Keresés
 
 
Megtekintve: 4024 alkalommal
Szent Imre Plébánia, Marosvásárhely II - Ünnepi beszédek

                                                                                                        

 

Szent Imre búcsú

Marosvásárhely – Ady negyed – 2016. november 5.

 

Tánczos Levente, dicsőszentmártoni plébános búcsúsbeszéde a Szent Imre - templomban, 2016. november 5-én

 

Szent Imrét köszöntő és ünneplő, kedves búcsús testvérek!

 

A Vasárnap katolikus hetilap egyik régebbi számában olvastam a következő megdöbbentő cikket: „Az Oxford University Press hét évesnél idősebb gyerekeknek szóló szótárának (Junior Dictionary) legújabb kiadásából eltávolítottak számos kifejezést, amely a kereszténységhez kötődik. Ezentúl nem található meg benne a püspök, az apátság, a szent, a kápolna, a keresztelés vagy a szerzetes szó. A szótár szerkesztői a templomlátogatók számának csökkenésére hivatkoztak és arra, hogy Nagy-Britannia már modern, multikulturális és több vallású állam. (Kérdezem: Vajon, milyen vallású, multikulturális modernistát zavartak ezek a szavak?)        De nemcsak a kereszténységhez kötödő szavak, hanem például növény- és állatnevek is kimaradtak a legújabb kiadásból, mint: egres, tulipán, boglárka, karfiol, leopárd, pelikán, hód, pacsirta és gólya. (Mert ugye, a mai modern, multikulturális gyerekek már tudják, hogy nem a gólya hozza a babát!) [...]

Testvérek, nagyon szomorú és drámai, tán felháborító és szinte a tragédia határát súroló az a tény, hogy hová jutott a mai modern és multikulturális ember. És hogy hová juthat így tovább? Mert aki szótárából kitörölte azt a szót, hogy „szent”, az életéből is már régen kitörölte azt. Látjuk, és sajnos szomorúan tapasztaljuk posztmodern világunk nyilvánvaló jeleit, melyek határozottan tanúsítják, hogy a ma embere rég letért az Istentől számára kijelölt útról, az életszentség útjáról. Ma már mindenki a saját, személyes útját akarja járni, de ez az út a tékozló fiuk útja, mely nem vezet máshová, mint a disznók szennyéhez. Vajon bekövetkezik-e még egy nagy metamorfózis, vagy katarzis, amely talpra állít és elindít az atyai ház felé, vagy pedig saját öntörvényűségeink lesznek a vesztünkre? Az Istenhez visszatérés útja az istentörvényűség, amely pedig nem más, mint az életszentség útja, a szentek útja.

Hogy kik a szentek? – vagy mit jelent az életszentség? – Nem akarok ezekről hosszú fejtegetésekbe bocsátkozni, gondolom, hogy plébánosotok megtette azt Mindenszentek ünnepén, vagy tán előttem más szónokok. Mindenesetre olyan szavak, kifejezések, melyek a mai világ embere számára lassan hitelüket vesztették, lelki mélységük, lényegük mára már szinte kiürült. Talán azért, mert egyre kevesebb az olyan példakép, aki igazán törekedne az életszentségre, aki igazán szent szeretne lenni. Mi, mai, modernebb keresztények sem tudjuk sokszor, hogy mit kezdjünk a szentekkel, kik is ők valójában?

         A mai ember kineveti az életszentségre törekvőket, és egy közömbös kézlegyintéssel elintézi ezt a fontos élethivatást. De azért ez az élethivatás nem vesztette el, és nem is veszítheti el igazi hitelét, akkor sem, ha e mai, értékvesztett társadalmunkban, fejreállított, Istentől elrugaszkodott világunkban már aligha tudunk valamit kezdeni azokkal, akik másabbak voltak, mint mi, az élet más dimenziójához tartoztak.

         Mindenszentek ünnepével kapcsolatban a hittanórán pont ezekről beszélgettünk: a szentekről és az életszentségről. Minden oké volt addig, amíg megkérdeztem a gyerekeket, hogy: ti lehettek-e szentek? Szinte egyöntetűen válaszolták, hogy nem! Ebben az a baj, és azt tapasztalom, hogy mi keresztények is úgy vagyunk ezzel, hogy vannak a szentek és vagyunk mi, és a kettőnek mintha egyáltalán nem lenne köze egymáshoz, mintha nem lenne átjárhatóság a szent és a profán között. A szentek világa mintha egy teljesen különálló világ lenne, amihez nekünk nincs és nem is lehet sok közünk.

Amikor jelen predikációmra készültem, az a gondolat foglalkoztatott, hogy: Hogyan tudott Imre szent lenni? Biztos egy jóvágású, űgyes és tehetséges, művelt és kamaszkorán nemrég túlesett fiatalember volt, aki mellesleg herceg. Hemzseghettek körülötte a szebbszél szebb hercegkisasszonyok, bárkit az újja köré csavarhatott volna, megszédíthette volna őket lovagi ügyességével, rendezhetett volna nagy lovagi vagy vadász-bulikat, és élhette volna, élvezhette volna jó nyugodtan az életet! És, míg a vele egykorú ifjaink sorozatosan „kibérmálkoznak” a hitből és a vallásos életből, addig Ő életének még zsenge ifjúkorában tisztasági fogadalmat tesz, lemond a világ hívságairól és a szentek életformáját választja.

         Hogyan volt lehetséges ez? Úgy, hogy szent volt a családja és szent volt a nevelője! Szent volt az a tőzeg, amelyből élete kinőtt és belegyökerezett. Meg vagyok győződve, hogy sem édesapja, István király, sem édesanyja, Gizella nem mondta neki soha, hogy: Fiam, belőled szent kell, hogy legyen! Biztos, hogy nevelője, tanítója, Gellért püspök sem kért tőle ilyet. De úgy élték eléje életszentségüket, hogy ez a fiatalember elirigyelhette tőlük ezt a szép és istenes életet és megszülethetett benne is a vágy, hogy így éljen. Így nem az élet vadhajtásává lett, hanem beérett benne az istenes élet gyümölcse.

         Alig ezer év távlatában, mennyire távol állunk mi ettől az ideáltól! Hol vannak ma azok a szent családok, azok a szent szülők, ahonnan szent élet fakadhat? Hol vannak ma a szent nevelők, tanítók? Mennyire nagy szükség lenne ma ilyenekre!

A vámosgálfalvi nyugdíjas református lelkésszel beszélgettünk egyszer a mai kor hithelyzetéről, amikor egyszer csak azt mondta: „Tudod, most érik be a kommunizmus termése.” Igazat adtam neki. És a kommunizmus istentelen termésére most még rájött a liberális, szabados életelvűség is, hogy jobb legyen! Aztán… szia életszentség!

Annyira szükség lenne ma olyan igaz emberekre, olyan keresztényekre, akik mellett élve az embernek megjönne a kedve a szentté levéshez! Vannak még egyáltalán ilyenek?

         Három éves koromig édesapai nagyszüleimnél nevelkedtem. Egyedüli gyerekként a családban nem volt kire hagyjanak a szülők, hisz abban az időben hamar vissza kellett menni, dolgozni. Örök emlékként maradt meg bennem az, ahogyan láttam nagymamámat imádkozni. Elirigyeltem tőle. Megtanított imádkozni, elvitt a templomba, aztán a többi már jött magától. És Isten kegyelméből itt vagyok. Mert a kegyelem működik!

Merem hinni, hogy nagymamám már szent. Az én utam nyilván hosszú még odáig, de az az egyszerű asszony akkor, a maga imaéletével elém élt egy vágyat és mutatott egy utat.

Ma mindannyian lelkiismeretvizsgálatot kellene, hogy tartsunk, és át kellene gondolnunk, hogy milyen a kereszténynek tartott életünk? Szülők, nagyszülők, nevelők, tanítók és papok: életünk az életszentségről tanuskodik-e? Úgy éljük-e meg kapcsolatunkat Istennel, hogy az mások számára is vonzó, elirigyelhető legyen?

         Az a tapasztalatom, hogy nem tudunk már ízt adni kereszténységünknek. Amolyan standby állapotban, vagy őrlángon működünk csak. Nem tudunk belobbanni, belelkesedni, olyan örömtelenül éljük meg azt, hogy keresztények vagyunk. Olyan… se hideg se meleg keresztények vagyunk, langyosak, akiktől meg lehet csömörölni. Bocsánat a kifejezésért. Ne is csodálkozzunk, hogy ebből a kereszténységből nem kér a mai fiatalság! Isten sem kér az ilyenből, mert a laodiceai egyháznak azt üzeni, hogy: „inkább légy hideg vagy meleg, de mivel langyos vagy, kiköplek.” Próbáljunk megenni egy jó zsíros tyúkhúslevest langyosan. Biztos mi is megcsömörölnénk tőle!    

Testvérek, a szótárból ki lehet iktatni a szenteket, de az életből, a valós életből nem szabad. Őseink tudatában voltak ennek, hisz életüket tükrözte a szentek tisztelete. Gondoljunk csak arra, hogy erdélyszerte hány települést neveztek el a szentekről? Szent Imrét is nyolc helyen ünneplik és tisztelik ma, mint a helyi közösség védőszentjét. Mindez, öntudatra kellene, hogy ébresszen bennünket, mai keresztényeket is, hogy mi valósítsuk meg, mi éljük meg az életszentséget, hogy a következő nemzedék, ha már nem is a szótárból, de az életünkből olvassa ki, mit jelent a szent, mit jelent szentnek lenni!

         Francisek Tomaszek, volt prágai bíboros mondta volt: „Emberek jönnek és mennek, de a szentek maradnak!”

Vele együtt hiszem, hogy szentek mindig lesznek, akkor is, ha a világ nem fog tudomást venni róluk. Katolikus Anyaszentegyházunk több mint 2000 éves, nehéz és viszontagságos útja során, szentek megszámlálhatatlan sokaságával aranyozta be a világot. Szent István királyunk által meghonosított magyar kereszténységünk, egy kicsivel több mint 1000 éves múltja is, magyar szentek sokaságával dicsekedhet. A magyar szentek korszakának első szentjei közé tartozik a ma ünnepelt szentünk is: Szent Imre.

         Még meg tudtunk maradni Istent tisztelő és szerető keresztényeknek. De hogy milyen lesz a jövőnk?  - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy olyan amilyen keresztény életet élünk, amilyen keresztény értékeket fogunk képviselni és átörökíteni a jövendő nemzedéknek.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki: Plébános úr, ön szerint milyen lesz a következő század kereszténysége? Önkéntelenül is azt válaszoltam, hogy olyan, mint az őskeresztény közösség. Bizonyára lassan megszűnik majd a tradicionalizmus, de aki keresztény lesz, az tudja majd, hogy miért az! Optimista vagyok, mert hiszem, hogy lesznek még Lélektől megérintett emberek, akik vállalni fogják a só és a világosság szerepét. Akik ízesíteni és világítani fognak. És ők lesznek az új kor szentjei! Ők lesznek az egyház „evangéliumi jövőjének az emberei, az eljövendő világ tanúi” – ahogyan fogalmazott, II. Szent János Pál pápa.

A szentek sem voltak különösebbek, mint mi, ők sem voltak koruknak ünnepelt „megasztárjai”.

Gerhard Müller írja: „A szentek is emberek a lét teljes drámájában, a kísértésekben, a félelemben, kétségben, gyengeségben. Tiszteletük alapja nem erkölcsi csúcsteljesítményük, hanem a készség, hogy együttműködjenek a kegyelem átalakító erejével, vagyis a személyes párbeszédet folytató Istennel.”

         A II. Vat. Zsinat „Lumen Gentium” zsinati dokumentuma pedig így fogalmaz:   „A szentek sorstársaink, emberek ők is, csak éppen Krisztusnak tökéletesebb képmásai, ezért Isten az ő életükben feltűnően nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek.”

A szentek tehát azok, akik hagyják, hogy életükön átragyogjon Isten kegyelmi fénye és szeretete, és ezáltal Krisztusnak tökéletesebb képmásai lehetnek.

Szent Imre is hagyta, hogy Isten fénye és szeretete átragyogjon életén és ezáltal minél tökéletesebb képmása lehessen Krisztusnak. Életének lényegét egy mondatban a legtalálóbban a Bölcsesség könyvében hallottuk összefoglalva: „Fiatalon halt meg, mégis teljes életpályát futott be.”  Nem tartom lényegesnek részletezni az életét. Azt ma már bárki elolvashatja. Inkább a ma embere számára megélhető üzenetét emelném ki, és arra keresném a választ, hogy mit is üzenne ma, számunkra, 21. század keresztényei számára Szent Imre?

         Mindenekelőtt tán azt, amit a Bölcsesség könyvéből hallottunk, hogy: úgy éljünk, hogy Isten kedvét találja bennünk és, hogy lelkünk kedves legyen majd előtte. Úgy éljünk, hogy életünk végén Isten a mi életünket is beteljesedettnek tekintse. Éljünk úgy, hogy életünk bármikor számadásra készen lehessen Isten előtt. Mert, hallottuk, nem az idős korral függ össze a tökéletes élet, hanem, hogy hogyan éljük azt meg! Az élet igazi értékét tehát nem a hosszú, hanem a feddhetetlen tiszta élet adja.

         Imre élete tökéletes és feddhetetlenül tiszta volt. Fiatal élete ellenére sokat imádkozott és tisztaságban, testi – lelki tisztaságban élt. Életének ez volt a két fő alappillére. Számára az ima létfontosságú volt, egy örökös párbeszédet folytatott Istennel. Édesapja, István király, sokszor leste meg, ahogy éjszakákon át imádkozott. A Scriptores rerum Hungaricumban a következők vannak leírva szentünkről: „Szent Imre, megelégedve kevés alvással, éjszakánként, amikor már mindenki aludni tért, s előtte, mint a király fiához illik, két gyertyatartó világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és minden egyes zsoltár végén szívének töredelmével bűnbocsánatért könyörgött. Atyja óvatosan, a fal nyílásán keresztül gyakran megfigyelte ezt, de övéi közül senkinek sem akarta elárulni.” Imre számára tehát egy Istenélmény volt az imádkozás. Ezért tudta felvállalni és megélni úgy a testi, mint a lelki tisztaságot is”. Az imént említett helyen írja a következőket is: „Történt pedig egy éjszakán, hogy Imre egyetlen egy szolgája kíséretében titkon elment imádkozni az ősi templomba, amely Veszprém városában, Györgynek, Krisztus dicső vértanújának tiszteletére épült. Itt az oltár előtt imádságba merülve azon elmélkedett szívében, mi lenne az a mindennél kedvesebb áldozat, amelyet ő Istennek felajánlhatna. Hirtelen nagy fényesságű ragyogás áradt szét a templom egész belsején, és isteni szózat hangzott fel a magasban: Kiváló dolog a szüzesség, kívánom tehát tőled szívednek és testednek szüzességét! Ezt ajánld fel nekem, és ebben tarts ki mindvégig!” Bár a kor politikai érdekei miatt szülei házasságra szánták, Ő a házasságában is megélte a tisztaságot.

         Bár a tisztaság ma már pont olyan deklasszált erény, mint az életszentség, Szent Imre tiszta élete ma mégis tükröt tart sokszor beszennyezett életünk elé, és ma is arra kérne bennünket, hogy éljünk tisztán. Noha Isten nem kéri mindannyiunktól a szüzi életformát, de azt igenis kéri, hogy törekedjünk mi is tiszta életet élni. Olyan jó lenne, ha minél több fiatal értékként tartaná és törekedne megélni Szent Imre tiszta életformáját. Istennek hála ismerek ilyen fiatalokat, akik a tiszta élet megélésére törekednek. Isten tegye teljessé bennük ezt a jót. De sajnos sok fiatalt megtéveszt a mai világ szabados és sokszor felelőtlen liberalizmusa, és úgy gondolják, hogy nekik aztán mindent lehet és szabad. A hazug szeretet és szerelem jegyében játszanak egymással, kihasználják egymást, mélyen megsebzik egymást, aztán meg nem mernek egymásért felelősséget vállalni. Kedves fiatalok! Szent Imre bizonyára ma is azt kérné tőletek, hogy az ő példáját kövessétek. Ne hagyjátok, hogy tiszta életeteket megfertőzze a világ szennye és bemocskolják azok a bűnök, amelyek a halál kultúráját építik.  Statisztikai adatok sokasága igazolja, hogy nem csak világviszonylatban, hanem köztünk, magyarok közt is nagy az abortuszok száma. Már nem társadalmat, nemzetet építő nép vagyunk, hanem az önpusztítás útjára léptünk. Ez tisztátalanságunk átka! De nekünk, keresztényeknek, nem szabad ebben az átokban élnünk.

         Hogy mi a megoldás? Mindenekelőtt az, hogy tervezzük újra az életünk! Ma már mindenki számára ismert, hétköznapi dolog a GPS. Most már rajta van okostelfonjainkon is. Csak be kell pötyögtetni a célt, ahová tartunk, és máris mutatja az utat. Ha pedig letérünk az útirányról, rögtön más alternatívákat keresve, újratervezi az úticélt. Isten, születésünktől fogva, kitörölhetetlenül mindannyiunkba beleprogramozta azt a koordinátarendszert, amely bennünket elvezethet életünk végcéljához, Isten országához. Ez a lelkiismeretünk. Ha figyelünk lelki GPS-szünk hangjára, akkor biztos célhoz érünk. De ha letérünk erről az útról, akkor is van újra-, és újratervezési lehetőségünk. Tervezzük újra életünk, térjünk vissza az Isten által megjelölt útra, kérjük a szentek segítségét, legyünk az imádság emberei, mert a mai világnak szüksége van Istennel kommunikáló emberekre. Ez az útja annak, hogy életünket tisztán és szentül éljük meg. Szerintem ezeket üzenné, ezeket kérné ma tőlünk Szent Imre! Ne engedjük át csak úgy, könnyelműen életünkön ezeket a kéréseit!

         És még azt is üzenné, hogy legyünk mi is szentek! Hiszem, hogy ez ma sem lehetetlen. Csak egy kis akarat kell hozzá és egy jó adag szeretet. Ez a beteljesedett élet íratlan törvénye!

         Gondolataimat egy Szent Imréről szóló érdekes kis történettel fejezném be. Szent Imre egyszer édesapjával, István királlyal ellátogatott egy szerzetes kolostorba. Apja megfigyelte, hogy Imre a szerzetesek köszöntésekor egyiknek egy, másoknak kettő vagy három, ismét más szerzeteseknek négy – öt csókot adott. Csupán egy szerzetest köszöntött hét csókkal. Apjának kíváncsi kérdésére meg is magyarázta: - Az, aki több csókot kapott, az tisztább, szentebb volt.

Mondhatjuk: Istennel bensőbb kapcsolata volt!

Vajon, én ma hány csókot kapnék Szent Imrétől?

 Vissza

 

Szent Imre napi búcsú, 2015 

                                             Ilyés Zsolt csíkszentléleki plébánosnak, a búcsú szónokának prédikációs vázlata

 

         Szent Imréről tudjuk, hogy gyerekkora óta sokat imádkozó, még éjszaka is; Istent nagyon szerető; akkora boldogságot talál Istenben, hogy nem érdekli semmi földi kincs, földi örömek. És meghal 24 évesen.

         Miért van az, hogy egyesek már gyerekkoruk óta mély és bensőséges kapcsolatban állnak Istennel? Szt. Imre vagy Kis Szt. Teréz már gyerekkorukban is szenvedélyes szeretettel szerették a Jóistent. Imre is órákat volt képes éjjel is imádkozni, nagyon vágyott csak Istennel lenni, csak az Övé lenni, és nagyon intenzív tapasztalatai voltak Istenről, Isten szeretetéről.

         De ő miért már gyerekkora óta, mások meg csak felnőttkorukban, vagy megöregedve, vagy soha?

         Ezért mondja már az ószövetségi bölcsesség, hogy teljes életet lehet élni fiatalon is.

         Van, aki fiatalon meghal, és mégis óriási hatással van környezetére vagy akár egy nemzetre vagy egész nemzedékekre – mint Árpádházi Szent Erzsébet (aki szintén 24 évesen hal meg), Szt. Antal. Mások meg hosszú élet után sem hagynak nyomot maguk után. Milyen nyomot hagyunk magunk után? Milyet szeretnénk? Hogyan emlékezzenek ránk, mint mondjanak rólunk halálunk után?

         Talán olyan életet kellene élnünk, mint Szent Imre? Jó lenne! Csakhogy nem nagyon szokott működni. Arra mindenképp jó az ő életpéldája, hogy elgondolkodtasson bennünket. Pl. hogy lehet Istennel olyan kapcsolatban lenni, hogy ez akkora boldogságot és teljességet ad, hogy nem keresünk már a világban, a világi dolgokban örömet, boldogságot, teljességet.

         A fiatalok keresik a boldogságot, örömet mindenfele. Tudunk nekik hitelesen utat mutatni, beszélni arról, hogy Isten tud igazán boldoggá tenni? Van, aki házastársában keresi, s ha abban csalódott, akkor gyermekében. A szamariai asszony, akinek Jézus mondja, hogy ő tudna olyan élő vizet adni, aminek köszönhetően aztán többé nem szomjazna az asszony. És mi tette az asszonyt boldoggá? Férje, gyermekei, pénze, szépsége, karrierje, az ital, stb.? Az Isten töltötte be.

         A mennyország, az Istennel való életközösség pedig olyan kincs, amit, ha valaki megtalál, kész bármi egyebet szétosztani. Ezért nem kereste Szt. Imre sem boldogságát a világban, házasságban, hatalomban, pénzben, királyságban.

Szt. Imre erős hitének és nagyon intenzív Isten-kapcsolatának egyik titka/oka lehetett környezete, családja. Szent szülők a családi környezete, és szent nevelője van, Szt. Gellért.

Mitől szent szülők? Elsősorban nem szavaikkal, nem nevelésükkel, hanem példájukkal: hálás lelkület Istennek, egymás iránti tisztelet, bocsánatkérés, stb.

Vissza

 

Szentek legyetek!

 

Ft. Ifj. Czikó László búzásbesenyői plébános búcsús prédikációja a marosvásárhelyi Szent Imre-templomban, 2014. november 5-én.

Kedves Ünneplő Testvérek!

         Szent az, akin átsüt a nap. Szent az az ember, akin Isten fényessége átsüt, s ez a fényesség betölti a környezetében lévő embereket. Szent Imre herceget választotta egyházközségetek valamikor e templom védőszentjévé. Úgy jöttem hozzátok Búzásbesenyőből, mint aki egy tartozást ró le most nektek, de inkább úgy mondanám, hogy ez egyfajta összetartozás: mert ott a plébánia nagytermében van egy nagyon szép festmény. A Szűzanya tartja ölében a Kis Jézust. Ez a legértékesebb festményünk Besenyőben. Ez pedig eredetileg a ti régi templomotokból származik, amelyet a 70-es években a Színház-téren felszámoltak. Sok minden akkor sokfelé került a lebontott ferences templomból, de ez a kép Besenyőbe került. Ilyenfajta összetartozásunk is van...

         De olyan is van, hogy magyarként (a magyar szentek összetartanak), katolikusként, erdélyiként, de leginkább testvérként Isten országában.    1. Ha mi Szent Imrét ünnepeljük, vagy bármelyik más szentet, akkor az az alapvetésünk, hogy a szent nem egy bugyuta, bárgyú, földtől elrugaszkodott, beszámíthatatlan, valaki, hanem egy olyan küzdő ember, mint mi, aki a küzdelmet nem adta fel. Nem adta fel a küzdelmet, mert Isten kegyelméből úgy tapasztalta, hogy ’bármilyen helyzetbe is kerülhetek, Isten engem így szeret.’

         Ezt a mondatot rég tudom már, de most felelevenítette bennem egy konferencia – amelyet idén Kolozsváron a katolikus pszichológusok és teológusok tartottak –, ahol Szentmártoni Mihály jezsuita atya többek között arról beszélt, hogy a szenvedésünkben tűnik ki leginkább, milyen a mi mennyei Atyáról alkotott képünk. Ez persze kitűnik az imában, kitűnik az egész életminőségünkből, de leginkább a szenvedésben. Ő azt mondja, hogy akinek aránylag helyes, vagy fejlett az istenképe, bármilyen élethelyzetbe is kerüljön, mélységes bizonyossága van arról, hogy ’Isten engem így szeret’. Ez a bizonyosság volt meg Szent Istvánban akkor is, amikor Imre fiatalon meghalt, akkor is, amikor a halálos ágyán, Szent Gellért püspök javaslatára az országot Máriára hagyta. Így lett Regnum Marianum Magyarország.

         Éppen ma beszélgettem egy politikussal, aki azt mondja: mit kell nekünk bizonyítani a határokat az autonómiához, hogy hol van Erdély és Székelyföld, hát nézzék meg a Monarchia határait, és teljesen egyértelmű lesz a kép... Utána egyébről beszéltünk, ezzel kapcsolatban hadd idézzek fel egy történetet. Járt a mi falunkban az elűzött román királyi család hercege: Őfelsége Miklós királyi herceg. Ő összebarátkozott a ’Curtea Veche’ kiadóval, szerződést kötöttek, és azzal foglalkoznak (többek között), hogy kinéznek egy helyet valahol az országban – most legutóbb épp Búzásbesenyőt –, a herceg elmegy oda a kíséretével, mások is kapcsolódnak hozzá, mint pl. a Herlitz cég igazgatója. Minden gyereknek adnak egy kis tanuláshoz szükséges csomagot, és a herceg dedikál egy könyvet, román nyelven. Miután eltávoztak a falunkból és kiértékeltük ezt az eseményt, az igazgató elmondta, mennyire meg volt lepődve. A herceg „stábja” az ünnepségi ideje alatt  zavarban volt.  Ma úgy mondanánk ’tiszta ideg volt’, egyáltalán nem voltak urai a helyzetnek (azt sem tudták hova álljanak, minden pontos legyen stb.). A herceg pedig, ennek a nagy gabalyodásnak a kellős közepén, a lehető legnagyobb nyugodtsággal rámosolygott minden gyermekre, kérdezett tőlük valamit, dedikálta a könyvet – el lehet képzelni, amúgy kb. 800 gyerekről van szó –, és ebben a nagy munkában belső derűjével ő határozta meg az egész rendezvény légkörét. Az igazgató záró mondata ez volt: milyen jó lenne, ha ilyen vezetőink lennének!

         Testvérek! Az Árpád-ház 27 szentet adott az Anyaszentegyháznak. Ha Szent Imrét ünnepeljük, gondoljatok arra – a Bölcsesség könyvéből is olvastuk: „fiatalon halt meg mégis teljes életpályát futott be...” –, nemcsak a mi helyzetünk tűnik reménytelennek. Akkor is az volt. De ha valaki meg volt győződve, – és Szent István király meg volt róla győződve –, hogy az ’Isten engem így szeret, és azt akarja, hogy ebből a helyzetből  a legjobban jöjjek ki’, akkor nem az a helyes kérdésfeltevés, hogy miért? Isten miért engedi ezt? Isten miért próbál meg engem? Isten miért vizsgáztat, nem vizsgáztam már eleget az életben? Hanem az a helyes kérdésfelvetés, hogy ebben az élethelyzetben, amelyben most vagyok, egyénileg és közösségileg: hol van jelen az Isten? Keresem…,  és mit kíván tőlem az Isten ebben a helyzetben?

         Ha törekszünk a szent életre, elmúlhat kétezer, ötezer év, mindig hasonló lesz a keresztény alapállás. Amikor Jézus azt mondja, hogy „szentek legyetek, amiként a ti mennyei Atyátok is szent” - ezt nemcsak a klérusra érti. Nemcsak a papokra és az apácákra. Olyan szépen leképeződik ez a gyerekekénél, amikor hittanórán megkérdezzük, na gyerekek kik a szentek? Hát… a  pap bácsik, püspök bácsik, az apácák... - jön a válasz. És ilyenkor szoktuk tisztázni, hogy a szentek közösségének a vándorló része az Egyház földi „csoportja”. Ezért mondja olyan szépen szent Pál: „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.” Talán még jobban javunkra válik a szenvedés és a küzdelem, mint a könnyű élet.

         Loyolai Szent Ignác indifferenciája erről szól. Lehet betegség, lehet egészség, lehet jólét vagy szegénység, az én belső hozzáállásom mindig maradjon ugyanaz: Isten engem most így szeret. Most ebben a helyzetben mit kell tennem? Most ebben a helyzetben keressem az Ő akaratát.

         Isten minket eleve igazzá tett - olvastuk Szent Pálnál. És ezzel nem akarok teológiailag belebonyolódni olyan dolgokba, amelyeket úgysem értünk, de annyit hozzátennék, hogy a keresztelés által minket eleve arra szánt, hogy úgy éljük az életünket itt a földön, hogy annak legyen gyümölcse. Végül pedig, amikor a mennybe jutunk, találkozzunk azokkal, akiket ma is és más napokon is ünneplünk, s akiknek életpéldája minket serkent. Fracois Varillon SJ azt mondja: „földi életünk minősége festi meg örök arcunkat.”

         Szent Imre élete tényleg rövid volt. De mi rövid, és mi hosszú? Istennél semmi, mert nincs idő és tér. Emberi léptékben mi rövid és mi hosszú?...

2. Nagyon sokan támadták korábban a lélektant és bizonyos felfedezéseit, amikor arról zengett „kinyilatkoztatást”, hogy az embernek meg kell valósítania önmagát. Nem mondom, hogy ebben nincsen téves vonalvezetés, mert van, de a hitünk is azt mondja, hogy a kereszténynek meg kell valósítania önmagát. Ez nem gőgösség, ahogy hallottuk a bevezető versben, hanem ez az alázatról szól. Megvalósítani önmagunkat azt jelenti, hogy kiteljesedni a munkában, és beteljesedni az életben.  A kettő nincs külön: vagy együtt mennek, vagy nem megy egyik sem!

         A Bölcsesség könyve szerint elég a rövid élet. És higgyük el, hogy Isten sugallata által ez egy igaz mondás. Szent Imre nagyon fiatalon elindult azon az úton, ami a kiteljesedett munka és a beteljesedett élet útja. Ez nem volt más, mint a hétéves korától hitben, műveltségben, korának tudományában, életszentségben; szellemileg, lelkileg és testileg készült a nagy feladatra. De Isten úgy látta, hogy neki nem a földön lesz feladata, hanem az égben, hogy közbenjárjon a népért. Abban a történelmi helyzetben volt ez, amikor elindul a pogány magyarság megtérítése, és egészen reménytelenné vált ez a folyamat Szent István halálával. Most mi lesz? Messze nem volt még megtérve népünk. Majd később Szent László korában, és utána. De ha Isten úgy szerette ezt a népet, akkor Ő gondot viselt arra, hogy az a nép megtérjen. Ha Isten ma minket így szeret, akkor gondunkat viseli, hogy olyan jövőnk legyen, amilyen nekünk kell. Nem amilyet mi kitalálunk esetleg elképzelünk.

   3. Ezért nem mindegy testvérek, hogy a ti gyermekeitek otthon mit kapnak? Tudjátok, mivel küldtem haza a bérmálkozókat a tegnap este: beszélgessetek el otthon a szüleitekkel az ő istenképükről. De nehogy azt kérdezzétek, édesanyám milyen az istenképed? Mert megmondja, ’meg vagy kettyenve fiam.’ Nem ismeri ezeket a szakkifejezéseket. Hanem próbáld elmagyarázni, milyen a tied, és kérdezd meg őt, hogy vajon az övé milyen lehet. Felelősek vagyunk ezért, mert a ti gyermekeitek gyermekei lesznek egy idő után a mi vezetőink. Nem mindegy, hogy otthonról mit kaptak, nem mindegy, hogy hazulról milyen istenképpel indultak. Miért van az, hogy Székelyföldön, tömbkatolikusságból felmegy egy fiatal, érettségizett fiú vagy lány Kolozsvárra, és ott úgy elvész, hogy nem is létezik. Templomba nem jár, egyetemi lelkészségre nem megy, programokon nem vesz részt, miért van ez? Mert valahogy nem megy át személyesen neki, valahogy nem tudjuk átadni ezt a hitbeli tapasztalatot, hogy az Istent szerető Atyának érezze meg, aki mindig, minden helyzetben vele van. Ha elmegy templomba, - sajnos legtöbbször -  nem azért megy, mert belül meg van győződve és érett erre, hanem azért megy el, mert ez a hagyomány, mert kérik (parancsolják), mert mindenki megy stb.

         Nézzétek meg az államelnök választást. Olyan szituációk vannak, hogy a józan ember gondolkodása egy pillanatra megáll. Amellett kell lassan dönteni, hogy hatalmi pozíció, vagy pedig börtön. Lehet választani. Ezért mondom, hogy nekünk egy búcsúünnep azt jelenti, hogy a saját identitásunkat megerősítjük, egy szentre felnézve, akin Isten sugara átsüt. És ha felnézünk erre a szentre, akkor  azt mondjuk, hogy, ha abban az időben meg tudta ezt a hősies életet élni, akkor ma mi is meg tudjuk tenni ugyanezt, más körülmények között, hisz ugyanúgy egy Atya gyermekei vagyunk. Így tudnám egy picit összefoglalni Szent Imre közbenjárását. Az Evangéliumban hallottuk, s ezzel Jézus  összefoglalta az imént elmondottakat: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben legyen égő gyertya! Legyetek készen!” Mindenre!

         Most, néhány napja voltunk a temetőben. Az ember ilyenkor elelmélkedik, hogy tényleg, bármely pillanatban vége a földi életnek. Az én életemnek. S elmúlik két nap, már el is felejtettük. Pedig nemcsak arra kell készek legyünk, hogy meghalunk, hanem arra is, hogy ezt az istenképet tovább adjuk embertársainknak, a munkatársainknak. Miért van az, hogy felhívnak egy szombatista vállalkozót szombaton, és nagyon kellene a segítség, dupláján is fizetne a kliens, de a vállalkozó azt mondja: „Uram, nekem ma az Úr napja. Nem megyek dolgozni!” És egy katolikus, amikor ebédel a munkahelyén, nem mer keresztet vetni? Ezek kissé sarkítások, de azért mondom így, hogy rázzuk fel önmagunkat! A készenlét azt jelenti, hogy bármikor képes megállni és megkérdezni: Uram, mi a te akaratod most? Mit szeretnél, hogy tegyek? És visszavonul önmagába a hívő ember, oda legbelül, a belső szobába, ahol igazában tud imádkozni. Amiről mondta Jézus, hogy Atyád, aki a rejtekben is lát, meghallgat. S ha ezt látja a gyereked, vagy az unokád (nagyszülőknek milyen nagy szerepük van!), akkor ő is megtanulja, hogy ezt így kell csinálni. De ha ezt nem látja? És ha beszélsz neki Szent Imréről, akkor valószínűleg hitelesebb Szent Imre-képet kap, mint egy rajzfilmből, amiben azért még egyéb is van.  Ezért olyan nagy felelősség számunkra, hogy szentek legyünk, két lábbal a földön, helyes istenképpel, úgy, hogy elsősorban a magyar szentjeinket, de a más szenteket is állandóan ostromoljuk az égben, s kérjük az ő közbenjárásukat.

         Márton Áron mondta, aki ezt a templomot 1972-ben felszentelte: „a kereszténység örök elégedetlenség azzal, ami van, és ahogyan van.” Ezt látjuk Szent Imrében, ezt látjuk Szent Istvánban is, és lehetne a sort folytatni. Ne legyünk megelégedve! 

   4. Tudjátok, mit tapasztalok? Most, hogy hosszú évek után újra falun élek, egészen más a viszonyom a természethez és azokhoz az emberekkel, akik közel élének a természethez. Azt látom, hogy az emberek nagyon szeretnek dolgozni. Sőt, talán azt mondanám, hogy néha fejetlenül szeretnek dolgozni. Teljesen mindegy, mivel indokolják, a lényeg ez. De nézzétek meg, hány üzletember az élete csúcsán szívinfarktusban meghal, mert nem tud megállni. Nekünk az ünnepek, a búcsúk arról szólnak, hogy ünnepeljük a létezésünket. Ünnepeljük a nagy szentek, Szent Imre létezését. Milyen rövid az élete, s milyen hamar szentté avatták. Negyvenöt év múlva. Volt olyan szent, hogy négyszáz év múlva avatták szentté. Szent Imrét 1083-ban avatták szentté, ezen a napon, s az ünnepe ezért van ma (és nem  szeptember másodikán, amikor meghalt). Kinek olyan az élete, annak teljesen egyértelmű, hogy szent. Amikor II. János Pál meghalt, az olaszok azt káltották: „Subito santo!”, „Rögtön szent!” És ma is vannak szentek: Teréz anya, II. János Pál pápa, stb.. Mennyi olyan ember van, aki megmutatja, hogy azzal a természettel, amit Isten neki adott (pl. Teréz anyának nagyon nehéz természete volt), harcolt a mindennapokban, törekedett az alázatos életre és Isten akaratának megvalósítására. És szent lett. Legyünk szentek! Ámen!

Vissza

 

Juhász Ferenc : Élményszerű templombúcsú a marosvásárhelyi Szent Imre-templomban

 

              Zarándokként jutottam el Kolozsvárról a búcsúra. Sebestyén Péter plébános közös barátunkat, az anyaországi Gyöngyös felelős lelkipásztorát, Juhász Ferencet hívta meg ünnepi szónoknak. Mivel a vendégplébános átutazóban nálam szállt meg, a Kerekdombon, Szent Imre napjára (november 5.) virradólag adódott az alkalom, hogy útitársként és kísérőként hozzá csatlakozzam. Meleg és közvetlen hangú, pózolás nélküli prédikációját annyira korszerűnek és annyira az alkalomhoz illőnek találtam, hogy szerkesztett változatban jó szívvel nyújtom át azt ezúton egyfajta „búcsúfiaként” az olvasónak. Üzenete világos, egyértelmű és tanulságos, s ezért példaértékű modell lehet nemcsak a marosvásárhelyi laikusnak, de valamennyi erdélyi klerikusnak. (Jakab Gábor)

             Egyik városban egy újságíró elhatározta, hogy cikket ír az emberek adakozókészségéről. Koldusnak öltözött és leült a város különböző pontjain koldulni. Aztán leírta a tapasztalatát. Az első élménye az volt, hogy rátámadt a „kolléga” – egy igazi koldus, mert az ő helyét foglalta el. Megpróbálta eltoloncolni onnan. Második élménye, hogy nem a templomok elé kell leülni, hanem az iskolák elé: a fiatalok mutatkoztak igazán nagylelkűnek. A legtöbbet a főiskola bejáratánál dobtak kalapjába. Egészen nagylelkű csak a fiatal tud lenni.

                Ma reggel a kolozsvár-kerekdombi plébánián volt módom elolvasni Jakubinyi érsek úr körlevelét, amelyben Szent Erzsébet napjára gyűjtést hirdet. A körlevél a következő tényszerű mondattal kezdődik: fokozatosan elöregedő társadalomban élünk. Érdekes a kontraszt, és felvethető a kérdés: vajon öregek segítenek az öregeknek, idősek az időseknek? Avagy ha igaz a „koldus” végkövetkeztetése, hogy nagylelkű lenni csak fiatal tud, mi lesz velünk, elöregedő társadalmunkkal?

            Szent Imre ünnepén is ez lehet az első komoly kérdésünk. Szent Imre hosszú ideig a magyar ifjúság védőszentje és példaképe volt – méltán. Mert a fiatalnak fiatal példakép kell, az idősnek idős. Csak Jézus Krisztus jó mindenkinek. Hogy megértsük a helyzetet, abba kell beleélnünk magunkat, hogy Szent István király minden reménységét, jövőjét és elképzelését Imrében látta beteljesülni. Úgy, mint az apák, akik úgy fognak hozzá nagy dolgokhoz, hogy tudják: ez igazán csak a gyermekük életében fog kiteljesedni. Az ország élete, rendje, törvényei, szokása legföljebb ha Imre életében teljesedik ki. Mégis azt kellett megérnie, hogy Imre korai halálával szertefoszlott minden reménye.

            Nem olyan régen temettem egy harmincegy éves fiatalembert. Öngyilkos lett. Értetlenül állt mindenki előtte, hiszen egészségesnek látszott, semmi baja, sőt! Nőtlen volt, lakása, kocsija, jó munkahelye, barátnője – mindene megvolt, amiről a mai ember azt hiszi, hogy minden. Amikor a temetést intézték a szülők, az apa fájdalmában ekképp tört ki: Tisztelendő úr! Pedig mindent megtettünk érte, mindent megadtunk neki. Tessék elhinni, nekem 20 éve se ünnep, se vasárnap. Dolgoztam, mint egy állat, hogy neki mindene meglegyen. Házat építettünk neki Dunaharasztiban, gondolhatja, az nem itt van! Mindene megvolt, hát miért tette? Mert nagy valószínűséggel nem volt apja!– válaszoltam volna szívesen, de nem tettem.

                    Nem szeretném elrontani az ünnepet, Szent Imre ünnepét, aki a magyar ifjúság védőszentje, de az elmúlt hetekben igen sokszor jutott eszembe, milyen helyzetben is van a mai magyar ifjúság. Mert való igaz, hogy mindene megvan – de talán apja nincs. És az apa, aki utód nélkül marad (mint Szent István), siratni való, de sokkal szánalmasabb, ha a fiú marad apa nélkül, ha a gyermeknek nincs apja. Egy nemzet bele tud roppanni, ha nincsenek apák. Apa nélkül felnövekvő nemzedék lettünk. Ha a 20. századot nézzük: az első világháborúban elpusztult a férfiak hadra fogható része, a második világháborúban még többen pusztultak el, akik megmaradtak a háborúban, elvesztek a fogolytáborokban – akik azt is túlélték, az ötvenes évek áldozatai lettek! A jelen se különb: egyik vidéki városban a középiskolás hittanosok között végeztek fölmérést: 60 százalékuk elvált szülők gyermeke. Akinek pedig van apja, az is elhasználódik. Pedig az apákra nagy szükség van. Apák nélkül nem lesznek imrék – és főleg nem szent imrék.

                  Nem viheti sokra az a nemzedék, amely az őseire nem építhet. A rómaiak Aeneast választották ősüknek, mert az égő Trójából kimentette az öreg apját. Daidalos és Ikaros a repülés ókori hősei, a krétai labirintus építői. Minos király bezáratta őket, hogy a labirintus titkát senkinek el ne mondhassák. Ám szárnyakat készítettek és úgy repültek el a szigetről. Ikaroszt, a fiút közben oktatta az apja a repülés technikájára.

               Szeretném elmondani a másik apatörténetet is. Ma egy hete a misére bejött egy részeg férfi. Borostás volt és rossz szagú. Jött áldozni. Adjon nekem is! – mondta, és miután nem adtam, hosszan ácsorgott előttem. Mutattam neki, hogyan kell a helyére menni, de megállt, arra kért, mise után beszéljünk. Jó – mondtam súgva, és ő hátrament. Mise után még le sem vetettem a ruhát a sekrestyében, már ott volt és szinte rám dőlve kért segítséget. Adjak helyet a fiának, mert 13 éves a gyerek és vele lakik az utcán. Jön a hideg, valami hajlék kellene a fiúnak. Ő nem fázik, de a gyereknek fedél kellene a feje fölé. Tudtam, hogy igaz, amit mond, mert nem pénzt kért, nem orvosságra valót, nem akart utazni sehova: csak fedelet a gyerek feje fölé. Jó! – mondtam –, jöjjenek holnap és megoldjuk. Tényleg tud segíteni? – kérdezte és bután mosolygott, mint akik már elitták eszüket, de egy-egy pillanatra kitisztul az agyuk. – Megpróbálok, csak jöjjön a gyerekkel. – Azóta sem jöttek. Pedig annak az embernek ezek őszinte pillanatai voltak.

              Miért tanított minket Jézus így imádkozni: Mi Atyánk? Mert apa nélkül nincs gyermeki élet. Nincs biztonság, nincs erkölcs, nincs öröme az életnek. Az Isten apánk is. Az elmúlt vasárnap mindenszentek ünnepét ültük. Szintén vendégszónok voltam egy Gyöngyöshöz közel eső faluban. Mindenszentekről beszéltem, amikor a szentmise és a körmenet végén, a pápai és  a magyar himnuszt énekelve a főoltárral szemben álltunk, és módom volt tüzetesebben megnézni az oltárképet. Látom ám, hogy a mindenszentekről szóló festményen az összes odafestett szent: magyar. Eszembe is jutott mindjárt a mondás, hogy minden szentnek maga fele hajlik a keze. A szentek kozmopolitizmusa helyett nézhetjük mármost saját mindenszentjeinket. És szentjeink között dobogós helyen van Imre. Talán minden ábrázolásnál a második helyen ő szerepel, az apja, István után. Fiatalságában és nagylelkűségében azonban mint ifjú bizonnyal az első hely az övé. Hogy Imre mit jelentett csupán a legutóbbi századokban is, jelzi, hogy nagyjaink tőle inspirálódva és az ő pártfogása alatt lettek kiválóak. Hadd mondjak csak néhányat találomra: Nagy Imre, Madách Imre, Makovecz Imre, Sinkovits Imre, Thököly Imre, és Imre, a festő, aki ugyan a magyar változaton csavarintott egyet úgy, hogy első hallásra nem is gondolnánk, hogy magyar: Amerigo Tot. Hogy korunk imréi között lesznek-e szent imrék, az nagyban függ az apáktól – miként Imre herceg is Szent István után lett szent.

 LINK:

 http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/2010/46/11.html

 Vissza

 





btz webdesign