Keresés
 
 
Megtekintve: 582 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

A Volga és az elköszönés...

A Volga és az elköszönés

 

Úgy elléptem a fogságból, hogy el se köszöntem. Osztán mikor odaértem a parthoz, akkor látom, hogy előttem vagy tíz kilométer széles a Volga. S az én hazám túlfelől van. Erre Pista barátom es elékerült, csakhogy mihez kezdjünk? Én nem tudtam oroszul, ő meg nem tudott úszni.  De megegyeztünk, hogy ő megy elől, ha jőnek szembe az oroszok, tudjon köszönni. Egyik kezem ki a vízből, a másikat pihentettem. A jégdarabokat is kerülgetni kellett, rajtik egy-egy jegesmedve ült, volt amelyiken egy orosz leánka integetett fehér keszkendővel, de nem engedtem a csábításnak. S amikor már vagy tíz méter lehetett a túlsó partig, annyira elfáradtam, hogy vissza kellett forduljak. De itt vagyok. Meg es kérdezték itthon: te mit keresel idehaza? Csak annyit mondtam nekik: „itt ne”!.

A két testvér szétvált, hogy szerencsét próbáljanak az erdőben, fényes nappal. De nyulat nem lőttek. A nagy viharban szerre bészorultak egy erdei kalyibába, – ami házikónak nem volt jó, de azért eresznek megfelelt, – egymást is medvének nezték. A medve má addig kezdett matatni, s én neki a falnak, hogy az alatt a só megnyüvesedett. Csak az tűnt fel, hogy egyikük nem szőrös, a másikon meg zeke van. Osztán mindketten eccerre szöktek neki az ajtónak, mint két szárnyasajtó. Meg es szorultak. Künn a nappali sötétségben vették észre, hogy egyet gondolnak, met tesvérek. „Nem vagyok én vérmedve, s hátte?”… Közben a bika is fönnakadt a vaskampókon, met valahogy nem oda vágtam, ahova céloztam így nemhogy nem tudtam megcélozni a szarva közit, hanem egy nap kellett, míg leszerelték onnan, s a főnök es elfutott.

A székely nem bolond, csak úgy szövi a történeteket egymásba, hogy a valóság, az álom, az emlékek, s az idő megszépítik, felmagasztalják egymást. Van magához való esze, még több is a kelleténél. Együgyűsége, esetlensége, életpártisága és rendíthetetlen bizalma Istenben teszi őt szerethetővé. Az alfalusi Barát Jóskának se kellett kétszer mondani, hogy az ántivilágban magára öltse a milicistától ajándékba kapott egyenruhát. Abban árulta a templomkertben a rózsafüzért. Ő készítette saját kezűleg, szentjánoskenyérfából. Aztán, amikor a szekusok utána meglapogatták, akkor is kiállt a véleménye mellett, mert ha a szamarát elveszik, akkor legalább lesz egy csinos veje…

Mert a nagy kérdésekre, a sorsdöntő pillanatokban nem okoskodásra, előtanulmányokra, precíz számítgatásokra vagy haszonelvűségre van szükség, hanem erre a minden helyzetben magad feltalálni képes észjárásra, amely a legyőzhetetlent is legyőzi. És nekifeszül, ha beleszakad is. Ezekből adódik a spontán humor, a fricska az erősebb szemébe… A Királyhágón túl nem is nagyon értik. A szavakat dekára méri, és úgy helyükre teszi, hogy ez nemcsak tömörség, hanem a valóság látásának és láttatásának egy új szintje. Kurta-furcsa válaszai értelmet nyernek abban a közegben, ahol él. Csak azok tudják dekódolni, azok veszik az adást, akiknek van belső hátterük, tapasztalatuk. A székelynek nem kell a székely viccet magyarázni, mert az olyan es…

A székelyek ezekkel a furcsa szavakkal rejtjelezett különös valóságban élnek. Ők ezt megélik és gyakorolják. Olyasfajta tömörség és kicsiszolt világlátás ez, ami az egyszerű létigazságokat is megélhetővé, megtapasztalhatóvá teszi. Ettől eredeti.

Berecz András a tiszta forrásból merít: az amerikai indiánok, William Shakespeare megdrámásított kocsmai történetei, a spanyol trubadúrok, a kaukázusi népek hagyományai vagy a kunsági, netán székely gyökerek egymásra fűzik fel Isten bolondjának szövetét, hogy megnyithassuk ezt a belső karizmánkat, a humort. Hogy áradjon rajta keresztül belénk Isten derűje. A szent játékosság, ahogyan Isten a megváltásban is alakítja az eseményeket.

Berecz András a magról kőtt énekes művészeti rangra emeli a népmesei motívumokkal, oral history-val tarkított mesélést, már-már a mítosz kapujáig elmerészkedik, tiszteletben tartva  a szent szentségét, de a profánban rejlő sok kínt, jóságot, szenvedést és kartarzist is. Íróasztal és lap top néprajzosok ilyenkor nem győznek csettinteni. Ha van amivel…

Árad, áramlik, folyik, hömpölyög belőle a szó, mesélőkedve nem lankad két órán keresztül, megállás nélkül mondja. Ragyog az arca, árad lelkéből a jóság, csillogó szemeiből  a szeretet balzsama kenegeti lelkünket. Nincsenek előadásában a stand up comedy kényszeres, lapos sablonjai, nem kell tapsológép, nem  egy kötelező hakni a fellépése. Inkább evangelizálás. Hírt hoz a jóról. Isten bolondjának meg van engedve a bolondéria. Nincsenek kínos ismétlések, erőltetett poénok, ugyanakkor friss, mai, időszerű, beleszövi történeteibe a székely furfang, találékonyság, tiszta világosság, karakán kitartás és hívő világlátás Mária-virágait, mintegy csokorba szedve gondolkodásunk, kultúránk esszenciáját. Amikor a közönség hallgatja, szinte elbűvölve érzi magát, issza a szép humort, a lelket emelő igazságokat, amelyeket becsempész a csattanók mögé.

Még egy korty víz sem kell az előadáshoz, viszont a pohár szilvórium, a kőrispataki szalmakalap alatt nincs már biztonságban. Mert azt is eltünteti. Átemeli az egyik széktől a másikig, s közben felhajtja, hogy a közönség átélje a bűvészmutatványt.

Aztán dalra is fakasztja őket az erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő újabb szakaszával: a medvének fekete a szőre ( a barnamedvének…khm.), mint a babám szőke szemöldöke, csárdás kisangyalom, gyönyörű híredet hallom

Berecz Andrásban találkozik Bolond Jóska Hazug Pistával. Személyiségében megélénkül az ének, a jókedv, a tánc együtt is. Mint mikor az eldobott szivarcsikket tapossák el a székely katonák. S abból lesz a verbunk. Egyszerre a falu és a király bolondja, akinek szabad, akinek megengedett, hogy kifordítsa a medvét, átpörgesse a feje fölött, majd felrittyentse a fára, hogy ne kelljen félni tőle. Úgy ereszti el fantáziáját, hogy közben végig kordában tartja az erkölcsöt, kézben tartja az előadás menetét, és úgy nevettet, hogy a szeretettel teli remény végkifejlete bizakodást, élni akarást csöpögtessen a hallgatóba. Úgy mond nagyokat, hogy közben azon kapjuk magunkat, már átértünk a Volga túlsó partjára.

A magyar kultúra napja közelében, a farsangi bolondozás idején igazi remekmű, amit alkotott. Soha jobbkor nem jöhetett volna Szenttamásra.

 Köszönjük András bátyánk! Isten tartson meg!

LINKEK:

https://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-a-volga-es-az-elkoszones/

 

https://katolikus.ma/a-volga-es-az-elkoszones/

https://eloszekelyfold.ro/2023/01/21/a-volga-es-az-elkoszones/




« vissza
 
 





btz webdesign