Keresés
 
 
Megtekintve: 1063 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Úriember nem piskóta

 

Úriember nem piskóta

 

               Úriember nem siet, nem fizet, nem csodálkozik. Úriembernek születni kell... – tartja a mondás. Most nem célom s nem is tisztem elemezni ennek a dzsentri vagy úri állításnak az eredetét. Meg azt sem, hogy előbbi mondásoknak sokféle (női) változatuk (is) van. Annyit viszont leszögeznék, hogy úgy, ahogy van, elég csalós kijelentés...

              Bevallom őszintén, úriemberekkel eleinte csak olvasmányaimban találkoztam. Falusi származásom is rásegített, hogy gyanakvással, kétkedve nézzek azokra, akik jól fésültek, kenyérre kenhetők, mint a vaj, hangjukat nem emelik fel, finom modorúak, mindig elengánsan öltöznek, kimérten járnak-beszélnek, lovagiasak és gavallérok a nőkkel. „Felfelé alázatos – lefelé gyalázatos” - írta róluk Nyirő József. Magam is gyanakodtam rájuk, mert hiányoltam tőlük a természetességet, a bátorságot, az elszánt küzdeni akarást. Legalábbis  kezdetben azt hittem, hogy az úri modor csak megjátszás. Gyengeség. Sumák kétszínűség. Mintha egy kicsit lenéznék a falusi parasztot, hogy „nézd, én már mire vittem”...

          De aztán, ahogy teltek életem évtizedei, magamon is megtapasztaltam, hogy jellemünk, egyéniségünk formálható. A nevelés, a szülői háttér, a gyökerek mellé még az önnevelés is hozzájön. Az élet ad elég próbatételt, alkalmat arra, hogy csiszoljuk karakterünket, finomítsuk ízlésünket, tartsuk kordában ösztöneinket-indulatainkat, szépítsük-fejlesszük ne csak az egyéniség külső vonásait, hanem a belső tartást, a lelkieket is. Így aztán már nem olyan idegen az angol gentleman, az arisztokraták vagy főurak történelmi korokban divatos, lovagi tornákon gyakorolt, mára már filmekben is feldolgozott attitűdje.

          Eszembe jut egyik paptestvérem sztorija, ami akkor történt, amikor egyik nagyközségből segédlelkészként búcsúzott. Mise után odajött a helyi cigányvajda, egy  szépen becsomagolt fehér inget szorongatott hóna alatt. S mivel addig csak reverendában látták, ezzel a szöveggel nyújtotta oda az ajándékot a meglepett káplánnak: „Plííbányos úr, hoztunk magának egy szép fehéringet. Ne járjon mind annyit abban a feteke helánkában. Legyen má vígre úrijembeer!...”

          Mégis, a kezdőmondat igazságával egyre többször vitába szállok. Nem érzem őszintének, de még igaznak sem. Az még hagyján, hogy  az úriember nem siet, nem kapkod, hanem megfontolt és kimért. A felületesen összecsapott munkának nincs értéke. De, hogy miért nem fizet és miért nem csodálkozik, ezzel végképp nem tudok mit kezdeni. Hiszen egy társaságban, egy jó légkörben elfogyasztott vacsora után miért ne mondhatná: „A vendégeim vagytok. Én állom a cehhet!” Talán azt akarja sugallni, hogy, hogy nem szórja a pénzt? Nem engedi meg azt a luxust a ráakaszkodóknak, hogy potyázzanak? Vagy azért nem fizet, attól úriember, hogy másokkal hivattatja meg magát? Lehet tippelni.

          A csodálkozással meg az a gondom, hogy pont attól kellene úriember legyen, hogy tudjon csodálkozni. Csodálkozzon az élet csodáin. Ne vegye természetesnek a jót. Lepődjön meg, ha neki örömet szereznek. Ne bámészkodjék, de legyen jelen. A csodálkozás egyébként is pozitívum. Akkor miért ne tenné?

          Úriembernek születni kell. Ugyanakkor sok mindent meg lehet s érdemes is megtanulnunk. A jó modor, a viselkedés, az illemtan, az előzékenység, a protokoll íratlan szabályainak világában főleg. Egymás közti kapcsolatunkban is. Attól függetlenül, hogy jól neveltek-e minket vagy sem. Mesterünk, Jézus is erre kötelez. A szeretet legyen első helyen. Ha kell, még az igazságot is múlja felül.

          Ebben az összefüggésben viszont az úriemberség már nem cél, csak eszköz. Ugyan igaza lehet a francia természettudósnak, Georges-Louis Leclercnek, Buffon grófjának, aki 1753-ban, székfoglaló beszédében ezt mondta: „A stílus maga az ember.” De Urunk Jézusnak is: „A szív bőségéből beszél a száj.” (Mt12,34b-35)

Az úriemberség nem biztos, hogy magát, az egész személyt jellemzi. Lehet csak egy felvett póz, amiben valaki „menőzni” akar. Lehet, hogy szemedben úriember, aztán ott ver át, ahol csak tud...

          Számomra úriembernek lenni több annál, mint, hogy valaki ápolt és jól öltözött,  nem zokniban alszik, kedves, gyöngéd és figyelmes. És az sem nyugtat meg, ha valaki csak attól úriember, hogy nem veri az asztalt, vigyáz a viselkedésére, nem csap botrányt, és nem lehet őt kihozni a sodrából.

          Az evangéliumi úriember sokkal inkább a jézusi követelményeknek akar megfelelni, mintsem a társadalmi elvárásoknak. Lelki finomságát nem csak a jólneveltség indokolja, e helyett a figyelmes szeretet az, amelyet minden élethelyzetben igyekszik megélni, kimutatni. Azért nagylelkű, elnéző, és kész a megbocsátásra. Azért szavatartó, azért ajánlja fel  kinyújtott jobbját béketeremtőként. Nem vérmérséklete, még kevésbé nem  külső elvárások késztetik nagyvonalú gesztusokra. Ha fel is megy a cukra, néha dühös, vagy lobbanékony is, ha nem is született úriembernek, attól belül még az. Innét van tartása, ezért nem tér ki a konfliktus elől, nem menekül a felelősségtől, hiszen benne béke van. És ez kisugárzik. Lehet hogy földművesként dolgozik a mezőn, vagy tanárként tanít. Takaríthatja a falu-város szemetét, vagy nyakkendőben szörfözhet a laptopján. Portásként nyitogathatja a kaput, vagy vezérigazgatóként szüntelen telefonálhat... De árad róla, belőle az emberi méltóság tisztelete. Összhangban van önmagával. Ezért nem kapkod, ezért nem szorul folyton-folyvást mások elismerésére. Nem is koldulja azt.

          A lovagiasság és udvariasság szabályai persze mindenkire érvényesek. Kerüljük a durvaságot, az erőszakot. Csak ez ne legyen máz. Ne takarjon megjátszott finomkodást, meghunyászkodást, félénkséget és alárendelt szerepet. Hanem jelezze gerinces méltóságunkat. Így lesz hiteles.

LINKEK:

http://www.eloszekelyfold.com/web/I406--C28--Publicisztika--%C3%9Ariember_nem_piskota.html

 




« vissza
 
 





btz webdesign