Harangtalan karácsony?
Indulnék a templomba. Harangoznak. A szomszéd azonban leállít. Kitámad, hogy miféle dolog, reggel fél hatkor harangozni? Nem tud aludni a gyermeke. S különben is, neki joga van a pihenéshez. Szépen kér, először halkan, aztán egyre hevesebben, türelmetlenül, és már-már ordít. Túlkiabálja a harangzúgást is: vegyem tudomásul, hogy ez így nem mehet tovább. Ha én nem lépek, majd ő. A többségi szokáshoz híven, pereg, egyre csak pereg balkáni nyelve, és hőbörög, hogy őt nem érdekli én milyen vallású vagyok, neki ne szóljon a harang... Aztán elviharzik az éjszakába.
Elmosolyodtam. Úgy látszik ennyi év alatt, mióta ott lakik, nem szokott hozzá. Fogadni mernék, a keletiek istenházának kilincsét sem koptatja. Eszembe jut szekrény méretű fajkutyája, minden harangszó hallatán hogy bankol, vonyít kínjában, s milyen nehezen viseli dobhártyája zörgését. Most kiderül, a gazdi jobban megérdemelné a füldugót... Néhány éve két házszámmal arrébb ugyanez a jelenet volt, igaz, fényes nappal. Meg hát az autója miért nem parkolhat a templom lépcsője előtt, hisz az (is) közterület, nem?... Azt hittem rosszul hallok. Dehát minálunk ez nem újdonság. A Székelyföld szélén sem, nemhogy a szívében. Persze a trikolórok tőlem aztán viríthatnak a házán egész évben.
Hanem a harangokat, azt már nem hagyom. Bözödújfalut elsüllyesztették. Volt szerencsém konstatálni lelkipásztorként is. A szépvízi csengettyűt már régen húztam. Még gyermekfejjel. Amikor halottat kísértek, amikor nagy idő jött, amikor szilveszter éjfél volt. S a nagytemplomét is sokszor. Mert bizony gyakran elvették a villanyt. És olyankor két kézzel, két féle harangot, két ritmusban is húztunk.
De most a barátokétől nem tágítok. Nincs az a barátságtalan fenyegetés, barátocskám! S a híres toleranciátokról mégcsak szót sem érdemes ejteni.
Mi köze mindennek Karácsonyhoz? Hiszen az a béke és szeretet ünnepe! Nem azt prédikáljuk a templomban? Nem azért jött közénk Jézus?... Hát ez az.
Alig néhány nappal Karácsony előtt, két bevásárlás és ajándék-sms között, pszichés szindrómák előretörése, szorongás, lelki zavarok, konzumidióta tünetek megjelenése is esedékes. Egyesekből kitörhet az el- és lefojtott düh, ellenszenv, a nyomás alól felszabadult vad indulat, és önmagukat adják. Nem tudják megállni, hogy ne szúrjanak oda, mint Heródes tette.
Bizony. Városon mintha nem azt jelentené a harangzúgás, mint falun. Idegesíti a rohanó embert. Mint a mentők szirénái. Olyan, akár a fuldokló köhögés. Alig várják, hogy hagyja abba. Falun másként szól. Ott még áhitatot szül a harangszó. Figyelmeztet, hív. Ott még hangja messze szállhat, szárnyal, kanyarog. Dombhátak, lankák verik vissza, állatok kolomphangja vegyül bele, madarak éneke színesíti. Nyugtat és jelez egyszerre. Nem így a városi őrületben. Itt már kilóg a sorból, oda nem illő, zavaró tényezővé válik...
De gondolom, városi környezetben is lehetséges úgy ünnepelni – nem feladatként megoldani, vagy kötelességként kipipálni –, hogy megéljük az Isten-jelenlét csöndjét. Kiszűrjük a „tenger hullámainak morajlását, a nagy vizek zaját”, megfeledkezzünk magunkról, s hagyjuk, hogy simogasson az Isten. Hadd érintse meg lelkünket angyali arcával. Mint de Mello történetében a vándor, aki újra hallani akarta az elsüllyedt sziget templomának ezer harangját[1].
„Feküdt a homokban, bámulta az eget, és hallgatta a tenger zúgását. Most már nem akarta elűzni ezt a zajt. Teljesen átadta magát neki, és a tenger morajlását kellemesnek, simogatónak találta. Hamarosan annyira elmerült ebben a monoton zajban, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról. Oly mély volt a csend, hogy még a szíve dobbanása sem hallatszott.
S akkor e csönd mélyén meghallotta egy kis harang csendülését, amit egy újabb követett. Aztán egy másik, és megint egy másik… és hamarosan mind ez ezer harang egyszerre zúgott, a szíve pedig megtelt csodálattal és örömmel.”
Vajon mit kéne tenni, hogy hallatszódjon az angyalok éneke, az égi szimfónia, mely hív Betlehembe? Imádni a Kisdedet. Hogy lehetne megkülönböztetni, elkülöníteni lelkünkben a harangszót az egyéb „zajforrásoktól”?...
Mert, ha lelkemben megszólalnának a karácsonyi harangok, másként érzékelném a templomi harangszót is. Talán az sem zavarna, ha nem az én nyelvemen hív az Úrhoz.
Egy kis nyitottság, jobbik énem afféle finomhangolása, s máris hallanám ahogy: cseng, szól, megkondul, zúg, búg, csilingel. Mind az ezer.
Hiszen ezért lett Isten emberré...
[1]A templom harangjai, in. A. de Mello: A madár dala, Korda-Kecskemét, 2012, 34. o.
LINKEK:
http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-harangtalan-karacsony/
http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/harang-kondul-vagy-m-gsem
« vissza