Keresés
 
 
Megtekintve: 1714 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Ne félj, nem harap!

 

Ne félj, nem harap!

  

Két láncravert kutya beszélget:

-          Téged mikor enged el a gazdád?

-          Havonta háromszor.

-          És mikor?

-          Először, amikor a gázszámlás jön, másodszor a villanyszámlásnál, harmadszor  pedig amikor az adóellenőr érkezik...

Ez a vicc arról jutott eszembe, hogy a bukaresti adó-és pénzügyőrök eddig pártutasításra csaptak le itt-ott, olyan cégeknél vagy vállalkozóknál, ahol a bejelentés szerint pénzügyileg valami nincs rendben. Aztán a fülesek kezdtek elszaporodni, s a vádhatóság ügynökei és maszkos „labradorjai” azóta naponta rohannak le vezetőt és beosztottat, civilt és „érintettet” egyaránt, csak azért, mert a beérkezett feljelentésnek kötelesek utánajárni. Mindenki potenciális bűnöző, akire rá kell uszítani a kutyákat. Sőt belefér ebbe egy kis rémhírterjesztés, egy kis médiakampány, csúsztatott hírekkel, meglebegtetett, állítólagos törvénytelenségekkel. Tippek az üvegzseb programhoz. És milyen izgalmas, hogy ma már megbújhatunk az álnév vagy a névtelenség mögött. Közben pedig ijesztően csökken a bizalom, az adott szó becsülete már feltűnő lesz, alig várjuk, hogy valakiről rosszat mondjunk. Az ún. semleges média meg úgy tálalja az esetet, hogy az érintett eleve gazember volt, csak mostanig titkolta.

Mire azt hittük volna, tovatűnt a régi rendszer, kiderül: csak a köntös cserélődik. Az ember ugyanaz marad. Az áteredő bűn hatása ma mintha jobban érződnék, mint valaha. Hínárja átszövi a társadalmi berendezkedés szövetét, szabadulni belőle szinte reménytelen.

Pedig a kommunizmus erőszakgépezetében általában összezártunk. Még a félelem miatt is volt egy bizalmi dacszövetség köztünk. Hamar kiszúrtuk azt, aki köpött, árulkodott a másikról, ha az egy fát hazavitt az erdőről bárca nélkül, vagy valamit a táskájában kihozott a gyárból. A külföldről hazaérkező rokont is be kellett jelenteni, s ha kaptál is útlevelet, olyan feltételekkel adták, hogy hazajövet majd jelentést teszel: kivel találkoztál, mit láttál, hol jártál.

 Régi elvtársak mostani szembesítéskor is  hümmögve préselik ki szájukon a bűntudat nélküli alibit: „engem is megfigyeltek”..., „azt hittem hogy”..., „nem akartam magam kompromittálni, inkább feladtam a másikat, jelentettem.”

Gyermekkoromban is megfigyeltem, voltak olyanok, akik alig várták, hogy júdáskodjanak: anyukánál, a tanítóbácsinál, a munkahelyen. „Vigyázz, mert meg leszel mondva..!”- ijesztgettük egymást... S akkor lehetett zsarolni.

Így működött ez a kommunizmusban is.  Ha be akartak szervezni, megkeresték a gyenge pontodat, ha meg akartad úszni, felajánlották az együttműködést, s így tovább.  Megtanítottak arra, hogy megéri árulkodni. Mented a bőröd, sőt hasznod is válik belőle. Előléptetnek, kedvezményes elbírálás alá esnek tetteid, mert hát rajtad tartják a szemüket, nyugi. Egy kis pénz mindig jól jön. S máris behálóztak.

Úgy tűnik, a kutya változott, de a lánc nem. Az állam most első lépésként az általa hozott és kiskapukkal ellátott törvényhez hasonló jogszabályokkal zsarol. Aztán kapcsolataidat veti be ellened, gyanakvóvá teszi barátaidat, ismerőseidet. Lehallgat, megfigyel, a pénztárcádra, s végül a személyes szabadságodra és biztonságodra hajt.

A koncepciós perek ezért aztán ma is folyamatosak. Egyenként vadásszák le elöljáróinkat, nevetséges és körmönfont trükkökkel félemlítik meg, ugrasztják egymásnak a politikai-gazdasági-szellemi élet vezetőit, korrupciónak álcázott, mondvacsinált félrelépéseket aggatva nyakukba. Pontosan előkészített koreográfiával félemlítve meg a rájuk bízott közösséget is.

Elültetik a gyanakvás, a kétely magvát. Megszűnünk bízni egymásban s az élet szépségében. Lehetséges, pont ezt akarják elérni. Hogy elbátortalanodjunk. Most is, 25 évvel a változások után ugorjunk egymásnak, keressük a hatalmasok kegyeit, legyünk rabjai a kapzsiságnak és az irigységnek, hogy aztán bábuként játsszanak velünk, kényük-kedvük szerint.

Hiszen egyenesen kötelességünk jelenteni, ha törvénytelenséget, bűncselekményt tapasztalunk környezetünkben. Van, amikor igazságérzetünk hajt, „hisz ezt nem lehet annyiban hagyni”, ’" jogainkért küzdeni kell.” „Az elvekért és igazságokért kiállni hazafias, keresztény erény!”

Bejelenteni, feljelenteni, panaszt tenni, beadványt megfogalmazni, erővel tanubizonyságot tenni arról, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, - ha kell még jogi eszközökkel is -, hát erre való a demokratikus jogállam. Az anyaországi rendőrség honlapján részletesen és tételesen is olvasható, mi a különbség közérdekű bejelentés, feljelentés vagy panasztétel között.

Akkor hol itt a gond? Hol a csomó a kákán?

Az ember azt hinné, az a nyavalyás, ártalmatlan igekötő az oka mindennek: be-jelent, fel-jelent, fel-ad, be-árul, el-árul, el-szólja magát... Sokszor nincs is különbség köztük. Nem?

Nézzük a dolgot egy kissé más megvilágításban: a hitből fakadó erkölcs szemüvegén keresztül. Jézus Urunk feltámadása után többször is megjelent apostolainak, és azzal nyitotta ki szívüket a zárt ajtók ellenére: „Ne féljetek!” A Szentírásban sokszor elhangzik Isten szava: „Ne félj, veled vagyok, megváltottalak!” „Miért féltek kicsinyhitűek?” , „Ha Isten velünk, ki ellenünk...?”

“Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.”(Jer. 20, 10)

“Vigyázzatok majd magatokra! Bíróság elé állítanak, és a zsinagógákban megostoroznak benneteket. Aztán miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük rólam. … ne törjétek a fejeteket, hogy mit feleljetek, hanem azt mondjátok, ami akkor megadatik nektek. Mert nem ti fogtok beszélni, hanem a Szentlélek. Halálra adja majd testvér a testvért, apa a gyermekét, a gyerekek meg szüleikre támadnak, és a vesztüket okozzák. A nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket. De aki végig kitart, az üdvözül.”(Mk 13, 9-14)

Ha szívünk vádol minket valamivel, Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt.”(1Jn 3, 20-22)

Tehát nem veszíthetjük el bizalmunkat Istenben. S akkor félnünk sem kell.

A Szentírás szavait egyik anyaországi adóellenőr beszámolója is igazolta, aki a beérkezett jelentéseket elemezte, csoportosította és kiértékelte. Eszerint pl. 2012-ben a 35 ezer feljelentésből - melynek majdnem fele e-mailen érkezett -, kb. egyharmada volt vizsgálható és kb. 10 százaléka megalapozott. A kezdő feljelentők tétova lépéseit maga az adóhatóság is bátorította, mert segítségükkel így is több milliárd forintot hajtottak be(fel) az államkassza javára. De itt most nem a számok az érdekesek, hanem a feljelentők indítékai. Legtöbbször nem a jó szándék vezeti a leskelődőket, - akik mindig a másikkal, annak vagyonával, magánéletével vannak elfoglalva -, hanem: az irigység, a bosszú. A rosszhiszemű feljelentés is bumeráng lehet.

A leggyakoribb vádak, rágalmak pletykák abból indultak ki, honnan van a szomszédnak új autója, miért nem adott számlát a szolgáltatás után, miért foglalkoztatta törvénytelenül az alkalmazottait, miért parkolt a tilosban, stb. Sokszor a kenőpénzt is azért kínálta fel, hogy az „ügyfél” hátha enged a kísértésnek... Kidobott alkalmazottak, elkergetett szeretők, régóta pikkelő vesztes üzlettársak váltak informátorrá, dobtak fülest a revizoroknak. Volt, amikor a súgó saját magát leplezte el, vagy félrevezette a hatóságot.  S kiderült, ez is bűncselekmény.

A be- és feljelentés a törvény szerint jogi kategóriák.

De nem csak azok, hiszen tetteinknek erkölcsi vonatkozásai is vannak.

Sokan a régi szekusmódszerek reflexeit magukban hordva, túlbuzgóan mindent s mindenkit megfigyelnek. Nálunk is. A 112-es vészhívószám vonala is miattuk forró. Van, aki bátorságnak tartja, igazságos-becsületes fellépésként könyveli el, hogy ő bizony, nem bűnpártoló. Hallgatásával nem akar cinkostársa lenni a törvénytelenül eljáró bűnözőnek.

De a kérdés inkább az: hol szólal meg a lelkiismeretem? Meddig terjed a szólásszabadság joga s a bejelentés kötelezettsége? Honnan kezdve az ő dolga az, hogy a másik mit csinál, akár a tilosban is...? Hol végződik az én felelősségem embertársammal szemben? A testvéri megintés vonatkozik-e az árulkodásra? Beárulom-e őt, ha feljelentem? Meg hát Isten szeme mindent lát... Hogyan súlyozok erkölcsi kérdésekben? Hol a határvonal, amikor még érdekel engem a másik ember sorsa, de nem szólhatok bele magánéletébe? Milyen esetben kell ezt szóvá tennem neki személyesen, vagy a hatóságnak, ha valami tette, megnyilvánulása törvénybe, vagy jó erkölcsbe ütközik? Milyen alapon bíráskodom, vagy ítélem el őt? Mikor nincs jogom pálcát törni fölötte, akkor sem, ha nem az én szájam íze szerint gondolkodik, vagy jár el valamilyen ügyben?

Egyáltalán, a szeretetnek nem kellene felülírnia a jogot?

Lőrincz György író keserűen jegyzi meg: „régen még az adott szónak nagyobb becsülete volt, mint a földnek...” Most meg a pénzért folyó hajszában kapzsikká, szeretetlenekké, bizalmatlanokká váltunk. A nagy szabadságban lelki immunrendszerünk romokban hever. Nyilvánosan és névtelenül földbe döngölünk mindenkit, akit hamarébb kapott el a gépszíj, mint minket, s ahelyett, hogy segítenénk, még tetézzük a kéjes kárörömmel, mosva kezeinket, hogy időben szóltunk.

Bizalom nélkül mindenki gyanakvó, leláncolt kutyává válik, aki csak ugat, és harap. Szinte már uszítás nélkül is. Holott negyedévszázada állítólag szabadok vagyunk.

Rá kellene jönni, hogy nem a pénz, az egymás elleni acsarkodás tesz szabaddá, s még csak nem is a közös ellenség, hanem az Istenhez simuló bizalom és szeret. Ez az, ami felszabadít. Ez segít eldobni a láncot.

 LINK:

http://www.romkat.ro/hu/content/ne-felj-nem-harap

 
 

 




« vissza
 
 





btz webdesign