Háború és erkölcs
Blinken amerikai külügyminiszter nem érti, mi van Putyin fejében, Klicsko kijevi polgármester szerint az oroszok háborújának semmi értelme, Zelenszkij kész a párbeszédre Putyinnal. Csak néhány szalagcím, ami a lényegen nem változtat. Háború volt és lesz. Ilyen az emberi természet. A hatalmasabb maga alá akarja gyűrni a gyengébbet. A pénz meg mindkettőnek jól jön. Abból jut háborúra is, békére is. Fegyverekre is, a kényelmes jólét szinten tartására is. Közben megy a diverzió keményen. A média az ördögi karmester. Mert csak az alapján szentenciázunk, amit elénk tol.
Haditudósító a helyszínen alig. Minden fél a maga szempontjai szerint vágja össze a képsorokat, legtöbbször csak napokkal a megtörtént vagy meg nem történt események után. Utólag mindenki okosabb. De csodák csodája: pontosan akkor állt meg a vírus terjedése is. A liberális porhintés magasabb fokozatba kapcsolt. Mostantól egyéb rettegés kell a tömegnek. Eddig a bolygó halt ki a fosszilis energiafogyasztás miatt, most hirtelen a zöldek átalakultak energiabiztonsági szakértővé, átstartoltak a szankciókhoz, hadd ijesszük meg az orosz medvét, ha már nem merjük megtámadni. És bőszen kivonulunk kólástól, adidászostól, mesterkártyástól, hátha térdre kényszerítjük az agresszort. A fészbukterror pedig egyből fel is osztja a tömeget putyinpincsikre és ukránpártoló nyugati hazafiakra. Egy hete még mindenki oltáspárti szeretett volna lenni, nehogy kilógjon a sorból.
Igazságos háborúról, szent háborúról most nincs értelme beszélni. Annál is inkább, mert keresztények között zajlik. Keletiek mindketten. Az ukrán és az orosz testvérnép. A kozákok voltak az oroszok legkíméletlenebb hadra fogható partnerei mindig is. Igaz, önálló országlás nem nagyon ment nekik a nagy testvér árnyékában. De hagyjuk a politikát. Vagyis mégse. Pszichológusok teli szájjal hangoztatják, hogy a fenyegetés, a büntetés, a szeretetelvonás nem jó eszköz a gyermeknevelésben. De még a felnőttében sem. A rossz rosszat szül. Hessel nem lehet verebet fogni. Csak közben az emberi természet ma is ugyanolyan befolyásolható, kiállhatatlan, mint évezredekkel ezelőtt.
A Paradicsomból kiűzettünk. Van szenvedés, halál. Nem vagyunk patyolattiszták. Szükségünk van az önfegyelmezésre, az aszkézisre, vágyaink, indulataink kordában tartására… Szükségünk van az irgalmas szeretetre. Könnyű a billentyűk mögül ítélkezni, de legalább most szembesültünk azzal: bizony nyugati kereszténységünk is kudarcot vallott, ha nem sikerült megelőznünk, megakadályoznunk a mélyben eddig is dúló orosz-ukrán szembefeszülést. Arról már szót sem érdemes ejteni, mennyivel egyszerűbb lett volna a háború második napján minden felelős vezető, – még Zelenszkij számára is –, hogy elmenjen Putyinhoz s jussanak egyezségre. Őszintén, keménykedés, kémkedés, fenyegetőzés, alakoskodás nélkül. Ha igazi hazafiak, miért nem merték bőrüket a vásárra vinni népükért? Nem ez lenne egy államférfi feladata? Úgy tűnik, ebben a demokráciát mímelő világban a sátánnak is és Jézusnak is ugyanannyi szavazata van. És nem is biztos, hogy mindkettőét egyformán veszi figyelembe az ember…
Keresztény kultúránk, lelkiségünk meg egyenesen a hősies, önfeláldozó szeretetre sarkall. A katonaszentek pedig az egyháztörténelem pozitív példái, még akkor is, ha harcoltak. A misztikusok szerint pedig az igazi harc önmagunkban van. A sátán csapdáit, a bennünk levő gonoszságot kellene legyőznünk a Lélek fegyverzetében. A francia forradalom után a háború már a civil társadalom törvényes eszközévé vált, most már nemcsak az elitkatonáké, hanem mindenkié. A képernyőkön keresztül is. Élőben. Még élvezzük is. Feldobja az adrenalint, kizökkent a béke nyomasztó, puhány és sivár unalmából. Mai technologizált világunkban sokak számára már csak ez a kiút a békéből, hogy kibírhassák a jólétet. Még hivatásos katonákat is megkísértett, lásd az angol hadsereg tagjait vagy a horvát, ukrán idegenlégiósokat, akik elszöktek jó zsoldot fizető hadseregükből, hogy önkéntesként jelentkezzenek az ukránok oldalán. Hirtelen a haza védelme is fontos lett sokaknak, és morális igazolásként is helytálló volt. Mindez ideig.
Dé Jézus azt mondja: „senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 15) A háborúban az erőszak, az erő dominál. Lám az igazságosság helyreállításához, a rend fenntartásához, a béke megteremtéséhez, az önvédelemhez, a jog igazának kivívásához is erőszak kell. De: „aki kardot ránt kard által vész el.”; „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”; „Nem veheti el tőlem senki az életemet, önként adom oda” – mondja a mi Urunk. (Mt 26, 52; Mt 5, 5; Jn 10, 17)
Ami két katonát összeköt, az nem mindig az ügy, a hovatartozás, hanem a bajtársias emberi kötelék izgalma és ereje. Egymást erősítik még a vér láttán, a veszélyérzet megnövekedése idején is.
Nagyböjt elején járunk, az orosz-ukrán háború végkifejletére várva. Talán nem is annyira a drukkolás, a másik fél gyűlölete kellene, hogy foglalkoztasson, mint inkább az a fájdalmas valóság, amire minket, posztmodern nyugati keresztényeket is ráébresztett ez a dráma: még mindig ott tartunk, hogy sem a technika, sem a pénz, sem a túlharsogott médianyilvánosság hatalma nem pótolja a személyes kibékülést, megbocsájtást, a gonoszságaink okainak felszámolását. A gonoszságot nem lehet még több gonoszsággal elrettenteni. A béke hiányát pedig nem pótolja az a megelégedettség, hogy a fegyvergyárak munkásainak megélhetése megoldódott… Mint látjuk, ha a szép szó nem használ, a diplomácia, a szankciók, az üzengetés, de a sunyi lapulás tévútja sem járható, mert az ösztönös, nyers erő megmutatkozása még mindig azt jelzi: nem tudtuk gyakorlatba ültetni a megváltás hatásait. Holott csak ez lenne a megoldás.
Balázs Zoltán professzor szerint:[1] az erőszak és a háború nem ugyanaz, de mindkettő az emberi természetben gyökerezik: „az egyik, mint bűn, a másik, mint büntetés. A büntetés azonban igazolásra szorul, a háborút szabad és kell is számon kérni… (…) Az erkölcsi igazolás fáradságos és távolról sem hibamentes folyamat, maga a büntetés része, az az út, amelyen a jóért is fizetnünk kell, s amelyet a rosszal való folyamatos hadakozás során érhetünk csak el. Erre azonban sem az ész, sem a filozófia sem a teológia nem ad garanciát. Arra csak a kegyelem képes.”
A joutube videomegosztón, az egyik háborús beszélgetés alatti hozzászóló pedig így fogalmaz:
„Fiatal Ukrán, és Orosz katonák véres háborúja dúl, ölni mennek, és mindkét fél ismeri az igazságot. Az igaz gazságot. Ki, kik is a világ ura, urai? Hát a hatalmasok erősek, hiszen ez a világunk törvénye: az erősebb, erősebbek eltapossák a gyengéket. Ez az igazság a világ igazsága. Mostanában imádkozni szoktam Szent Brigitta imáját minden szenvedő gyermekért, feleségért, anyáért, apáért, testvérért… és önmagamért, a lelkemért, amiben lépten-nyomon felvélni találom a bűn, gyűlölet csíráját. Miért? Hát, mert az igazságom sértették. Imádkozom, hogy soha ne kerüljön a kezembe úgy fegyver, hogy jogosnak, igaznak véljem a használatát. Helyette bízzak Istenben és higgyek. Higgyek, hogy egyetlen és leghatalmasabb diadalmas királyunk az Úr Jézus Krisztus.”
[1]in. Balázs Zoltán - Homérosz napja, Bp. Gondolat, 2018
LINKEK:
« vissza
