Keresés
 
 
Megtekintve: 437 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Újjászületés

Újjászületés

 

Gazdasági elemzők, képzett szakemberek már javában számolgatják, modellezik, mi lesz a járvány után. Milyenek a kilátásaink egy ilyen világégést követően. Mert ez a vírus szinte minden területet „felégetett”, mint a bozóttűz, mely egy kis szellő hatására tovaharapódzik. Terveink, legalábbis a közeliek lenullázódtak, programjaink eltolódnak, bevételi számításaink szinte biztos, hogy nem az elképzeléseink szerint fognak alakulni. Szellemiekben-lelkiekben is nagy a törés, megfogyatkozott a lelkesedésünk, régi sémák „dőltek be”, intézményeink már-már működésképtelenek, csak mesterségesen éltetjük. Vegetálunk. Vagy ami még rosszabb: robotolunk. De még ez sem megy rendesen, hiszen oda is mozogni kellene. A kapun belül meg vajmi kevés ez a mozgásszabadság. Éppen a megdermedéstől óv meg. És hiába a digitális Paradicsom, a virtuális Kánaán, attól még marad az elidegenedés, a növekvő szorongás, a takaréklángon égetett és az időtlenségbe elszálló, sápadt, meddő életenergia.

Igaz, az állatok is vihar idején bújnak össze. Az ember milyenségét is konfliktusok, vészhelyzetek mutatják meg leginkább. Mert a jót is meg lehet szokni. A pörgés gépszíja is elkaphat magával. Csak most levetettük ezt a szíjat. A forgás törvénye ebben a „kanyarban” kidobott az út szélére. Kiderült, hogy ez a kapzsi, haszonleső, önző világ tovább nem fenntartható, s a Föld, a természet, bűnei következményei is megbüntetik az embert. Még az éjjel számon kérik a lelkedet, kié lesz, amit gyűjtöttél? (Lk 12,20b) Bankba teszed, maszkot veszel rá, vagy fegyvert gyártasz? Mert szociálisan nem tolerálnád, ha a fegyvergyárak alkalmazottait munkanélküli segélyre kellene küldened?!...

A történet szerint egyszer az Úristen elé került egy ember, aki halála előtt becsomagolta egy nagy bőröndbe a házát, autóját, személyes kapcsolatait, bankbetétjét-mindenét, amit fontosnak tartott ebben az életben, hogy majd megmutatja odaát. Hogy nem ment üres kézzel… Amikor megérkezett a mennyországba, az Úr biztatására kinyitotta a bőröndöt, és elképedve látta, hogy a bőrönd üres. Mindössze egy csokor ibolya hervadozott a bőrönd sarkában.  – Hát hol vannak az én értékeim, hová tűntek, hisz ezeket mind ide akartam hozni, Uram! Az Úristen visszakérdezett: – Nem emlékszel erre a kis virágcsokorra? – Nem emlékszem, mondja az ember. – Hát tudd meg fiam, hogy ez volt az egyetlen igazán önzetlen cselekedeted, egész életedben, amelyért nem vártál viszonzást vagy köszönetet, és én ezt feljegyeztem. Amikor ezt a csokor ibolyát egy kirándulás alkalmával egy ismeretlen katona sírjára tetted…[1]

             Úgy tűnik, kellett ez a vírus, hogy az emberiség, mielőtt magától elszállna, hajtson végre egy kényszerleszállást, ha élni akar.

             Dr. Tempfli Imre, a stuttgarti magyarok plébánosa meséli,[2] hogy egy üzletember barátjával beszélgetett a járvány idején.

Mikor arról kérdeztem, nem fél-e a csődtől, azt válaszolta: nem.Tudod, amit szereztem, s most talán elveszítek, ha Isten egészséget ad, vissza fogom szerezni. Ez a pár hét ráébresztett arra, hogy nem minden a karrier. Nem minden a cég, a bele fektetett sok munka és a miatta érzett folytonos aggódás! Ezeknél sokkal fontosabbak is vannak az életben, amire csak most döbbentem rá: a családom, a meghitt együttlét, a lelkiek újfenti felfedezése. És ez a felismerés olyan jó, hogy el sem tudom neked mondani!”  

Még jó, hogy volt annyi szellemi tartalékunk, ami mozgásba lendíthette találékonyságunkat, a szolidaritás érzését, ami arra sarkallt, hogy lépjünk ki magunkból, ha nem másért, akkor a túlélés kényszere miatt is… Gyönyörű kezdeményezések születtek. A társadalom különféle rétegei mozdultak meg egymás felé, kezdtek fantáziát látni abban, hogy segíthetnénk azokon, akik még nehezebben élik meg a bajt, mint mi. Színészek fogtak össze, vállalkozók gyűjtöttek kórházaknak, maszkokat kezdtek varrni egyéni műhelyek, vendéglők főznek ételadagokat mentősöknek, sportolók álltak be mentősofőrnek és keresztelkedtek meg, borászok verték csapra hordóikat, árverezték el palackjaikat, hogy a bevételből szegénykonyhák működhessenek, katonák gyúrnak millió fekvőtámaszt az egészséges „házi” életminőség javításáért, fiatalok vállaltak futárszolgálatot, hogy házhoz vigyék az otthonülő öregeknek a szükséges javakat…, és sorolhatnám.

     Remélhetőleg egyházunk, egyházaink is megélemednek és kezdik újrarendezni soraikat. Kezdve a szemléletmódváltással. Ami persze nem megy egyik napról a másikra. Újjá kell születnetek - mondja Jézus Nikodémusnak, aki nem csak fantáziát látott ebben a galileai tanítóban, hanem valami belső vágy késztetésére, – még ha az éj leple alatt is –,  elindult...elindult, hogy felkeresse Jézust.

Hallgathassa végre, lássa személyesen és kérje ki tanácsát. Érzi, tudja benne az Istent, bár Izrael tanítója, nagy tudású, befolyásos politikus, mégsem fér a begyébe az újjászületés. Jézus nem küldi vissza őt anyja méhébe, nem egy másik testben kell az embernek reinkarnálódnia, hanem „csupán” vízből és Szentlélekből. A szél ott fúj, ahol akar.(Jn 3, 7b-15) A meteorológusok sem tudják, honnan. Hiába állapítják meg, hogy nyugat felől…

     A járvány után is ugyanaz a szél fúj majd. A húsvéti, amelyet még Nikodémus nem ismert. De tájékozódási vágyát tekintve példát vehetünk róla. Jó helyen kereste. Nekünk már megadatott, hogy ne csak érezzük, vágyjunk rá, hanem tudjuk is, kicsoda Jézus Krisztus, és hogyan kell újjászületni.

A kérdés csak az, akarjuk-e?

[1] in: Találkozások Isten és ember között, Vallomások és történetek, szerk. Bodnár Dániel, VIGÍLIA, Bp. 2007

[2] https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/isten-buntetese-lenne/

 LINKEK: 

https://katolikus.ma/ujjaszuletes/

https://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-ujjaszuletes/




« vissza
 
 





btz webdesign