást s a pálinkát, mindig kéznél van a bicskája. Neki nem kell a másé, de amiért megdolgozott, az az övé. Képes kiállni jogaiért, az igaz ügyért. Nem szereti a kötöttséget, főleg nem a diktatúrát, a terrort.

   Szabadságszerető, idegen tőle a jobbágyoskodás, a jobbágylelkület. Nem „paraszt”, nem rabszolga, még akkor sem, ha inkább falusi, mint városi. Szolgál de nem szolgalelkű. (Ezért áll közel szívéhez az autonómia...) A fenti kérdésre (t.i. hogy miért ölték meg a bíborost), talán ez az egyik válasz: azért, mert bíztak az ígéretben, s a fejedelem megszegte szavát. Úgy érezték, a Báthoriak, a nemesek becsapták őket, elvették szabadságukat – s ez elvakulttá tette őket. Úgy érezték, eljött a leszámolás ideje, az indulat, a düh, a keserűség elvakította őket, és saját főpapjukra támadtak.

   Mert a székely ilyen: bízik a tekintélyben, a hiteles vezetőben, mert tudja, hogy az igazat mond. És ha a székelyt motiválják, feltétlenül bízik vezetőiben, és hűségesen kiáll mellettük. De sajnos sokszor átverik, hitegetik ma is, éppen úgy mint akkor tették.

    Harcos, küzdő, önellátó a székely ember. Azt mondják: „olyan, mint a magyar, csak egy kicsivel több...” Vagy tetézzem ezt egy másik mondással is: „amíg két székely van a fődön,  nincs veszve a nemzet, csak az egyik asszony legyen...”

    Igazságérzete erős: vele nem lehet ujjat húzni, amikor erősíti igazát. Egyenest, szemtől-szembe szereti ügyeit intézni. Magányos fenyőként egyedül szeret csinálni mindent, de ha szükség van, összefog és kalákában is megmutatja erejét. Szíjas, ellenálló, kitartó, nem ijed meg az árnyékától. Bátran belevág új dolgokba is, s végigviszi, amit elkezdett.

    Furfangos, csavaros eszű góbé, kenyere a tréfa és a huncutság, szeret élcelődni, de könnyen meg is sértődik. Érzelmeiben visszafogott, de mély érzésű, nagy szívű, és őszintén szeret. Sokan, – köztük saját fiai is, főleg a  nagyvárosiak – lenézik, megvetik. Primitívnek, együgyűnek, lemaradottnak, vidékiesnek tartják, csak azért, mert nem fut a divat után. Pedig ő képes alkalmazkodni, ha muszáj. És Kolozsvárt, Vásárhelyt, Brassót, Budapestet kis túlzással ma is a Székelyföld látja el  magyar utánpótlással. Székelyföldről áramlik most is a  „humán erőforrás” szerte a nagyvilágba. Székelyföld ma is a nemzet belső anyaországa, a magyarság lelki aranytartaléka...

    Most pedig nézzük azokat a tulajdonságainkat, amelyekre nem nagyon lehetünk büszkék, amelyek nem a jó hírünket öregbítik: a csúnya beszéd, a káromkodás, az alkoholmámoros kicsapongás és erőszak, a verekedés és bicskázás, a feljelentések és árulkodások. Micsoda bosszúállásra vagyunk képesek a rokonságon belül, vagy azzal szemben, aki megbántott minket. És milyen nehezünkre esik a bocsánatkérés. Hány családban megszűnne a szenvedés, ha tudnánk bocsánatot kérni…

   A durvaság és az alkoholizmus  mellé tegyük oda még az olyan „nemzetrontó” bűnöket is, mint pl. a gyermekgyilkosság,  a hitehagyás, a bosszúállás, a ’megbocsát de nem felejt’ szkizofrén  magatartás, a véget nem érő családi cirkuszok és pereskedések a föld, a birtok miatt...

   És ott vannak még az apátlan gyermekek, a leányanyák vagy az agglegények... Höngörgőzünk le az oldalon, bele a szerelempatakba... Toljuk a különféle pártok, rendszerek, ideológiák szekerét, el- és beáruljuk, ha kell megnyuvasztjuk egymást a túlélés jegyében. Nyilván ezek nemcsak székely specialitások. A hűség feladásáról nem is beszélek.

    5. Testvéreim, a fejedelem gyilkosai kihez voltak hűségesek?

          Mihály vajdához, a Habsburg császárhoz, a törökhöz, vagy saját fejedelmükhöz? S ez ma is nagy kérés, amikor keletről és nyugatról egyaránt kapjuk az impulzusokat, miközben Budapest és Bukarest között ingázunk, attól függően, hol ígérnek több pénzt vagy önrendelkezést. Kinek adjuk el a szavazatunkat, a lelkünket? Lehet-e számítani ránk, adni a szavunkra? Kitartunk-e a nehezebb, áldozatosabb munkában, csak azért, mert a hűség kötelez, vagy inkább a könnyebbik utat választjuk, s aztán keressük a mentségeket?… És hűségesek vagyunk-e Istenhez, amikor csak karácsonykor lépjük át a templom küszöbét? Ha ki találtunk jutni külföldre, a nagy szabadságban, a külföldi munkavállalás ürügyén, már megszűnik a tízparancs, mert a zsebünk s a zsigereink irányítanak... Hűségesek vagyunk hazánkhoz, Erdélyhez, szülőföldünkhöz, amikor gyermekeink családjában már nem divat a két-három gyerek, amikor a vegyes családban, a szórványban a nyelvi és kulturális felhígulás a divat, a mindenáron való alkalmazkodás és engedékenység tájba símuló, kislépéses politika, mert akkor ’a gyerek jobban tud érvényesülni’… Karácsony Sándor filozófus szerint akkor vagy magyar, ha nemcsak nagyszüleid magyarok, hanem az unokáid is... Ezt külföldre szakadt gyermekeink majd el tudják-e mondani?... Hűségesek vagyunk-e olyankor, amikor  a pénzbeli felkapaszkodás, a megélhetés fontosabb, mint gyökereink erősítése? Hogy lehet erkölcstelenül hűségesnek maradni?...

    Őseink püspökgyilkosságot követtek el, amely egyházi átkot von maga után, ma is. A magyar himnuszban énekeljük, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nincs ugyan kollektív bűnösség, de tetteink következményeit el kell viselnünk, azokkal szembenéznünk, s belőlük tanulnunk. A hűséget nem önbíráskodással, nem bicskázással és késeléssel, hanem megtéréssel lehet megmutatni. Azzal, hogy magunkon kezdjük a nemzet, a világ jobbá tételét. Komolyan vesszük a házastársunknak és Istennek az oltárnál, az esküvőn, a keresztelőn, a bérmálásban tett ígéreteinket. Megbecsüljük saját értékeinket, s azokból építkezünk, s állunk talpra újra és újra. Nem várunk mások kegyelemkenyerére s pályázataira.

   6. Báthory Endre, életében is hazáját és Erdélyt szolgálta.

           Nem volt született hadvezér, se minden hájjal megkent, háromfelé hajbókoló fejedelem, ezért kellett meghalnia. Az ún. szakemberek szerint gyenge, erélytelen diplomata volt.  A diplomácia, mint tudjuk: az okos kompromisszumok –, de nálunk nagyon gyakran a talpnyalás, a  kétszínűség, a hazugságok – művészete.  Vajon ha jó diplomata lett volna, most pozitív hősként ünnepelnénk?... A vatikáni nuncius sem tudott segíteni rajta. Pedig ott már a pénz is meglett volna, hogy összehozzanak egy európai törökellenes ligát. Benne már sajnos nem bíztak sem a székelyek, sem a rendek.  Erdélyben nem akadt sok támogatója.

   A székelyek gyűlölték a Báthoryakat, a szászok a császárhoz hajlottak, a protestáns erdélyi nagyurak pedig nem szívlelhettek maguk fölött egy katolikus főpapot. Ráadásul nem volt gyakorlata a mindennapi életben, a politikai intrikákban, nem volt arra tehetsége, hogy hatalmát érvényesítse és megtartsa. Jóhiszemű volt s emiatt politikai rövidlátóvá vált. Hiányzott belőle a politikában szükséges céltudatosság, a hadvezetés tudománya, az erély, az uralkodás művészete. Nem tudott minden hájjal megkent politikus lenni, s ez lett a veszte. Ahogy ma mondanák, abban a kegyetlen világban túl papnak való volt. A naivságának, a becsületességnek, az igazságba vetett hitének lett az áldozata. Ott szúrták hátba, ütötték főbe - nemcsak képletesen - ahol nem is gondolta.  De csodálkozunk ezen?

    Feljegyezték, hogy – mielőtt még a csíkiak elállták volna a fejedelem útját –, hatnapi menekülés után, közös szentmisén vettek részt, és a bíboros együtt imádkozott szűkebb környezetével. Ez volt az „utolsó vacsorája”… A közelharcban is megvédte magát, amíg tudta, de aztán földi terveinek, hogy Lengyelországból segítséget kérjen, az orvul lesújtó balta, végképp véget vetett.

     7. Testvéreim! Megbocsátás nélkül nincs elengedés.

           Ne dédelgessük történelmi fájdalmainkat, hanem tanuljunk belőlük, és lépjünk a krisztusi útra. Ez terem nekünk Márton Áronokat ma is. A megbántottság, a levertség, a keserűség, és a titkos visszavágás érzése és szándéka helyett inkább az imádságos törlesztés, a lelki megújulás elhatározásával szívünkben emlékezzünk. Bánjunk óvatosan a nemzeti romantikával, és ne engedjük, hogy csoportos önzés, elfogult rózsaszín köldöknézés legyen belőle, mert ez nem segít a jelenben. Az állandó áldozati szerep, a folytonos  sebnyalogatás nem vezet semmire. Csak hittel, erkölcsi tartással, Istenhez szorosabban kapcsolódva  látjuk meg életünk, nemzeti történelmünk értelmét és célját. Engesztelődjünk ki múltunkkal. Fedezzük fel véres történelmünkben is Isten ujjlenyomatát.

   Ne vádolni akarjunk, se bűnbakot keresni, hanem szűrjük le a tanulságokat, s fedezzük a történelem eseményeiben a Gondviselés irgalmas akaratát.

         Hitünk adjon egy másik látásmódot: nézzük Isten szemével életünket. S akkor fogjuk észrevenni: bizony sok minden látszólag hiábavalóságnak is megvan a maga értelme. Szemünkben lehet valami értelmetlen, de a gondviselés terveiben nem.

           Nemcsak bűneink következménye miatt szenvedünk, hanem szenvedve érleljük ki magunkból is a jót, a szépet, ami gyermekeink javára, Isten dicsőségére válik. Isten tervében nincs fölösleges szenvedés. Előbb-utóbb rájövünk, Isten miért engedte ezt meg, hová akar elvezetni, még ezzel a püspökgyilgossággal is.

         Imádkozzunk üldözőinkért, ne szűnjünk meg megbocsátani, és a szeretettel, értelemmel és a munkával megoldani minden olyan ügyet, ahol azt hinnénk, hamarabb menne erőszakkal vagy a fegyverek hatalmával. Keresztény hitünk emeljen ki minket a farkastörvények állati világából. Csak emberhez méltó a hit, a kitartó munka és az áldozatos szeretet. Kérjük nagy püspökünk, Boldogemlékű Márton Áron égi közbenjárását, mert biztos, hogy ő ott fenn együtt dicsőíti az Urat az Örökkévalóságban a meggyilkolt bíborossal, és együtt járnak közben népünkért. Hogy végre ne az ármánykodások és egymásra acsarkodások jellemezzenek, ne gyilkos eszközökkel szerezzünk békét és igazságot, hanem Istenben bízva és egymást szeretetben átölelve.

Történeti forrásmunkák:

1.         Filep Tamás Gusztáv: Bocskai koronája (II. 2. Rész), KORTÁRS-ON LINE, Budapest, 2005. május.

2.         Balás András: Viszontagságos évek Csíkban..., in: Csíki Székely Múzeum Évkönyve IX., Csíkszereda, 2013.

3.         Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda, Kriterion, Bukarest, 1977.

4.         Oborni Teréz: Erdély fejedelmei, Pannonica, Budapest, 2002.

5.         Dr. Marton József: Egyháztörténet (jegyzet), Gyulafehérvár, 1990.

6.         Dr. Szabó Péter: Erdély Képes Története, Helikon, Budapest, 2005.

7.         Sebestyén Mihály: Erdélyi fejedelmek, Mentor, Marosvásárhely, 1993.

8.         Katolikus Lexikon I. kötet, SZIT, Budapest, 1993. 




« vissza
 
 





btz webdesign