Keresés
 
 
Megtekintve: 1236 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Párna

 

Párna

 

 

         Annak idején a téeszesítés „kollektív” világában, amikor „normázni” kellett, hogy a tizenöt árnyi  megművelhető földdarabkát kimérhessék családunknak, bizony nagyra értékeltem a padot úgy is, mint fekhelyet. Édesapám  munkahelyén szintúgy. Mikor rám esett az éjszakai őrszolgálat sora, jóleső biztonsággal kucorodtam össze a mérlegház padján, oldalast fekve, mert csak úgy fértem el rajta. Aztán  az éjféli kutyaugatásra, vagy ha a füstölgő parázs kiesett a  dobkályhából, ijedten riadtam fel, nem-e jár valaki tolvaj, nem-e jön a milicista, hogy ellenőrizze az éjjeli baktereket. Volt eset, hogy hajnali fogatosok ébresztettek föl, hogy segítsek felhámozni a lovakat, vagy nyissam ki a nagykaput. De néha a padon szúnyokáltam  a vonatállomáson is, várva a csatlakozást a galaci gyorsra, azért hogy Fehérvárra mehessek,  és elérjem a reggeli buszt.

A napokban olvastam egy  nagyvárosi csőlakóról, aki csavargó barátjával beszélgetve roppant elmés választ adott arra a kérdésre:

 „–Te haver, mit tennél,ha lenne egymilliód?!”

„– Minden padra csináltatnék egy párnát!!!”

         Több ez mint hirtelen jött humoros elszólás. Sokkal több. Akár életfilozófia is lehetne. Egyrészt neki, aki megszokta a szutykot, akinek magától értetődő, hogy hajléktalan. Tamási is csak Amerikában jött rá, hogy miért vagyunk a világon... Ha valaki megszokta a rongyokat, a borostás arcot, a napi adag tökfőzeléket, a kukázást, ha már egy lapra feltett mindent, hiszen se asszony, se gyermek, se ház, ha már csak egyik napról a másikra él, s a maga tákolt vackában éjszakázik, akkor már  nem gondolkodik azon, mi lenne, ha lenne  az a pénz, amivel új életet kezdene. Neki már a menhely sem vigasztaló, s talán a társaság sem. Legalább így a maga ura. Kiszolgáltatottan is. Már az nagy segítség, kényelmes pihenés, ha nem a falnak támaszkodva, kartonpaíron, hányásban és szemétben kell meghúznia magát, hanem ráfekhet egy padra.

         Másrészt mit neki a milliók, ha attól az élete semmit nem változik? Ugyanis  az ő létminimuma nem pénzkérdés, az ő nyomor-állapota nem külső, hanem belső. Isten nagy ege alatt talál hajlékot a padon is, mert az ő gondjára csak belső megoldás lenne.

         Vannak persze olyanok is, akik néha kitörnek ebből a helyzetből, legalábbis oly módon, hogy nem adják fel. Nem embertelenednek el. Méltóságuk, rejtett tehetségük, egyediségük, belső szépségük fel-felvillan egy-egy újsághírben, videófelvételben. Mint az ausztrál zongorista hölgy is nemrég, aki még kórházi kezelésén is másokat örvendeztetett meg zseniális játékával. Ízületes újjaiba mintha isteni erő szállt volna, és elkápráztatta nemcsak a betegeket, hanem az orvosokat is. De olvasunk, hallunk olyan hajléktalanokról is, akik visszaadják az elveszett milliókat, akik segítenek a rászorulókon, sőt olyanokról is, akik a nekik megítélt, ajándékozott pénzösszegeket másokra fordítják.

Sokszor minket, „egészségeseket” is megszégyenítve.

         Mert azon túl, hogy az aprót nekik dobjuk, vagy elfordítjuk a fejünket látványuktól, talán magunknak is irgalmazhatnánk, ha nem zárjuk be előttük szívünket. Egy kicsit lassítva mellettük, szóba állva velük, tanul(hat)nánk tőlük. Nemcsak holmi böjti szegénységet, spórolást, hanem realitásérzéket. Irigyelhetnénk tőlük azt a lelki-érzelmi gazdagságot, amit mi is ingyen kaptunk, s amellyel mennyi jót tehetnénk másokkal. Tisztulnának vágyaink, kicsírázna bennünk is az önszabályozás magva, és hivatásként élhetnénk meg a szegénységet. A maga egyszerűségében.

         Ezek a csavargók átmentek a vizsgán. Kijárták Isten iskoláját, ahol a szegénység alaptantárgy. S ha kijárták: szabadok lettek. Megtanultak elengedni: csak a lényegre figyelni. Kiléptek az öntörvényűség és egoizmus zárkájából. Mint a madár, övék az egész világ. S ez teszi őket boldoggá.

         Páter Kerkairól, a mosolygó jezsuitáról írják cellatársai, hogy amikor a gyűjtőfogházban valakit egy másik zárkába helyeztek, az őr mindig így szólt be: „Szedje össze a cuccát! Lépjen ki!” A megszólított rab ilyenkor kapkodva gyömöszölte be 30x50 centiméteres zacskójába féltett kincseit, – tartalék kapcát, megmaradt kolbászdarabot, tisztasági szereket, cigarettát, győri kekszet, kockacukrot – legféltettebb leveleit, fényképet. Amikor Kerkait kiszólították, felnyúlt az ajtó melletti polcra, levette a WC papírt és a fogkefét, zsebre vágta és kilépett a körfolyosóra: „Készen vagyok!”  A fegyőr csak nagyot nézett...

Ha minden padon lenne párna, bizony  jobb lenne a csavargóknak is. Talán nekünk is.

 

LINKEK:

https://eloszekelyfold.wordpress.com/2016/03/06/padhajlek/




« vissza
 
 





btz webdesign