Lélekmilícia

A bűnre való hajlam egyidős az emberiséggel. Az első bűnesettől velünk élő „pandémia”. Mint késztetés, képesség, lehetőség. Mint a gyomok a szántóföldben. Mint a kukac a permetezett gyümölcsben. Ezért kellettek az erkölcsi törvények. Mert eljátszottuk a bizalmat. Ezért van szükség a szabályokra. Amelyek számon is kérhetők. Amelyek megszegése következményekkel jár. Ezért van értelme a szabadság korlátozásának. Mert a meder nélküli folyó nem öntöz, hanem pusztít. A gonosz rafinériája első látásra találékonyabb a jónál.

A jó ártatlan, naiv, becsületes. De könnyen megrontható. A gonosz számít, okoskodik, helyezkedik, megveszteget, provokál, kétségbe von, gyanakszik, hárít, magyarázkodik – hazudik. A jó meg, a kegyelem segítségével nem győzi kijavítani, gyógyítani, újjáteremteni azt, amit a gonosz elrontott. S mivel az áhított szabadság nem föltétlenül a lélek javára való, ezért hamar meglátszik a fonákja is: nem kellett az egyház tanítása, nincs szükség Istenre, tízparancsra, viszont annál inkább szaporodnak az intézményes etikai kódexek, ellenőrző testületek, kontroll-tanácsok, monitoring-bizottságok, iskolarendőrség, fogyasztóvédelem, fegyelmi testületek, különbnél különb belső és külső rendszabályozó törvényi garanciák, mert huncut az ember amíg él (eddig úgy volt, hogy meleg, de ma már az is mást jelent…).

Hátha így ráncba szedhető az emberi természet, hátha kordában lehetne tartani a gonoszt. Még a jó szándékot is muszáj cenzúrázni, hiszen nem tudni soha, hol kezdenek csöpögni az eresztékek. Pusztán profán, laikus alapon. Kellenek a kamerák, kellenek az érzékelők, kellenek a hazugságvizsgáló műszerek, kellenek az ellenőrző kódok és applikációk, hogy biztos legyen valaki az igazában. Kellenek a kémek, a titkosszolgálatok, a névtelen fel- és bejelentések, mert ezek is segítik elcsípni a csirkefogót, fenntartani a félelmet, hiszen a szabadságban nincs félelem, de ellenőrizni kell, nehogy kicsússzon az irányításunk alól. Hogy az adódat fizesd be. Hogy ne csak a jogaidat hangoztasd, hanem a kötelességedet is végezd el, maradéktalanul. Hogy amit ígértél, valóban tedd is meg. Hogy amit állítottál, valóban igaz legyen, hogy ha megszegted a törvényt, ne úszd meg következmények nélkül. Vigyázz magadra, mert mi is vigyázunk rád…!

Az utóbbi évszázadokban elhitettük magunkkal, hogy igazság nem létezik, csak a pitiáner, kedvünkre való igazunk, jogosnak vélt bűnös hajlamaink és kedvteléseink, önzésünk és kapzsiságunk, amellyel szabadság címén bármit megengedhetünk magunknak. S ha nem vetjük alá önként magunkat a szabályoknak, majd tesz róla a demokratikusan megválasztott felsőbb hatóság, hogy túlszabályozza életünket. Hátha akkor megértjük: a szabadság felelősségvállalás. A közjó egy kicsit a saját egyéni szabadságunk megnyirbálásával is jár. De segíthet az önzés leküzdésében…

Most már, a posztmodern fejlettség globális viszonyai között egyre egyértelműbbé kezd válni, hogy a technológia nem javít semmit az emberi természeten. Ide csak a megváltás, az isteni kegyelem képes változást hozni. S az is csak akkor, ha hagyjuk, hogy lefegyverezzen, ha feladjuk mentegetőző kívülállásunkat, és belebocsátkozunk az Istennel együtt járás kalandjába. Ahol már nem elég a diadalittas emberi én a maga féltve őrzött megvalósításaival, hanem szükség van erre a halálugrásra: hogy pőrére vetkőzve kiszolgáltassuk magunkat az isteni bizalomnak.

Jorge Bucay könyvéből[1] három történetet hozok. Mindhárom önmagáért beszél:

1.          Krakkó városában élt egyszer egy Izy nevezetű jólelkű, megértő öregember. Izy éjszakákon át azt álmodta, hogy Prágába utazik, és ott a folyót átszelő hídhoz ér. Azt álmodta, hogy a folyó egyik oldalán, a híd alatt van egy dús lombú fa. Álmában ásni kezd a fa mellett, és a gödör mélyén talál egy kincset, amely egész életére jólétet és nyugalmat hoz neki. Izy eleinte nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Ám amikor heteken keresztül megismétlődött az álma, úgy értelmezte, hogy üzenete van, így elhatározta, hogy hallgat a jelzésre, amely Istentől vagy ki tudja, honnan érkezett, miközben aludt. Megérzéséhez híven föl is nyergelte az öszvérét, hogy nekivág a hosszú útnak, és elmegy Prágába.

  Hatnapi poroszkálás után az öregember meg is érkezett Prágába, és nekiállt keresni a folyón átvezető hidat a város határában. Nem volt ott sok folyó, híd sem, úgyhogy hamar ráakadt arra, amelyet keresett. Minden ugyanolyan volt, mint álmában: a folyó, a híd, a fa, amely alatt ásnia kellett. Mindössze az nem szerepelt az álmában, hogy a hidat éjjel-nappal a királyi gárda egyik katonája őrizte. Izy nem mert ásni, amíg ott van az őrszem, úgyhogy sátrat vert a híd közelében, és várt. A második éjjel a katona már gyanúsnak találta a híd közelében táborozó embert, úgyhogy odament hozzá, hogy kikérdezze. Az öregember nem látott okot rá, hogy hazudjon neki, ezért elmondta, hogy messzi városból jött, mert azt álmodta, hogy Prágában egy ilyen híd alatt, mint ez, talál egy elásott kincset. Az őrszem harsányan felkacagott: – Ennyit utazni egy ostobaság miatt! – mondta neki. – Én már három esztendeje minden éjjel azt álmodom, hogy Krakkó városában, egy Izy nevű vén bolond tűzhelye alatt találok egy elásott kincset. Hahaha! Szerinted nekem is Krakkóba kellene utaznom, hogy megkeressem ezt az Izyt, és nekiálljak ásni a tűzhelye alatt? Hahaha!

Izy kedvesen köszönetet mondott az őrszemnek, és hazatért. Ahogy hazaért, ásni kezdett a tűzhelye alatt, és megtalálta a kincset, amely mindig is ott volt elásva.

2.                Sok évvel ezelőtt, nem sokra rá, hogy megjelent a világon a hazugságvizsgáló, egy ügyvédnek különös kísérlet jutott az eszébe. Elvitte a gépet egy pszichiátriai intézetbe, és odaült mellé egy gyógykezelttel. J.C. Jones volt a beteg, egy pszichotikus, aki önkívületi állapotban azt bizonygatta, hogy ő Bonaparte Napóleon. Talán, mert történelmet tanult, tökéletesen ismerte Napóleon életét, és egyes szám első személyben felsorolta a Nagy Korzikai életének apró részleteit. Hajszálpontosan, logikusan, összeszedetten, szép sorjában. Az orvosok odaültették J.C. Jones urat a hazugságvizsgáló elé – ami tudni valóan kimutatja az izzadságkiválasztás, az izomrándulás fiziológiai változásait, a pulzusszámváltozást, a szemmozgást és szemrebbenést, ami akkor lép fel az egyénnél, amikor éppen hazudik…–, majd egy rutinmérést követően megkérdezték tőle: „Ön Bonaparte Napóleon?”

A páciens gondolkodott egy darabig, majd így válaszolt: „Nem! Hogy képzelik? Én J.C. Jones vagyok.” Mindenki mosolygott, a hazugságvizsgálót kezelő orvos kivételével. Ő ugyanis azt állította, hogy Jones úr hazudik!...

A gép kimutatta, hogy amikor a páciens igazat mondott (vagyis azt állította, hogy ő Jones úr), akkor hazudott, hiszen abban a meggyőződésben élt, hogy ő Napóleon.

3.    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Egy kis ország uralkodója volt, melyet úgy hívtak, hogy Szőlőföld Nagyhercegség. A birodalom tele volt szőlőtőkével, és minden alattvalója bortermeléssel foglalatoskodott. Mivel külhonba is szállítottak, Szőlőföld tizenötezer családja elegendő pénzt keresett ahhoz, hogy viszonylag jómódban éljen, adókat fizessen, adókat fizessen, és némi luxust megengedhessen magának. A király már több esztendeje tanulmányozta a királyság pénzügyi helyzetét. Igazságos és megértő volt, nem szerette azt érezni, hogy Szőlőföld lakóinak zsebében nyúlkál, ezért hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy kiderítse, miképpen csökkenthetné az adókat. Mígnem aztán egyszer támadt egy ötlete. Elhatározta, hogy eltörli az adókat. Az államköltség fedezésének egyedüli forrásaként azt kérte, hogy a palackozás időszakában minden alattvalója jelenjék meg a palotakertben a maga literes kannájával, hozza el a legjobb termését, és öntse bele a hatalmas hordóba, amelyet külön e célból elkészíttet majd akkorra. E tizenötezer liter borból aztán elegendő pénz összejön majd ahhoz, hogy futja a korona költségvetésére, az egészségügyi kiadásokra, a közbiztonságra és a közoktatásra. Hirdetményeket és plakátokat helyeztek el szerte a királyságban, a városok főterein. A nép öröme leírhatatlan volt. Minden házban a királyt éltették, dalokat zengtek dicsőségére. Minden borharapóban kupát emeltek, és koccintottak a király egészségére, hogy sokáig éltesse az Isten. Aztán elérkezett az adófizetés napja. A városnegyedekben, a piactereken, a templomokban egyébről sem beszéltek az alattvalók, mint hogy egymást emlékeztették, egymásnak ajánlgatták, hogy okvetlenül legyenek ott a megjelölt időpontban, hiszen az uralkodó nemes gesztusára a polgároknak ilyen lelkes összefogással kell válaszolniuk. Már kora reggeltől jöttek is családostul a bortermelők az egész birodalomból, s minden családfő hozta a maga literes kancsóját. Egyesével fölmentek a királyi hordóhoz vezető hosszú lépcsőn, beleöntötték kancsójuk tartalmát, aztán lementek a másik szárnyon, amelynek tövében a királyi kincstárnok ráütötte a földművesek hajtókájára a királyi címer pecsétjét. A délután derekán, amikor az utolsó földműves is kiürítette kancsóját, már tudták, hogy mindenki megjelent. A hatalmas, tizenötezer literes hordó tele volt. Az alattvalók egytől egyig időben megjelentek a palotakertben, és beletöltötték kancsójuk tartalmát a hordóba. A király büszke volt és elégedett. Napnyugtakor, amikor a nép összegyűlt a palotával szemközti téren, az uralkodó a népet éltette balkonjáról. Mindenki boldog volt. A király utasítást adott, hogy hozzanak neki mintát az összegyűjtött borból a szép kristálykupában, melyet elődei hagyományoztak rá. Kezében a kupával, még útközben így szólt hozzájuk a király: – Szőlőföldnek csodálatos népe! Olyan, amilyennek elképzeltem. A királyság minden lakója eljött ma a palotához. Szeretném megosztani veletek a korona örömét azzal, hogy megerősítsem, a nép annyira hűséges a királyhoz, amennyire a király a népéhez. És méltóbb bizonyságát ennek nem is látom, mint hogy értetek emeljem első poharam e borból, mely minden bizonnyal az istenek nektárja lesz, a világ legjobb szőlejében termett, a világ legkiválóbb kezei gondozták, a királyság legfőbb javára, vagyis a nép szeretetére öntözték. Mindenki könnyezett, s a királyt éltette. Az egyik szolgáló a király kezébe adta a kupát, s a király fölemelte, hogy koccintson a lelkesen tapsoló nép egészségére. Ám a meglepetéstől megállt a keze a levegőben: ahogy fölemelte a poharát, észrevette, hogy a benne lévő folyadék áttetsző és színtelen. Lassan a legkiválóbb borok aromájához szokott orrához emelte, s megállapította, hogy egyáltalán nincs illata. Jó borszakértő lévén szinte ösztönösen a szájához emelte a poharat, és kortyolt belőle. A bornak nem volt boríze, egyáltalán semmilyen íze nem volt.

A király hamarjában hozatott még egy pohárral a hordóból, utána még eggyel és még eggyel. De mindhiába: ugyanolyan volt. Színtelen, szagtalan, íztelen. Íziben hívatták a királyság alkimistáit, hogy elemezzék a bor összetételét. A végkövetkeztetés egyhangú volt: a hordó vízzel van tele. Színtiszta vízzel. Száz százalékban víz. Az uralkodó rögvest összehívta a királyság minden bölcsét és varázslóját, hogy sürgősen adjanak magyarázatot e rejtélyre. Miféle rontás, kémiai reakció vagy szemmel verés, hogy e borok vízzé váltak?...

A kormány legöregebb minisztere odalépett, és ezt súgta a fölébe: – Csoda? Rontás? Alkímia? Semmi ilyesmi, uram, semmi ilyesmi. Alattvalóid emberek, felség. Ez minden. – Nem értem – így a király. – Vegyük példának okáért Juant – mondta a miniszter, – Juannak hatalmas szőlője van, a hegytől a folyóig tart. Övé a királyság legkiválóbb szőleje, bora a legelső, a legjobb áron kel el. Aznap reggel, mikor összehívta a családját, hogy lejönnek a térre, támadt egy ötlete: „Mi lenne, ha bor helyett vizet tennnék a kancsóba? Ugyan ki venné észre?” Egyetlen kancsó víz tizenötezer borban: Senki nem fogja észrevenni! Senki. És nem is vette volna észre senki, egyetlen aprócska részlettől eltekintve, felség, egyetlen aprócska részlettől.

Mindenki ugyanezt gondolta!...

LINKEK:

https://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-lelek-milicia/#more-23874

https://katolikus.ma/lelek-milicia/

https://eszm.ro/2020/09/12/lelek-milicia/

[1] Jorge Bucay: ÉLETMESÉK, ford. Pávai Patak Márta, Európa kiadó, Bp. 2012