Légy irgalmas!

          Amikor megválasztásának második évfordulóján, március 13-án Ferenc pápa kihirdette az idei (N.B., 2015) rendkívüli szentévet, az Irgalmasság évét, minden bizonnyal több információ birtokában volt, mint mi gyalogmagyarok most. A Szentlélek idejében megsúgta neki, mit kell tennie az egyháznak menekültügyben. A Szent Péter bazilikában tartott nagyböjti bűnbánati szertartáson, a Szentatya térdre borulva elvégezte saját szentgyónását, majd belépve az egyik gyóntatófülkébe, a jelenlévő papokkal együtt gyóntatni kezdett.

          A média nincs is tudatában, hogy amikor össze akarja ugrasztani Kis-Rigó László szeged-csanádi püspök, Erdő Péter bíboros és a Szentatya nyilatkozatát, tulajdonképpen ugyanarról beszél. Nevezetesen a krisztusi szeretet alapvető megnyilvánulásáról. Az irgalmasságról.

          Számtalanszor imádkozzuk és énekeljük a szentmiséken: Kürie elejszon! Uram irgalmazz! Fohászkodunk a litániákban: Légy irgalmas, Ments meg Uram minket! Egyházunk nem alaptalanul tette Húsvét második vasárnapját az Irgalmasság vasárnapjává. Mert irgalom nélkül nincs szeretet. Nincs élet. Az irgalom nem egy újólag felkapott kulcsszó, amiből az álszent humanisták szlogent akarnak csinálni, hanem szeretetünk megnyilvánulása. Hiszen Isten irgalmából, megbocsátó kegyelméből élünk. És egymáséból is. Naponta elnézőek kell lennünk családtagjainkkal, gyermekekkel, védtelen ártatlanokkal, törékenyebb embertársainkkal szemben. Amikor elénk vág egy autó a zsúfolt forgalomban, amikor a kiszolgáltatott beteg elesik vagy odapiszkít újra, amikor kiejtünk valamit kezünkből és eltörik, amikor elfelejtett ígéretek, be nem tartott határidők, meg nem adott kölcsönök zavarják és keserítik megszokott életrendünket, s keresztülhúzzák számításainkat…mind mind  „irgalomfüggő” eset. Persze könnyebb visszavágni, elhatárolódni, bosszút lihegni, irgalmatlanul büntetni, számonkérni, behajtani az adósságot, vagy hűvös távolságtartással elhessegetni a jóérzés gondolatát is.

          Mi az irgalom? A nyelvi szinonímák szerint szánalmat, sajnálatot, könyörületet, megkegyelmezést jelent. Még jogi értelmeben is. Amikor a szeretet felülírja a jogot, a szabályt. Amikor elnézem neked, mert megbotlottál, mert rám szorultál.  Elengedem az előítéletet, az irántad táplált rosszindulatot. Amikor a szív érzése erősebb, és jobban hajlítja az akaratot, mint a józan megfontoltság.

          A Biblia tele van Isten irgalmának hangsúlyozásával. Ha az ember minduntalan, mint valami rakoncátlan csirkefogó kibújik a törvények alól, szembemegy az isteni akarattal, Isten mindig kész a megbocsátára. Megkönyörül. Az újszövetség ógörög nyelve az ’eleos’ szóval adja vossza a héber ’rachamim’, vagy ’hesed’ kifejezés értelmét, ami szó szerint az anyaméh, a belsőségek megremegését, összerándulását jelenti. Irgalom az, amikor az anya szíve-méhe összerándul gyermeke fájdalmának láttán. Létében fizikailag is együtt szenved vele. Viseli a gyermek kínjait. Van ebben egy adag emberi tapasztalat. Az összetartozás érzése egy tehetetlen lénnyel. Van ebben gyöngédség, szinte magatehetetlen, zsigeri egymásrautaltság. Ez az irgalmas szeretet jellemzője.

          A latin misericordia, az európai nyelvekben inkább a szív érzéseiről beszél. Hiszen akinek szíve van, az nem hagyja magára azt, aki őrá szorul. Irgalmas az, aki a szívét használja, nem az eszét. Jézusról sokszor írja az újszövetségi Szentírás: megesett rajta a szíve: a jeruzsálemieken, a naimi özvergyen, a pásztor nélküli juhokon. Történeteiben, példabeszédeiben számtalanszor előfordul az irgalmasság, a másik nyomorúsága láttán meginduló szív érzékenysége. Elég ha csak az irgalmas szamaritánusra, Simon farizeus esetére vagy az irgalmas atya történetére, a tékozló fiúra gondolunk. A hegyi beszédben az irgalmasokat boldognak nevezi, és jutalmuk az, hogy nekik is irgalmaznak. Megkönyörül a betegeken, és meggyógyítja. A világvégi elszámoltatásban, a végítéletnél is az irgalmasság tettei lesznek a mérvadók, nem a műveltség, vagy a szabályok betű szerinti betartása.

          +Boros László teológus(1927-1981) szerint az emberi irgalomnak három lényeges tulajdonsága van: 1. képes vagyok arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon, 2. készen állok arra, hogy a szenvedő emberrel létegységre lépjek, 3. hűségben kitartok a másik szenvedésében, az együttérzésben és sebeinek gyógyításában.

          Az irgalom tehát feltételezi azt a szeretet, amelyre Isten kegyelme képesít engem. Ez nemcsak humánum, nem pusztán fellángolás, mert, most ez a divat, hanem engedek a belőlem feltörő késztetésnek, hogy segítsek rajta. Veszélynek teszem ki magam, de nem ez számít. Kész vagyok átvenni, felvenni, átvállalni a másik szenvedését, nyomorúságát. Nem mérlegelem, hogy: megéri-e, hogy visszakapom-e, amit adtam. Megmozdulnak a belső szerveim, összeszorul a torkom, remeg a vesém, fáj a szívem a szenvedés láttán, és mozdul a kezem, az akaratom is. Szenvedését szeretném megszüntetni, vagy legalább enyhíteni. Folyamatosan. Elfeledkezem magamról, mert a másik ember személye, léte fontosabb és egyuttal tükre az enyémnek is. Amikor irgalmasságot gyakorlok, azt nem kampányszerűen, divatból, vagy hiúságból teszem, hanem Krisztus iránti szeretetből. Akin segítek, az nem ellenség, nem idegen, nem jövevény, nem betolakodó, és nem is vetélytárs, hanem testvér, aki a szeretetemre, segítségemre szorul. Beleélem magam az ő helyzetébe, „megfeledkezem” az ésszerűség határairól. A szívem szavára hallgatok. Nem azért teszem mert megérdemli. Érdekeink is ütköznek, de az irgalmasságot nem „érdekli” az érdek. A szeretetnek nincsenek érdekei. Egyszerűen csak árad szívtől szívig. Akkor is, ha visszautasítják, vagy emiatt én hátrányt szenvedek.

          Lehet, hogy kisebbségi sorsunk, a nyugati jóléthez idomulás mindenáron óhajtott vágya, vagy éppen a köldöknéző, önmagába révedt kényelmes kereszténységünk az oka, hogy tulajdonképpen félünk irgalmat gyakorolni. Félünk átvállalni mások terhét, megnyitni szívünket és befogadni embertársaink szenvedését. Ez viszont azt jelzi, hogy individualisták, önzők, kényelmesek lettünk. Bezárkózunk a számítógép mögé, érvekkel igazoljuk „kívülállásunkat”, s távol tartjuk magunkat a kockázati tényezőktől. S lehetőleg azokat is magunktól.

          Pedig sokkal több szeretetre, irgalmasságra vagyunk képesek, mint amennyit nagy ritkán kimutatunk. Biztos, hogy a Gondviselés is azért engedte meg ezt a népvándorlást, hogy alkalmat adjon, ösztönözzön arra, ami kötelességünk. Hogy felfedezzük újra, mit tett Isten értünk.

          Könyörtelen világunkban minden kiszámítható, észszerű. Emellett durva és kegyetlen. Nincs irgalom csak zéró tolerancia. Statisztikázunk, okoskodunk, számítunk, hárítunk, leosztjuk a feladatokat, mindig jobban tudjuk, mit kell vagy kellett volna a másiknak tennie, csak épp mi, személy szerint egérutat nyerhessünk. Felmentjük magunkat a felelősség alól. Csak éppen annyit teszünk, ami elő van írva, ami szabályos és törvényes, s észrevétlenül megkeményedünk. Kegyetlenek, irgalmatlanok leszünk, kíméletlenül ítélkezünk és szentenciákat fogalmazunk meg, csakhogy lerázzuk személyes „önrészünket”. Holott egy szükséghelyzet, egy betegség, egy menekült család megjelenése lerántja a leplet. Kideríti, hogy éljük-e azt, amit hiszünk? Hisszük-e Isten irgalmas szeretetét? Megbocsájtók vagyunk-e, hogy nekünk is megbocsássanak?

          Legyetek irgalmasok, mondja Jézus. Irgalmasság nélkül nem működik a szív iránytűje. Ahelyett, hogy az események sodrában túl könnyedén és hevesen reagálnánk, ahelyett, hogy a jelent mindenáron megnyerni akarnánk  –jobb lenne inkább „beárazni” a jövőt, örök  üdvösségünket...

          A keresztény irgalmasság nem azért szükséges, mert „helyzet van”, hanem mert olyan érték, olyan jellemvonás, amely Jézushoz tesz hasonlóvá.

LINKEK: 

https://eloszekelyfold.wordpress.com/2015/09/15/legy-irgalmas/