Melyik farkast eteted?
Minek fizessek adót, ha csalni is lehet? Miért legyek becsületes, ha a többiek emiatt baleknak néznek? Miért ne csúsztatnék kenőpénzt, ha számla nélkül, olcsóbban elintézhetem, mint „törvényesen”? Miért spóroljak és tagadjam meg magamtól a fogyasztás élvezetét, ha zsigeri vágyaim épp arra ösztökélnek? Miért lássam meg a másikban a jót, ha mindenki közellenségnek tarja? Igaz, eleinte megpróbáltam: gyermekeimet őszinteségre neveltem, magyar iskolába írattam, jó példát adtam -, de rájöttem, nem kifizetődő. Ők húzták a rövidebbet, a nyomulók hátrébb lökdösték a sorban, a cégfőnök átverte, munkájukat nem értékelték, a rendőr nem azt büntette meg, aki hibás volt, a törvényszéken a másik ügyvédje volt a „meggyőző”, s övé lett az igazság. Nem akarok lúzer lenni.
Hasonlók mindannyiunkkal megesnek. Érezzük, nincs értelme kisegérként elefántokkal harcolni. Eleve vesztésre állunk. Apránként engedtünk elveinkből, rossz szokások honosodtak meg családunk táján, lazítottunk, s finoman rendszeresítettük a rosszat, piacképessé tettük az erkölcstelenséget. Most meg, mint a légy a pók hálójában, csak vergődünk. S egy idő után feladjuk a küzdelmet. Nem éri meg, nem érdemes. Már nem küzdünk ellene. Mit tudok én, egyszerű kisember tenni ellene…? De már nem is látjuk az ellenséget, mert arctalan. Függetlenedett tőlünk. Beépült a rendszerbe, a köztudatba. Intézményesült.
A rossz is összeadódik, hatványozódik, mint a sok apró kanál malter a falon. Megszilárdul.
Gondolatainkkal, szavainkkal, de még inkább tetteink révén mi alakítjuk jóvá vagy romboljuk le a teremtett világot. Amikor rosszat gondolunk a másikról, amikor ezt ki is mondjuk, sőt tettlegesen bántalmazzuk is őt. Amikor lerohantunk egy másik országot, amikor meghódítottunk földrészeket, népeket irtottunk ki, amikor rabszolgasorsba kergettünk évszázadokig embereket, amikor más nemzeteket leigáztunk és gyarmatosítottunk, amikor kereskedelem címén kihasználtuk mások szegénységét és gyengeségét, világméretekben haszonélvezői és működtetői lettünk ennek a bűnös hálózatnak. Az erősebb-okosabb-gazdagabb jogán, cinkosan összekacsintottunk a törvényesített gonoszsággal, és létjogosultságot nyert a bűnös szerkezet, a társadalmi berendezkedés. Szent II. János Pál ezt nevezte a bűn struktúráinak, az intézményesült bűnnek.
A csíkkarcfalvi származású, általunk is nagyra becsült tudós, Barabási Albert-László épp a hálózatok modelljének tudományos kidolgozásával vált világhírűvé. Ő mondja egyik, vele készített interjújában, hogy: „a hálózatok nem véletlenszerűen keletkeznek, hanem belső törvényszerűségek mentén.” Szövevényes hínár-szálaival, az ősbűn termékeként (társadalmi-kulturális-politikai-üzleti stb.) a hálózat életünk szerves része lett. A víz, gáz, vasút, közlekedés, elektronika hálózata csupa áldásnak tűnt.
Eleinte jólesett, mert éreztük, hogy tartozunk valahová! (Lásd a világhálót). A fészbuk-twitter, miegymás sok ismerőssel, baráttal lepett meg, rajongók ezrei akadtak fenn a hálón, s kattantak ránk, aztán rájöttünk, hogy kukkolnak, kíváncsiak, szeméttel töltik meg levelesládánkat, s mi is ugyanolyan szemtelenek, és arctalan billentyűbetyárok lettünk, mint ők. Finoman beágyazódtunk a hálózatba. Most meg nem tudjuk lerázni egymást. Mintha nem is éreznénk a veszélyt, nem is látnánk a pókot. Kicsi lett a világ. A virtuális hálónak köszönhetően lépésnyi közelségbe kerültünk a föld másik oldalán élő emberekkel, hála az információ-áramlásnak, pillanatokon belül értesülünk az eseményekről, összeköttetésben vagyunk szinte mindenkivel, s úgy érezzük naprakészek, korszerűek lettünk. Eközben meg könnyen lehallgatnak, beazonosítják tartózkodásunk helyét, ellenőriznek és manipulálnak, megtalálnak… Támadások célpontjává válik bárki, bárhol. Szinte élvezzük, hogy ez a háló fenntart. Frissek, naprakészek vagyunk, kiaknázhatjuk az új lehetőségeket.
Aminek valamikor örültünk, most foglyaivá váltunk. Kiderült, hogy akárcsak a szúnyogháló, a bűn hálója is csapda. A Gonoszság Pókja kelepcét állított, s mi bele is estünk. Jóbarátom találó észrevétele szerint: „ a háló valóban megszünteti a távolságot, de a közelséget is. A jó - a barátság, együttműködés, segítés stb. - mind a közelségben tenyészik. A távolságban a semmi: a felelőtlenség. A közeli már nem tartozik rám, nem is érzékelem, a távolit meg sajnos, csak virtuálisan érem el.” (Cz.G.)
A behálózás művészetéhez nemcsak a kommunista vagy nyugati titkosszolgálatok, maffiatípusú drogkereskedők értenek, hanem magas szinten űzik az ipari meg egyéb kereskedelem erre kiképzett ügynökei is. Hajtja őket a fejlődéssel álcázott haszonszerzés, a csoportérdek, a nyereségvágy, a kapzsiság. Valakit besúgni évtizedekkel ezelőtt még tájainkon is erénynek számított…
Máris megérkeztünk a lényeghez. Ami nem más, mint a bűn. A személyes erkölcsi rossz. Hogy istent játszunk. A bennünk lévő rosszat engedjük szabadjára. S az telhetetlen. Neki mindig több kell. A Nagy Megtévesztő, a sátán ígérget, kísért: tudással, hatalommal, pénzzel. Mint az egyik nagy internetes szolgáltató logóján, a kiharapott almával…
Az áteredő bűn óta meghasonlott ember a maga belső kettősségével egyfolytában szövögeti ezt a hálót. Addig kóstolgatja, amíg aztán túlnő rajta, másokat is bűnre ösztönözve. A kísértő tanácsára az ember inkább táplálja magában ezt a sóvárgást, minthogy legyőzze magában a farkast.
A történet szerint egy öreg indián a tűz mellett mesél az unokájának a farkasok harcáról. Az egyik farkas a jó világért küzd, a másik az agresszív, durva világért. "Nagypapa, és melyik farkas győz?" – kérdezi az unoka. "Amelyiket eteted" – hangzott a tömör válasz.
Szent Ágoston jegyzi meg: benned is vannak farkasok, kinn is vannak bárányok.
A Bűn-Háló Pókja tudja, mit csinál. Nem öl meg azonnal. Neki többet érünk élve. Inkább mérget injekcióz belénk. Elkábít. Ettől édes álomba esünk. Elhomályosul a látásunk, az értékítéletünk. A legkézenfekvőbb hatás: nincs bűn. Eltompul az erkölcsi tudat. Minél többen tesszük a rosszat (korszellem, szexuális lazaság, mások megbélyegzése, csalás, korrupció, fajgyűlölet, hazugság, alkoholizmus, ’bundázás’, dopping, zsebszerződések, becstelen háttéralkuk, hogy leverjük az árat vagy megnyerjünk egy pályázatot, de gondolhatunk a hazai munkaerkölcsre, öngyilkos életvitelünkre, az egészségtelen táplálkozásra, a bebetonozott előítéletekre, egyebekre…), – annál természetesebb lesz. Sőt értékké magasztosul. Akkor vagy ügyes, talpraesett, ha kijátszod a törvényt, ha átvered üzlettársadat, ha minél kevesebb pénzért minél nagyobb haszonra teszel szert. Hát mások is ezt teszik, nem? Minek meggyónni? Bűntudat sincs. Nem érzékeljük nemcsak a súlyát, hanem a bűnt, magát sem.
Másokat szidhatsz, ha neked keresztbe tettek, politikusokat, uniót pokolba küldesz, kik megannyi rosszat tesznek nemzetednek, vagy ’hát ez van’ – mondod, s elkönyvelted, így van rendjén. Miért kifogásolnád azt, amit nem tilt a törvény? Pedig attól még lehet rossz valami, amiért neked jólesett vagy nincs károd belőle… Még a póknak is van egy stabil pont, ahová a főszálat felköti.
A sátán viszont azt érte el benned, hogy nincs központi mérce. Az ember a legfőbb instancia. Talán már ő sem az. Elveszítetted a transzcendenciát. Mert ami istentelen, az embertelen is. Eltolódtak az arányok. Sajnálod azokat, akik bajban vannak, meglátod a szálkát a többiekben, a vezetőkben, de széttárod a kezed – ’én sajnos, nem tehetek semmiről!’ Miközben vállalati, vagy intézményi szinten etikai kódexről, szabályokról, rendről prédikálsz… És hagyod, tűröd, legyintő belenyugvással viseled, hogy a kiváltságosak, erősek, hatalmasok elnyomjanak tömegeket, te túl kicsi vagyok ahhoz, hogy ezen változtass.
Valóban semmit sem tehetünk? Jól van ez így? Mit ér akkor a keresztény hit? Illúzió?
Nem kell ahhoz marxistának lenni, sem a kálvini morál, sem a felszabadítási teológia nem szükséges megértéséhez. Hogy kiszakítsd magad e háló(zat)ból, elégséges pusztán a kegyelem által „felvilágosított”, józan ész, a Lélek által megtisztított értelem és szív.
Szent Ignác szerint, az ördög azzal hazudik a legtöbbet, amikor a rosszat jónak tünteti fel. A jezsuiták alapítója azt kéri lelkigyakorlatozóitól, hogy imádkozzanak, és kérjék a Szentlélek megvilágosító kegyelmét. Hiszen ettől vagyunk keresztények. Ez a jézusi többlet és megoldás. A Lélek segítségével lelepleződnek bennünk a sötétségek, megvilágosul az ördög által elhomályosított értelem. Észrevesszük a csábító ravaszságát, és ellen tudunk állni neki, elsősorban magunkban. Így kezdjük szétvágni a rossz hálóját, elsőre magunk körül. „Üzembe helyezzük” a legfelső, szálat, az Istennel való összeköttetést, s hagyjuk, hogy a sátán saját hálójába gabalyodjon bele. A Lélek erejével képesek leszünk ellentmondani a bennünk harsogó kísértőnek, s engedjük, hogy a jó uralkodjon. Szerkezeti, intézményes szinten is.
Mert a jónak óriási ereje van. A szeretet erősebb a halálnál, Isten erősebb a sátánnal. Még csak nem is lehet egy napon emlegetni őket. A bűn struktúráit, a rendszerbe beépült rosszat bensőnkben, körülöttünk sejtenként számolhatjuk fel, mégpedig úgy, hogy közösségben tesszük, összefogunk. Újraépítjük kapcsolatrendszerünket Istennel és egymással. Elvből kikötjük magunknak: nem imádunk bálványokat.
De kevés az, hogy helyi termelőtől vásároljunk bio-terméket, s hogy egy hónapban csak egyszer járunk autóval. Kevés az, hogy nem iszunk cukrozott üdítóitalokat, vagy bojkottáljuk a mérgező anyagokat kibocsátó gyár megépítését. Lélektől-lélekig kell élesztenünk egymásban az erkölcsi tudatot, a felelősséget, és az Istenhez kapcsolódás biztonságos örömét. Arra van szükség, hogy erősítsük, bátorítsuk, biztassuk egymást. Csapjunk reklámot az igazi, keresztény tanítástól átitatott humánumnak. Ne csak az autonómiáért álljunk ki, hanem szavazzunk bizalmat a bennünk és másokban rejlő igazi, istenadta értékeknek. Nem ellenségkép kell, nem fegyverrel kell nekimenni a másik nemzetnek, mert a rossz nem nemzetfüggő, hanem általános. Mindenkiben ott van. Önfeladás helyett mozgósítsuk belső értékeinket, hitünkkel győzzük le a félelmet, hisz többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Maga Krisztus áll jót értünk. Kell ennél több?
A jó példa ragadós. A háló nemcsak foglyul ejt, hanem véd is. Nem is annyira a szociális háló, vagy a biztosítások rendszere, pláne nem a világháló, mint inkább Isten szeretete. Péterék bárkája 153 nagy halat vonszolt a partra Jézus parancsára, s mégsem szakadt szét. A Mennyei Rendszergazda ránk bízta világunkat. Sok múlik azon, hogy egyénileg s közösségként is akarjuk-e jobbá tenni a folyamatokat, dolgozunk-e azon, hogy maga „a rendszer” is emberibb s így Istennek tetszőbb legyen? A jó gondolatokkal, a szeretet tetteivel és szavaival erősebbre fonjuk a jó hálóját. A magunkból kiengedett, általunk képviselt vagy szó nélkül eltűrt, elősegített, elfogadott magatartásmintákkal viszont az intézményes rosszat erősítjük. A kegyelemmel megszelídített és beoltott vad természetünkben kisarjad az Isten-álmodta szépség és jóság gazdagsága. Megkívánják mások is.
Minden azon múlik, melyik farkast etetjük.
LINK:
« vissza
