Keresés
 
 
Megtekintve: 1007 alkalommal
Szövegeim kritikái, méltatások, recenziók - Méltatások

Hittel, szeretettel, zenével és humorral neveltek

Hittel, szeretettel, zenével és humorral neveltek[1]

I. rész

 

Mottó:

            Akkor is, ha nem lájkolja a bulváron vagy fészbukon konzumidiótává lett fősodor...

 

         Az idei könyvvásár egyik újdonsága Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus lelkész Ezüstbeszéd című, novemberben megjelenő, tizenötödik kötete. Ennak kapcsán, de azért is beszélgettünk vele, hogy már csak hetek választják el a felszentelésének 25. évfordulója alkalmából megtartott ezüstmisétől.

Hogyan indul az életnek egy ember, akiből később pap lesz? A szépvízi ministrálások, a templomban vetített diafilmek, a bárányvágások, a húsvéti barka emléke játszik-e szerepet a hivatás választásában?

         Isten útjai lélektől lélekig tartanak. Ez az én életemben is így van. A kegyelem előkészítő munkája már ott lappang és tetten érhető, ahogyan Isten összehozta szüleimet a szerelem hullámhosszán. Ahogyan Csíkszentmihályon majd Szépvízen hittel, szeretettel, zenével és humorral neveltek. Ahogyan megszerettették velem a templom különös világát, vagy otthon, házimunka közben beszédtémaként is mindennaposak voltak a hit dolgai. Gyerekként megfogott engem a templom különleges hangulata, mintha  egy kicsit megnyitották volna a mennyország kapuját. Kellett ehhez egy hivatását lelkesedéssel, tűzzel megélő papbácsi, kellettek a gyönyörű egyházi szertartások, emelkedett hangulatot adó ceremóniák, s a Szentírás üzenetének az ereje, amellyel a pap is meg tud érinteni annyi embert, ugyanakkor kellettek az év szakrális ünnepei, melyekkel a hétköznapi profán munkát is megszenteltük, kellett a szülőfalum élő hagyománya, hitélete, amely engem is magával ragadott, berántott ebbe az „istenes életbe”.

         A pályaválasztás témája is egyre gyakrabban előjött, és ott egy belső hangra, sugallatra aképp rezonáltam, hogy nekem Isten „közelében” a helyem. Szomszédunkban volt mozdonyvezető, még a milicisták (rendőrök) bőrébe is „bújtam volna”, nyilván abból az indíttatásból, hogy szerettem a rendet, az igazságot. Meg a templomi liturgia is bizonyos fegyelmezettséget követel, már a ministráns gyermektől is. S ez nekem nagyon imponált. Alapvetően a papság iránti elhatározásom volt a legerősebb. Amikor az osztályban fogalmazást írtunk, ki mi szeretne lenni, nyilván nem írhattam le, hogy pap szeretnék lenni, helyette milicistát írtam.

„Kellett nekünk a felfokozott gennyes seb, kellett az a világméretű pedofília, kellett a vatikáni bankbotrány, hogy újra gatyába rázzon, hogy újra felélessze bennünk a prófétei lelkületet...” – olvassuk egy sebipáter-írásban. De valóban kellett mindez?

         Egy belvárosi (marosvásárhelyi, szerk. megj.) Keresztelő Szent János-napi búcsú szentbeszédében hangzott el. Elsősorban hívő emberként, felelős egyháztagként töprengtem el modern életünk eseményein: botrányainkon, sebeinken és bűneinken, amely az egész egyházé. Mindannyiunkéi. Arra próbáltam reflektálni, Isten miért engedi meg – akár szabad akarati döntéseink eredményeképp is – megtapasztalni saját bűneink következményeit. Akár egyéni sorsokban, vagy egy közösségben. Ez is az isteni pedagógia része, hogy tanuljunk belőle. Hogy amikor higgadtan kielemezzük belőlük a tanulságot, javítsuk ki hibáinkat. Okulva belőlük, kerüljük el a következőkben azokat a helyzeteket, amelyek akár lelki halálunkat okozhatják.

Mi hajtja, amikor nemcsak a szószékén kívánkozik ki a tanítás, hanem írással is valamiféle missziót vállal? Odamondás, beszólás, egyfajta kívülálló fogadatlan prókátorság ez, esetleg az írói véna, hajlamok levezetése?

         Onnan kezdeném, hogy a pap feladata egyszerre, vagy legalábbis párhuzamosan a hármas küldetés szolgálata: papi, tanítói és pásztori. Király–pap–próféta, hogy a Biblia szóhasználatával éljek. Az egyházközség lelki vezetője vagyok mint plébános, kiszolgáltatom a szentségeket, mint kegyelmei eszközöket, hogy az üdvösséget Krisztus általam juttassa a rám bízottaknak. Ugyanakkor hirdetnem kell az evangéliumot, hiszen az kényszerű kötelességem – Szent Pál szavait kölcsönözve. Az írás is az igehirdetés jegyében történik. Elsősorban a rádiós jegyzetek, katekézisek adtak hozzá lökést, bátorságot, immár  közel húsz éve, de egyre inkább szükségét érzem annak a fajta modern hitvédelemnek, amely  a keresztény alapállást hivatott tisztázni olyan ellenszélben, ahol ugyan nem tiltott a vallás, de látjuk mi folyik körülöttünk.

Mi folyik körülöttünk?

         Gondolok itt a szellemi káoszra, a jobb- és baloldal politikai-szellemi áramlataira, a felhígult morális trendekre, arra, hogy lassan minden viszonylagos, relatív, minden vallás egyforma, a vallások csak ideológiák... Elmosódnak a határok a szakterületek között. S miközben egyre szakosítottabb lesz egy adott tudományág, foglalkozás, vagy hivatás, mégis mindenhez akarunk érteni s mindenbe beleszólunk, hiszen rengeteg nyilvános információnk van mindenről. Meg arra is, hogy lassanként a keresztény tanítás idejétmúlttá válik, nem érezzük magunk számára kötelezőnek. Valamiféle álságos tolerancia és szabadelvűség jegyében szeretnénk élni – legalábbis a média egy része szerint –, a vallásos hitélet érdekességnek, néprajznak, tömegbázisnak ugyan jó, főként kampányidőben, különben nem eszik már olyan forrón a kását a hívek sem.

         Ebben az  értékpluralista bevásárlóközpontban már inkább lelki és pszichológiai-filozófiai turmixok, koktélok, szecskák, híg limonádék vannak, lehet keverni keleti és nyugati opciókkal, A- vagy B-tervvel, hiszen fakultatív a hit. Nem lehet senkire semmit ráerőltetni, de azért a reklámok, a kampányok s az életmód szakértő előadások keményen mossák az agyat, kiforgatják a szavak eredeti értelmét, visszaélnek gyengeségeinkkel, gyakorlatilag megveszik a lelkünket. Kihasználják a hiszékenységet és a bizalmat. Kiárusítják az emberekben meglévő tiszta, őszinte, az igazság, a valódi értékek, a transzcendencia utáni vágyat. Tetszetős, könnyen emészthető válaszokat kínálnak létkérdéseire.

         Persze, ha a pap hirdeti az egyház tanítását, – ami kétezer év alatt igenis kiérlelődött és abszolút isteni igazságok pillérein nyugszik, vagyis hitletétemény –, az már túl merev, idejétmúlt, elavult. Jobb mellőzni. Mert ugye, „fejlődni” kellene a korízléssel, miközben ő ugyanazt mondja, mint elődei ezelőtt száz évvel vagy ezerrel. Ha viszont egy pszihológus, egy mentálhigiénés szakember mondja, vagy egy néprajzkutató, na, az modern, fülcsiklandozó, annak van hírértéke. Nos ilyen kavalkádban kell a mai apostolnak, kereszténynek, mint tanúnak, tanúskodnia a Megváltó Jézusról.

         Ezt próbálom én is írásaimmal: leleplezni a csúsztatásokat, elhúzni a függönyt az ördög elől, felvillantani Jézus igazságát, akkor is, ha ezt nem lájkolja a bulváron vagy fészbukon konzumidiótává váló fősodor. De a kegyelem mindig megmozgatja azt, aki érzékeli a Lélek sugallatait, aki rezonál a leírtakra, és szíven ütve, érintve érzi magát. Hivatásom is arra ösztönöz, hogy segítsem a rám bízottakban, az olvasókban a szellemi-lelki tisztánlátást.  Meg vagyok győződve arról: nemcsak az első századokban, vagy a középkorban kellett megvívniuk a  keresztényeknek a maguk szellemi küzdelmét, hanem ma is. Ma is van épp elég téveszme, eretnekség, szakadár irányzat minden oldalon, de a keresztényégen belül is. Ezért elsősorban a hitbeli alapállást igyekszem a mai hívőkben elmélyíteni. Úgy érzem, ezzel a szülőfalum, szülőföldem iránti hála-adósságomat is törleszthetem. Alig telt el két év,  mióta alkotói honlapomat létrehoztuk, s ma, hála Istennek, többen olvassák már, mint ahány eladott újságja van  akármelyik erdélyi lapkiadónak. Nemrég már a 13 400-ik  olvasónk is feliratkozott. Ezzel nem az erdélyi magyar média fontosságát, létjogosultságát akarom kétségbe vonni, csak azt akartam érzékeltetni, hogy a jó, az igaz, a szép, a szent, vagyis ami Istenhez köt minket, az mindig utat tör magának.

 

 

Az öröm, a jókedv kifejezetten szükséges az élethez

II. rész

 

Milyen érzés volt 2004. június 27-én Szépvizen búcsús beszédet mondani, azon a helyen, ahonnan minden, vagy majdnem minden elindult?

         Mindig megható, amikor szülőfalumban, Szépvízen hirdetem az igét. Mondanom sem kell, hogy bár Szentmihályon születtem, mégis Szépvíz számít szülőfalumnak. Odavalósinak tartom magam. Hiszen hároméves voltam, amikor szüleim visszaköltöztek Szépvízre. Úgyhogy minden gyermekkori élményem odaköt. És bár gyerekkori ministránsként otthonosan mozogtam a templomban – édesanyám sokáig sekrestyés, harangozó, sőt helyettes kántor is volt –, felnőtt papként ma is megremeg a térdem, amikor az oltár mögé állok. Nem az emlékek miatt, s nem azért, mert nem vesznek komolyan, hanem inkább amiatt, hogy azok a falusfelek, akik addig „péterkét” láttak bennem, most mást várnak el tőlem. Annak, amit most nekik mondok, tétje van. És „Ágota fia” nem vallhat szégyent a falu előtt... Úgyhogy  2004-ben is ezzel a lámpalázzal kezdtem el prédikálni a Szent László-búcsún. Bele is foglaltam a szentbeszéd elejébe. Maga az érzés egyszerre megrendítő és örömteli.  Hát, amilyen az Úr Jézusnak lehetett Názáretben...

Gyakran él konkrét történelmi történelmi példákkal, akár a magyar, akár a világhistóriából. Ez csak az eszköztár egy része, vagy van ennek más oka is? Esetleg amolyan hiánypótlási kényszer, hogy amit a világi történelemoktatás elmulasztott...

         A történelmi példák egy része adott a konkrét ünnep háttere, liturgikus története miatt is. De nyilván van ebben is oktatási, tanítási cél. Isten hogyan szól egy történelmi esemény által hozzánk. Ha valamiért megtörtént, abból is, szabad akaratunk hálózatának különleges gubancain keresztül is, ki tud hozni valami szépet. Emberi tanulságok mellett léteznek azonban hitbeli tanulságok is.  De mindig ügyelni kell arra, hogy ne pusztán rendhagyó történelemóra legyen  a prédikációból, hanem süssön át rajta a hit öröme, a remény ígérete, a megbékélés vágya. Keressük tudatosan Istent mindenben, még a legvéresebb csatáinkban, veszteségeinkben, nemzeti sorstragédiáinkban is, mert ott van. Nagypénteken is az emberi gonoszság feszítette keresztre, de Szent Fölsége ebből is „ki tudta hozni” a megváltást...

Az Ezüstbeszéd kötet Vegyes beszédek, esszék fejezetben gyakran profán vicceket, történeteket ágyaz az írásokba. Mint ahogyan más kötetek más írásaiba a majdnem-szleng. Ez még belefér?

         Ami az esszék, vagy egyéb műfajú beszédek, írások eszköztárát illeti, azt kell mondanom, hogy igyekszem nyitott szemmel-füllel járni a világban. Ha kell, az adott kor nyelvét, gondolatiságát, divatos  szófordulatait is belecsempészni, pont azért, hogy életszagúbb legyen. Valóban, értek már ilyen kritikák, hogyha túlzottan belemerülök a közéletiségbe publicisztikáimmal, elvész az evangélium íze, varázsa. Afféle korpa közé keveredő disznók „jeligével” hallottam vissza ilyen vélekedéseket. De megnyugtatom ilymódon is az engem féltőket, nincs erről szó. Isten Jézusban megtestesült, úgyhogy az addig profánnak tartott Földet megszentelte. Ilyen alapon mindenhez van köze, a templomon kívül is. Miért ne használhatnánk  – persze ésszel, okosan, kellő mértékkel és ízléssel – a világ nyelvét is, hiszen a világban él a keresztény, a világhoz kell szólnia az evangéliumnak, úgy, oly módon és nyelvi köntösben, hogy a világ is „vevő” legyen rá. Egyébként el kell mondanom, sokkal jobban szeretem az egyértelmű, direkt, egyszeű fogalmazást, mint a körülményes, fellengzős, álszent, de néha semmitmondó ájtatos ködösítéseket, s ezért van úgy, hogy a köznyelvi szavakat előnyben részesítem a finomkodó egyháziaknál.

         Hit és erkölcs dolgait illetően sem szerettem soha a mellébeszélést. Ha úgy látom jónak, hogy a „világtól” kölcsönvett szavak adott esetben jobban hatnak, akkor élek velük. A divatszavak legfeljebb csak afféle fricskák. Ilyen tekintetben valóban, néha szándékosan is beleágyazom mondanivalómat a jelen kor felfogásába, így inkább magáénak érzi az olvasó a leírt tartalmat is. Nem eladni akarom neki, olcsón, hanem beemelni őt az igazság belső szobájába, ahol aztán a szleng cipejét neki is le kell húznia. Nem gondolom, hogy ezzel profanizáltam volna a szentséget, vagy, hogy ettől szlengesebb lenne nyelvezetem. És azt sem, hogy csorbult volna az esztétikai mércém. Bár kétségkívül megvan rá az esély és a veszély. Ezt elkerülendő működtetem az imádság kontrollját. No meg sokat adok jószándékú barátaim, szakemberek szavára is. Ugyanakkor más az élő beszéd, s más a leírt szó. Hogy a pappal szembeni elvárásokról most ne is beszéljek. De igyekszem mértéket tartani, szűrni, megkülönbözteti a búzát a konkolytól. Többnyire sikerül a kellő mérték és arányosság, de azt hiszem néha témafüggő is a dolog. Mindenképpen szeretném megőrizni az egészséges egyensúlyt, és csak annyiban használni divatszót, amennyiben indokolt.

         Az öröm, a jókedv meg kifejezetten szükséges az élethez. Ahhoz hogy el tudjuk viselni, olykor tudnunk kell nevetni is rajta. A poén, a csattanó a humor lelke. Ezt észrevenni, megtalálni, néha életmentő lehet. Nekem pedig már habitusomnál fogva lételemem a humor. Ezért szívesen  tartom kézügyben még a lelki dolgoknál is. A fonákságok, a félreértések, a gondolati csavarok vagy székelyes facsarintások, úgy érzem jól megférnek egy komoly írásban is, főleg ha az az igazságot kutatja. Azt hiszem, Isten lelke is, amikor súg nekem, miközben kopogtatom a billentyűzetet, annak drukkol, hogy a leírt igazság megértett, befogadott és életté vált igazság legyen. Meg kell tanulnunk néha fél szavakból is érteni, sorok között olvasni, észrevenni és érezni az áthallásokat, akár szó szerint értve, amikor muszáj. Inkább jól érteni, mint könnyelműen kritizálni...

Eltelt 25 év és 15 kötet. Nem akarok ünneprontó, vagy profanáló lenni, de óhatatlanul kikívánkozik a kérdés: miként látja a következő 25-öt?

         Ez a kötet valóban a hála jegyében született. Azzal a céllal, hogy az elmúlt 25 év papi szolgálatát Istennek megköszönve, ebbéli örömömet másokkal is megosztva a fiatal papi nemzedékeknek és olvasóknak olyan lelki olvasmányt adjak ajándékba, amelyben végigkövethetik belső rezdüléseim, lelki folyamataim főbb állomásait.  Amit majd a közeljövőben szeretnék, az a népdalos könyvem „megkottásítása” lenne. Régi vágyam, s annak jelei is mutatkoznak már, hogy hamarosan megvalósul. Vannak még más könyves terveim is, de azokat Istenre bízom, Ő majd megsúgja, mit kell tennem.

 

 

 

 

[1]Megjelent a Vásárhelyi Hírlap 2016. november 8. ill. 15. -i számában.




« vissza
 
 





btz webdesign