Keresés
 
 
Megtekintve: 684 alkalommal
Szövegeim kritikái, méltatások, recenziók - Méltatások

Pennával is szolgálni meseszép feladat!

 

Pennával is szolgálni meseszép feladat!

 

Varga Gabriella nagyinterjúja[1] Sebestyén Péterrel

           Ha valaki egy napsütéses, vidám nyári hétköznapon meglátja Önt halásznadrágban, megtapasztalja szellemes humorát és meghallja harsány nevetését, aligha feltételezné, hogy egy katolikus pappal áll szemben. Konzervatív vagy haladó szelleműnek tartja magát hivatása tekintetében?

 A humor a lélek derűje. Hálával tartozom Istennek, hogy alapvetően derűs alkatúnak teremtett, drága, jó, megboldogult szüleimnek jóvoltából, de azt hiszem, a humor a belső béke és az istenhit „lecsapódása” is bennem. A gondviselő Istenbe vetett hittel szemlélem a világot. Azért vagyok derűs, és azért fogom meg a dolgokat ilyen hozzáállással.

Azt szokták mondani, hogy az egyház ne politizáljon, viszont a politika azt is jelenti: közélet, közös sorsunk. És az úgynevezett jobboldaliság meg baloldaliság kérdésére is azt szoktam válaszolni: nagypénteken a kereszt jobb oldalán a jobb lator bocsánatot kért, a baloldali nem...

Ugyanez a válaszom erre a kérdésre is. Ha a konzervatív alatt a média és a közvélemény által használt fogalmat, a maradiságot, a fejlődés kerékkötőjét értjük, akkor tiltakozom az ellen, hogy ilyen skatulyákba rakjanak. Nem érzem magam ódivatúnak, régimódinak. Igyekszem figyelni az idők jeleire, de nem szaladok a divat hóbortja után. Ha a konzerválás szó értelmét nézzük, azt jelenti: megőrizni, védeni, tartósítani, karbantartani. De tudom azt, hogy az egyház, a hitünk nem muzeális tárgy. Isten kegyelme, az ő sugallatai mindig frissek, időszerűek, a jelenben kapjuk. Urunk Jézus tanítása szerint az újbor új tömlőbe való, a Lélek ott fúj, ahol akar...De azt is mondja: a jó gazda kincseiből régit és újat vesz elő.  Ilyen értelemben igyekszem figyelni a világra, a belső világomra, életünkre, és az adott kérdésekre radikális, újszerű válaszokat adni az Ige fényénél.  Isten a Szentlélek által itt van most is bennünk, köztünk, az eseményekben, a sorsszerű véletlenekben, a találkozásokban, a váratlan helyzetekben. Anyaszentegyházunk nem szokta elsietni a haladást, nehogy elkapkodja, felszínesen összecsapva válaszait.

Az evangélium örök emberi és üdvkérdésekre ad választ minden korban. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma, és mindörökké. Ezért én is úgy szeretnék haladni a korral, az életkorom előrehaladtával is, hogy mindennap észrevegyem, kibontsam, felismerjem Isten mai, állandóan „friss” akaratát. Ahogyan a jó háziasszony is minden nap friss ételt főz szeretteinek.

Azon kívül a konzervatív szó negatív zöngéjét azért is utasítom vissza, mert a hagyomány az, amin állunk. Czakó Gábor fogalmazta meg ezt frappánsan. A szabadelvű világ ezt akarja kihúzni a lábunk alól a globalizáció, az áruk istenítése, a pénz bálványozása által. Zsigereinkre, elemi ösztöneinkre apellál, jó és rossz iránti ingerküszöbünket csökkentve, komfortzónánkat terebélyesítve. Számomra a konzerválásnak pozitív kicsengése van. Őseink, egyházunk által felgyűjtött kincsekről van szó, amelyekből táplálkozunk, amelyekhez minden nemzedéknek hozzá kell tennie a magáét, és mint féltett örökséget továbbadnia a következő nemzedéknek. Lelkipásztori munkámban elsősorban emberi tapasztalataimra, az egyház kétezer éves bevett, kiérlelt, a liturgiában és törvényekben megmutatkozó közös értékekre építek. Magyarán: nem torpanok meg minden kis akadály láttán. A lelkiségekben, a különféle új irányzatokban megjelenő jeleket is figyelem, értékelem, de úgy szoktam mondani, én a papság lelkiségét ápolom, egyebekben is érzékeny megfigyelő vagyok. Számomra csúcs és forrás a liturgia, a szentmise a maga élményével, és innen indul ki minden közösség léte. A fiataloké is, az öregeké is. Attól, amiért Isten ott a szívünkben s a teremtett világban, nem kell úgy kivinni őt az utcára, hogy ne maradjon bent a templomban. Ellenkezőleg: onnan sugárzik ki az eukarisztikus Jézus a hétköznapjainkba is. A körítés változhat, de az ételt attól nem kell felhígítani. A „feszt fud” (fast food), gyorsított eljárással készült, azonnal „fogyasztható”, félkész lelki táplálékoknak nem vagyok híve. A hívők nem fogyasztók, hanem Istennel, Istenből élő emberek. Ez lelassulást, csendet, odafigyelést, gondolkodást, tanulást, rendszeres gyakorlást feltételez.

           Van-e még valaki, aki Péter atyának szólítja, vagy már teljesen egyértelmű mindenki számára, hogy Ön „Péterpáter”?

           Ritkán szoktak atyának szólítani, nem is nagyon szeretem. Káplánkoromban is jobban esett, ha pap bácsinak szólítottak. Főleg a csíkiaknál Csontos pap bácsi voltam, mert amelyik gyereknek hirtelen nem emlékeztem a nevére, azt úgy jegyeztem meg, hogy „csontos”. Aztán később egy bécsi ünnepi rendezvényen +Lászlóffy Aladár szólított Péterpáternek és ez rajtam ragadt.

            Önéletírását így kezdi: „Noha Csíkszentmihályon születtem és édesanyám is ott dajkált – 1973-ig ugyanis ott teljesített kántori szolgálatot –, mégis szépvízinek vallom magam. Alcsík és Felcsík találkozik bennem, oldalcsíki székelyben, hiszen Szépvíz, gyermekkorom színtere éppen Csík vármegye közepén, illetve onnan kissé keletre, néhány kilométerre a csíksomlyói Szűzanya lábától, a Pogány-havas alatt helyezkedik el.” Mit adott Önnek a csíki talaj, a csíki levegő, a csíki néplélek?

 Ott szívtam magamba az anyatejet, ott játszadoztam (kardoztam, pittyeztem, bújócskáztam) gyermekként, ott ismertem meg a világot és eszméltem magamra. A friss, fenyőillatú levegővel szívtam magamba a munka szeretetét, a hűséget, az igazságért való kiállást, a sok-sok humort, éneket és imádságot. Ott éreztem meg, mit jelent a katolikus hit, a szentségek, a Mária-tisztelet, mit jelent egy közösséghez tartozni. Belegyökereztem annak a tájnak, vidéknek a mentalitásába, ott sajátítottam el szókincsét, gondolkodásmódját, a szívós székely kitartást, a kommunizmus szorításának dacára.

           Ugyancsak önéletrajzában olvashatjuk, hogy Isten „a drága, az Úrban megboldogult szülein – akik egyszerű munkásemberek voltak – és egyházközösségén, nem utolsósorban gyermekkora pap bácsiján, +Szilágyi Istvánon keresztül” szólította meg. Kifejtené ezt bővebben?

 Szépvízen és szülőfalumban Szilágyi papbácsi közel húsz évig szolgált. Művészlélek, széphangú, buzgó pap volt. Az akkori viszonyok között nagyon is modern. Nemcsak gyakorlati érzéke volt, hanem gyönyörű vitrálékat és csendéleteket is festett. A templomi énekeket mind lerajzolta egy nagy kartonlapra, s azokról tanultuk meg. Ugyanígy a hittanórák tananyagainak illusztrációit is érzékletesen festette-rajzolta, s ez nekünk nagyon hasznos segédanyag volt. Volt egy csípős vesszője, azzal tartott rendet a lurkók között. Az ünnepeket szépen előkészítette, pásztorjátékokat tanított, diavetítőn, klasszikus zenei háttérrel a templomban Jézus szenvedését, a hittanteremben különféle szép mesefilmeket vetített. A Szekuritáté sokat gyomrozta, kínozta, de nem tudta megtörni, s ezt mi sem vettük soha észre. Nemzedékeket nevelt fel Szépvízen.

Mi akkor voltunk gyermekek. Legtöbbünknek a templom második otthonunk volt. Persze jártunk iskolába, néha moziba is vagy a kultúrotthonba előadásra, de vasár- és ünnepnapokon a templomban voltunk. A hittanórákon, a hittanteremben pedig egy új világ bontakozott ki előttünk. Édesanyám kántornő, majd sekrestyés volt, úgyhogy sokszor szabadidőmben is, ha az otthoni munka nem akadályozott, a templom körül tevékenykedtem. A papbácsi színes egyénisége, a liturgia magasztossága, az egyházi ünnepek elragadó varázsa, élménye már gyermekkoromtól belém csöpögtette a vágyat, hogy nekem itt a helyem. Ministránsként a papbácsi külön feladatokkal is megbízott, s ilyenkor még odaadóbban akartunk szolgálni. Így ért meg bennem lassan a hivatástudat, amelyet aztán nyolcadik osztály környékén kezdtem tisztázni és egyre világosabban, erőteljesebben érezni.

            1992-ben szentelte pappá Bálint Lajos érsek Csíksomlyón. Káplánként Sepsiszentgyörgyön (1992), Csíkszeredában (1992–1996) és Gyergyóremetén (1996–1997) szolgált. 1997 és 2006 között Erdőszentgyörgyön, 2006 óta pedig Marosvásárhelyen plébános, szentszéki tanácsos.Gyergyóremetéről milyen emlékeket őriz?

          Az ottani közel féléves szolgálatomban egy másfajta lelkipásztori modellt ismerhettem meg. Egészséges, életerős egyházközségbe csöppentem, ahol nagyon elevenek és meghatározóak a hagyományok, ugyanakkor jó értelmiségi réteg, lelkes tanári-pedagógusi közösség is lendületet ad az egész falunak. Ez a lendület azóta is töretlen.

          A székely nép jó ismerőjeként mit gondol, van-e különbség a háromszéki, a csíki és a gyergyói néplélek között?

          Jó a kérdés, valóban megérne egy hosszabb kutatást, hatástanulmányt. Amit a saját tapasztalatomból leszűrhetek – évfolyamtársaim Székelyföld minden szegletéből származóak és szolgálati helyeimen is sorba vettem a keleti székely székek szállásterületét –, az, hogy létezik valamiféle fokozatosság a székely karakterben, attól függően, hol él, honnan származik valaki. Nyilvánvaló, hogy ennek társadalmi (iparosítás, nehéz munka), földrajzi (zord vidék, hideg időjárás, kemény termőföld) és történelmi okai (háborúskodások, katonaság, idegen uralom) is vannak, de én azt vettem észre, hogy a háromszéki székely a legbarátságosabb. Kreativitásban, munkában, ötletességben, agyafúrtságban és találékonyságban egymással versenyeznek, viszont amint jövünk észak felé, úgy zordabb, keményebb szíjasabb a karakter. A gyergyóiban látom a legtöbb szíjasságot, hajthatatlanságot és hajlíthatatlanságot, keménységet. Vagy azt is mondhatnánk erre, hogy bütüs... Ha viszont elmélyülnénk a témában, feltűnne, hogy falvanként, családonként árnyalódik ez a karakterjegy. Ezért is nem általános, hanem inkább egyfajta jellemvonásunk. Természetesen mindegyikünkben megvan a keményfejű konokság, a nehezen bocsátás vagy harag képessége, mindegyik székely hamar felvesz, felcsattan, kihozható a sodrából, de talán a gyergyói változik a legkésőbbre. Persze ez csak személyes vélemény, semmi elemzés vagy értékítélet nincs mögötte.

Remélem, nem veszi zokon, ha azt mondom, ahogy Marosvásárhely – ahol szolgál – és a tágabb értelemben vett Székelyföld, illetve Erdély határain kívül Önt egyre inkább mint a tollát nagy hozzáértéssel forgató írót ismerik az emberek, olvasók. Közel húsz éve hallatja jegyzeteit, kisesszéit a Marosvásárhelyi Rádió egyházi műsoraiban, rendszeres jelentkezője a legkülönbözőbb online médiumoknak, könyvei száma tán már meg is haladta a tizenötöt. Mikor és hogyan fedezte fel, hogy van egy másik helye is a világban: a média világa?

Néhány évvel pappá szentelésem után, Csíkszeredában fogalmazódott meg bennem először, hogy valamilyen módon a nagyobb nyilvánosság elé kellene tárnom azt, hogy mi zajlik az emberi lélekben, illetve hitünk tanítását a prédikáción túl is eljuttassam azokhoz, akikből vétettem. Az igazi „áttörést” az 1998-as esztendő hozta meg. Erdőszentgyörgyi plébános voltam, amikor Tóth Béla, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, és Csató Béla, a marosi kerület akkori főesperese (ma csíkszentkirályi plébános) felkért, hogy vállaljam el a rádió egyházi műsorában a katolikus felekezetnek fenntartott adásrész szerkesztését. Menet közben tapasztaltam meg, hogy az öt-hat perc összeállításához milyen rengeteget kell készülni, hiszen óriási súlya van annak, amit az ember kimond. Ez a lehetőség ugyanakkor rádöbbentett arra is, hogy a média rendkívül fontos eszköz lehet Isten üzenetének továbbítására, hogy a rádiómikrofon bizonyos értelemben meghosszabbított szószékké válhat, hiszen általa az evangéliumi magyarázat túllép a templomi kereteken. Sőt itt nemcsak a templomi szószék meghosszabbításáról van szó, hanem egyfajta igényesebb irodalmi, hitbeli megközelítésről is, ami egyszerre hordoz teológiai mélységet, misztikát, hétköznapi pszichológiát. Ezeket a nagyon sok elmélkedés, előkészület, imádságos elmélyülés és szakmailag igényes forrásmunkák átolvasása eredményeként megszületett írásokat úgy kell hallgatni, olvasni és átelmélkedni, hogy az a szívünkig hatoljon: akár letenni egy kis időre, és hagyni, hogy munkáljon a Lélek a szavak által.

Nem vagyok született író, talentumnak sem tartom magam, húsz évvel ezelőtt minderre még gondolni sem mertem volna. Egyszerűen csak csodálom és tanulom a magyar nyelvet. Az egyházi vonatkozású irodalmon belül az anyanyelvet és a szépirodalmat igyekszem tisztelettel és alázattal megközelíteni mindennap, csínjait próbálom magamévá tenni, úgy, hogy a szórend, a veretes magyar stílus, a gördülékenység „végeredményét” mindannyiszor megszenvedem. Sokkal inkább gondolkodó embernek tartom magam, mintsem írónak, aki a hitét próbálja megfogalmazni, leírni és lelki táplálékként közkinccsé tenni. Az írás számomra gondolkodás és evangelizálás. Nem titkolom azonban, hogy a hitükben erős és hitüket még kereső emberekhez szóló írásaimmal és könyveimmel népem lelki-szellemi felemelésén fáradozom. Úgy hiszem, életminőségének javulása elsősorban ezen múlik. És, ha már a templomon kívül is lehetőségünk adódott ezen dolgozni, próbálok kihasználni minden célra vezető eszközt.

         Az írás, a betűvetés is pasztoráció valóban, és Önnek megadatott íráskészség, éleslátás, érzékenység, minden, ami szükség ahhoz, hogy az írása valóban útmutatás, lelkigondozás legyen.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban tudatosul bennem a Gondviselés titokzatos terve. Ráéreztem arra, hogy ez is az én utam, mert így még több gondolatot tudok eljuttatni még több emberhez. A papi hivatás mellett, vagy inkább azon keresztül visszhangra találtak bennem a történelmi Székelyföld nagy Áronjainak példái, messze mutató alakjai. Gábor Áron küzdeni akarása és tettrekészsége, Tamási Áron szülőföld- és anyanyelvszeretete, Márton Áron, az emberkatedrális sziklaszilárd hite és szíjas székely konoksága Szépvíz és a székelyek védőszentjének, Szent Lászlónak az álmait és hitvallását valósították meg.

Az írás számomra most már létszükséglet. Szenvedélyemmé vált. Szeretném megosztani a felismerés örömét leendő olvasóimmal is.  Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként továbbadjam. Ahogyan más kollégák szerveznek, építenek, táboroztatnak, tanítanak vagy lelkigyakorlatokat tartanak, én írok. Nem mintha egyebet nem csinálnék. Ám mostanára ez is papi szolgálatom részévé vált. Kényszerű kötelességem és meseszép feladat egyszerre, melyet szívesen vállalok. Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel állni Isten szolgálatában. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem.

Bármi történik a világban, és főként magyar honban, arról rövidesen halljuk-olvassuk az Ön nagyon markáns véleményét. Olyan témákat ragad meg, amelyek mindannyiunkat érintenek, foglalkoztatnak, és amelyek szorosan összefüggnek emberségünk etikai vonatkozásával, tartásunkkal, értékrendünkkel, viselkedésünkkel. Minden érdekli?

Hát minden éppen nem. Nekem is megvannak a magam korlátai..., érdeklődési területeim, kedvenc témáim. Az egyes témák – pénz, politika, fiatalság, öregség, korrupció, munka, piacgazdaság, nők, apaság, bűn, megbocsátás, jó és rossz, halál stb. – kifejtései személyes reflexiók. Az „út mentén” adódnak, felfigyelek rájuk, rágódom rajtuk, eltöprengek felettük. Kóstolgatom, boncolgatom, aztán kiírom magamból. Az élet idedobja nekem a labdát, én meg vissza neki, de már másként... Mindegyikben van egy kis derű, székely lelkiség is. Amolyan lelki publicisztikák. Mindegyik egyfajta spirituális dolgozat, hogy segítsen másokat is elgondolkodtatni. Ezért találtam magamra, úgy érzem, az esszé műfajában. Igyekszem lerázni azokat a közhelyeket, amelyek a prédikációkba, papi beszélgetésekbe be-belopóznak. Az évek múlásával néha újrafogalmazok már megtanult igazságokat, élesebben teszek fel kérdéseket, rázósabb témákhoz is hozzányúlok. Nincs bennem félelem vagy álszemérem, hogy emiatt most vajon mi lesz. Úgy vettem észre: aki engedi, hogy egy-egy téma megérintse, nem fogja abbahagyni a gondolkodást a cikk elolvasása után sem. Már várja a következőt, rákérdez, vagy éppen az „aha-élménnyel” veszi le őt a lábáról az olvasnivaló...

          Azt mondja, Ön nem író, hanem gondolkodó ember. Mondja meg nekem, legyen szíves: mi nagyon jó a mai világunkban és mi nagyon rossz? Mi az, amit szeretünk és mi az, ami elkeserít minket benne?

           Úgy érzékelem, hogy világunk legfőbb értéke a szabadság. Mi, akik értük-éltük az elnyomó kommunista diktatúrát, össze tudjuk hasonlítani, mennyire más szabadon gondolkodni és cselekedni. Világunk vívmánya, ami nagyon jó, hogy: tudunk egymásról. Ez az újfajta egység és szolidaritás, ami a világhálónak köszönhető, ez szerintem nagy áldás. Csak tudni kell jól bánni, élni vele. Ahogyan a nyilvánossággal is.

          Ami elkeserítő, hogy a nagy szabadság sokakat felkészületlenül talált, s a mai szülőket sem nagyon látom, hogy felkészítenék gyerekeiket a szabadsággal való bánni tudásra. Ezért van az, hogy a dolgok, az áruk, a lehetőségek elkápráztatnak, mértéktelen kisgömböcként pöffeszkedik bennünk a pénz, a talmi kincsek, a cuccok utáni sóvárgás. Hazug, hamis illúziókat kergetünk és dédelgetünk magunkban, hogy gyermekeinknek ezzel jobb lesz. Miközben kivesz a munka, az áldozat, a kevés megbecsülésének az értéke, kihunyni látszik az elköteleződés, a kitartás tüze. Állandóan nyavalygós, panaszkodós, stresszes, elégedetlen és türelmetlen fogyasztók lettünk, mert veszni hagytuk érzékünket a jó és a rossz megkülönböztetésére. Tabuvá kiáltottuk ki a bűnt, nem illik beszélni róla, és Istent is holmi vésztartaléknak fokoztuk le. Mindent viszonylagosnak tartunk, értelmezünk, és az állandó kommunikáció és (csettelés) csevegés címén elhallgattatjuk a belső sugallatokat, sőt egymástól is elidegenedtünk.

          Írásaimban is ezeket a tényeket igyekszem tetten érni, leleplezni, megvizsgálni és útmutatást is adni. Mert van elég jó, szép, tartós érték bennünk is, a világban is. Isten nem ment nyugdíjba. Itt van állandóan: és ösztökél, hogy vele együtt le tudjuk győzni a rosszat. A rossz egyébként érdekes módon nem alkot, nem teremt, nem tesz hozzá az értékekhez, csak burjánzik, élősködik, elszívja az energiát, sokszor a haladás, a puccos, jól csengő-látszó reklám álruhájában. De ha a fejére koppintasz, megszégyenül, behúzza a farkát, és elkotródik, mert a sötétség nem szereti a világosságot.

          Néhány évvel ezelőtt elindította saját honlapját, a www.peterpater.com oldalt. Miért tartotta ezt fontosnak? Ön is úgy látja, hogy az online médiáé a jövő? Milyennek látja a nyomtatott sajtó, a könyvkiadás, az olvasási kedv helyzetét?

          A könyvnek megvan a maga sorsa, tudták ezt elődeink is. Én sem temetem a Gutenberg Galaxist, legfeljebb most ez az elektronikai, virtuális divathullám átértékeli, vagy kissé csökkenti a szerepét. De ha van lelki tartásunk, szellemi igényességünk, a könyv, a nyomtatott sajtó nélkülözhetetlen része lesz gyermekeink kultúrájának is.

           Gondoljunk csak a „bio - életmódra”, a természet szeretetére, az egészséges életmódra (fertőzések, tápszeres élelmiszerek, civilizációs betegségek miatt is), egyre jobban felértékelődik majd a személy autonómiája, s ebbe az is beletartozik, hogy ne függjek a számítógéptől, a „ketyeréktől”, sőt még a villanyáramtól sem. A könyvhöz nem kell áram, elég a természetes napfény. És elfér egy zsebben, egy szatyorban akkor is, ha túrázom, ha tengerparton vagyok, ha nem vagyok otthon, vagy ha elvették a villanyt. Az „onlájn-média” sok előnye ellenére úgy gondolom, nem fogja átvenni a könyv szerepét. Tekintélyét a televízió megtépázta, de nem vált kibékíthetetlen versenytársává a könyvnek. Nem is lenne képes rá. Könyvből olvasni praktikusabb, izgalmasabb, egészségesebb, és nagyobb szabadságot ad.

          Évekkel ezelőtt, az újságírói tanfolyamon is felhívták a figyelmünket arra, milyen jó lenne, ha az egyházközségek saját életüket, arculatukat is megjelentetnék a világhálón, ezzel is segítve a hívek összetartását, egybekapcsolódását, a hirdetések és a lelki táplálék könnyebb eljutását a családokhoz. Ebből a megfontolásból, no meg, hogy saját írásszenvedélyemnek is teret és keretet szabjak, hogy önálló, saját bejáratú webfelületem legyen, néhány jóbarátommal és ismerősömmel tavaly tavasszal elhatároztuk, hogy egy saját alkotói honlapot hozunk létre. Nem a létrehozás a nehéz, hanem a fenntartása, értékes tartalommal való megtöltése. Ezért igyekszünk azt most is úgy működtetni, hogy a kép, a hang, a leírt és élőszó egyaránt jelen legyen, könnyen elérhető és kezelhető módon, az evangélium friss kenyerével táplálja mindazokat, akik éheznek rá. És úgy megkívántatni, hogy éhezzenek rá. Úgy érzem, ez áldásos munka. Mára már amolyan egyszemélyes intézménnyé vált és több ezer állandó olvasónak örülhetünk. Azt vettem észre, hogy honlapunk az arckönyv (fészbuk) szüntelenül pörgő, vibráló és változó világában így egyfajta állandóságot, lelki eligazodási pontot biztosít, és azt hiszem, az onlájn egyházi médiának is ez lenne a szerepe.

        Azt mondta, visszhangra talált Önben a történelmi Székelyföld nagy Áronjainak példája. Hogyan érhetnénk el, hogy ez székely fiataljaink minél többjében visszhangra találjon? Mit kell tennünk ezért?

          Nem vagyok fiatal-párti, nem is voltam soha. Én felnőtt-párti vagyok. A fiatalság egy átmeneti létállapot. Abból ki kell nőni. Ez a felnőttek felelőssége, hogy milyen mintát élnek, adnak gyermekeik elé. Nem elkényeztetni kell, hanem feladatot adni, hogy edződjenek. Találjanak rá saját értékeikre, feladatukra, és lépjenek rá saját, felelős, nagy- és kisbetűs életútjukra. Nem kell őket kímélni, helyettük elvégezni bizonyos feladatokat csak azért, hogy nekik könnyebb legyen, mert ezzel csak elpuhult, csenevész, határozatlan és bizonytalan emberekké válnak. Annyi érték, szépség, kreativitás, lendület van bennük, de ezt meg kell, hogy tanulják a jó érdekében lecsapolni, hasznosítani. Ha csak sodródnak s elpocsékolják fiatal éveiket az élvezetek címszó alatt, akkor mi marad az életre? Isten azért adta, nem? S Ő azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. De Vele, és nem nélküle...

          Meg kell mutatni nekik a kitartással járó nehézségeket és örömet, a jól végzett munka utáni fáradtság elégtételét, meg kell szerettetni velük mindazt, ami nehéz. Ez a szülők és a felnőttek feladata. Nemrég egy újságban olvastam: a munkaadók panaszkodnak, hogy a fiatalok egy-két hónapig sem bírják ki egyazon helyen. Megszöknek, megfutamodnak, otthagyják. Ennyiért? – mondják. S továbbállnak. Aztán találnak újat, aki még annyit sem fizet. És lecseréli őket egy még fiatalabbra. Az ilyenből milyen családanya, családapa lesz? És mindenkinek nem kell diplomás, doktorátusos, egyetemet végzett, több nyelvet beszélő mérnöknek vagy orvosnak lennie. Meg kellene szerettetni velük a kétkezi munka, a mesterségek becsületét, szépségét. Amíg nem ezt látják, addig az egyházban is csak az élményvallásosság ideig-óráig feldobó hétvégi buliját érzékelik, aztán eltűnnek a süllyesztőben, esetleg a jegyesek oktatásakor előkerülnek. Vagy akkor sem biztos. Ha viszont olyan közegben, családban nő fel a fiatal, ahol ezekre a pozitív értékekre mintát lát, szüleiben ezekre támaszt talál, akkor biztos, hogy Isten kegyelme is könnyebben megfogan benne, és nem kallódik el.

          Amikor Konfuciuszt megkérdezték, mit tenne először, ha őt bíznák meg egy ország irányításával, ezt válaszolta: „Először bizonyára kijavítanám a nyelvet.” A kérdező zavarba jött. „Miért?” – kérdezte. „Ha a nyelv nem helyes – válaszolta Konfuciusz –, akkor amit mondanak, azon nem a mondottakat értik; amikor nem azt értik, amit mondanak, akkor nem teszik meg, amit meg kell tenni; amikor nem teszik meg, amit meg kell tenni, az erkölcs és a művészet megromlik; amikor az erkölcs és a művészet megromlik, az igazságszolgáltatás téves irányban halad, az emberek reménytelenül összezavarodnak. Tehát semmi önkényességnek sem szabad lennie abban, amit mondunk. Ez a legfontosabb.

Zárás helyett:

„Aki következetesen jelen van a nyilvánosságban írásaival, elmélkedéseivel, aki közreadja a gondolatait, az észrevétlenül, akarva-akaratlan megnyitja szívét-lelkét olvasói előtt. Az ilyen ember nyitott könyvvé válik. Írásain át belelátunk a lelkébe. Megtudjuk, miről mi a véleménye, milyen értékrend mentén éli az életét, mi izgatja, minek örül, miket fájlal. S ez nem más, mint tanúságtétel. Tanúságtétel az élet forrásáról, Istenről. Tanúságtétel életünk alakító, formáló, számon kérő, többre hívó, ítélő mesteréről, Jézus Krisztusról. És természetesen tanúságtétel a Szentlélekről is, aki elvezet a szent értékek felismeréséhez, bátorságot ad azok felvállalásához, inspirálja gondolatainkat, és vezeti tollunkat, hogy szóba is tudjuk önteni mindazt, amit ugyancsak Ő megsejtet lelkünk mélyén. […] Sebestyén Péter egyházi ember, pap, lelkipásztor, egy egyházközség lelki vezetője. Lehetetlen ki nem olvasni, ki nem hallani a gondjaira bízottaknak szánt üzeneteket, válaszokat, az együttgondolkodásra hívás meleg hangját, az ugyanazon úton járás tapasztalatából adódó együtt érző biztatást, bátorítást. Úgy biztat és úgy bátorít, hogy magát is biztatja, magát is bátorítja. Kinek szurkoljon a lelkipásztor, ha elsőként nem éppen saját magának? Minket többnyire leminősítenek, lehurrognak, lekezelnek. De hát ez is a megmérettetés, lelkünk kitárásának, önmagunk megmutatásának az ára.”

Oláh Dénes, marosvásárhelyi főesperes, többkötetes szerző, közíró

 [1]Az Új Kelet c. lapban, Varga Gabriella tollából megjelent „Pennával is szolgálni meseszép feladat” című interjú valamint a Kalejdoszkop c. magazinban, - szintén Varga Gabriella tolmácsolásában – megjelent interjú, a „Sebestyén Péter: Az írás számomra gondolkodás és evangelizálás” c. újságcikk összevont, szerkesztett változata.

 




« vissza
 
 





btz webdesign